Mintha csak tegnap lett volna, mikor élettelen, hideg testedet a kezeim között fogtam. Mintha tegnap zokogtam volna torkom szakadtából, mintha tegnap hibáztattam volna magamat a történtek miatt. Pedig ennek már hat hónapja, Louis. Hat hónapja éltem ezt meg. Hat hónapja jöttem vissza, de elkéstem. Ha előbb jövök, most velem lehetnél, de nem tettem. Fontosabbnak tartottam a főiskolát, mint téged, pedig tudatában voltam annak, hogy még labilis vagy. Várhattam volna még egy évet a főiskoláig, és akkor megmentem az életed. De nem tettem. Önzőmódon átnéztem rajtad, nem vettem figyelembe a könnyeid, és tessék. Elveszítettelek, örökre.
Mit meg nem adnék azokért a gyönyörű kék szemeidért, amik mindig vidáman, szeretetteljesen néztek rám, de mikor aznap a kezemben fogtalak fakó volt, és rideg. Láttam benne a csalódást, Louis, láttam a fájdalmad, és rájöttem, hogy miattam volt. Miattam szenvedtél három hónapot, és most is csak egy levelet írok, ahelyett, hogy öngyilkos lennék. De az is önzőség volna. Akkor láthatnálak, és az nem lenne fair. Én nem kínlódtam annyit, mint te, az alatt a három hónap alatt. Maradok, és élek. De kínkeservek közt, mert nem lehetsz velem.
Mikor rád találtam, Louis, egy világ omlott össze bennem, és gyengének hittelek. De aztán rájöttem, te vagy a világ legerősebb embere, mert nem könyörögtél, hogy menjek haza hozzád, hanem tűrtél. De ebből a tűrésből sokkal rosszabb lett, mint depresszió. Sokkal rosszabb…
A szüleid engem hibáztattak a történtekért, szerintük magammal vihettelek volna. És igazuk van, drágám. Elvihettelek volna, és mellettem lehettél volna, de önző módon azt feleltem: Nem. Mert féltem. Nem tudom elmondani mitől, de féltem. Lehet, attól, hogy nem bírtam volna eltartani magunkat, lehet attól, hogy újra depresszióba esel, lehet nem akartalak elválasztani a családodtól. És most elválasztottalak tőlük. Mindanyuktól.
A testvéreid ki nem állhatnak, mindannyian haragszanak, persze jogosan, de akkor is furcsa egy ilyen feszült légkörben lenni. Még sosem éreztem ilyet. Ilyen undort valaki iránt. Nagyon szerettek téged, Louis, nem tudom miért sírtál át éjszakákat, mondván: Utálnak a szüleim. Dehogy! Szerettek, és még mindig szeretnék, drágám. Ahogy én is. Az első pillanattól kezdve.
Emlékszel rá? Az első pillanatra? Gyönyörű volt! A parkban olvasgattam, te pedig a húgaiddal sétálgattál, és valamiért meglöktek, így az ölembe estél. Már akkor feltűntek a férfias vonásaid, a hófehér fogaid, a gyönyörű mosolyod, a csillogó, mindent eláruló szemeid, és persze a puha arcod. Már akkor meg akartalak csókolni, ismeretlenül. Mert egyszerűen gyönyörű voltál, egy földre szállt angyal, aki jött megváltani az életem. És sikerült is. Fényt vittél a szürke hétköznapokba, elérted azt, hogy úgy szeresselek, mint soha senkit. Szerelmet vallottam neked, amit szintén nem ért el nálam senki, de te…te teljesen más voltál, mint az addigi fiúk.
A boldogságom csak fokozódott, mikor a családod is befogadott. Már aznap az esküvőről kérdezgettek, hogy mikor szeretnénk gyerekeket. Csodás apa lettél volna, igaza volt édesanyádnak. A világ legjobb apukája lehettél volna a gyerekünknek. Tudod, én sosem akartam gyereket. Nem szerettem a gyerekeket, de melletted jó szülő lettem volna, mert segítettél volna mindenben. Olyan dolgokat tanítottál volna meg a gyerekekkel kapcsolatban, amit még egy szakosodott orvos, vagy professzor sem tudna elmondani, mert fogalma sincs róla. De te száz ilyen orvosnál is többet értél volna gyereknevelés témában.
A boldogságom tetőfoka pedig az volt, mikor ,,Igen”-t mondtál nekem. Nem lett valami romantikus a ,,leánykérés”, de annak ellenére igent mondtál. Abban a pillanatban szárnyaltam. Rózsaszín felhők között szárnyaltam, ami a te szerelmed miatt volt. Sosem voltam olyan boldog, mint akkor voltam.
Utána persze jöttek a tervek, megvolt az esküvőnk időpontja, elkezdünk vásárolgatni, építkezni. Louis, ma lenne az esküvőnk. Ma mondtad volna ki újra a boldogító igent, és szerelmet, hűséget fogadtunk volna egymásnak. Biztosan gyönyörű lettél volna fekete szmokingban. Nagyon szexi, férfias, és egyben gyönyörű, míg én ocsmány. Még ki is nevettél a ruha üzletben, hogy milyen furcsán nézek ki öltönyben. Hát igen…neked viszont tökéletes volt. Ahogy én is tökéletes voltam a számodra. Mindenki el tudna rólam mondani száz és száz rossz dolgot, te egyet sem tudtál volna, mert neked azokkal a tulajdonságokkal voltam tökéletes, hibátlan, de csak neked. Senki másnak nem lettem volna értékes, csak is neked.
A helyszín is gyönyörű volt, drágám, nem csak te, de persze te mindent felülmúltál. A tengerpart tökéletes helyszín volt. Gyönyörű, és romantikus. Mindig is tudtad, hogy hogyan lágyítsd meg a szívem még jobban. Nos, ezzel könnyeket idéztél elő. Mikor megláttam először elsápadtam, és vártam azt a jó ízű kacajt, ami az én reakcióm miatt lett volna, és, hogy még viccesebb legyen a helyzet elmondtad volna, hogy nem ez lesz a helyszín, mert drága, de nem. Átölelted a derekam, belecsókoltál a nyakamba, és azt kérdezted, hogy: Megfelel? Szerinted is szép? Akkor kezdtek el folyni a könnyeim, mert nekem kerestél helyszínt, nem magadnak. Az én véleményem számított. És Istenem, Louis! Olyan…olyan romantikus volt az egész!
Aznap én voltam a világ legboldogabb, és legszerelmesebb embere! Emlékszel, hogy háláltam meg? Persze, hogy perverz módon szex-el. Még mindig a fülemben cseng élvezetes nyögésed sorozata, a sóhajaid, a kívánságaid, amiket zokszó nélkül teljesítettem, mert akkor én szerettelek volna boldoggá tenni. Remélem sikerült. Én élveztem, még sosem szeretkeztem ilyen élvezetesen. Még sosem hallottam tőled olyan hangos, élvezetes nyögéseket, suttogásokat. Mindig olyan csöndes, és nyugodt voltál, de akkor vad. Vadul csókoltál, erősen markoltál, és erőszakkal húztál magadra. Látod, milyen sok színű vagy, még szex téren is?
Na és persze a másnap. Ágyba hoztad a reggelit, és ráadásul a kedvencemet, ami Isteni finom volt! Szerencséd volt, hogy visszabújtál akkor mellém, úgyis visszarántottalak volna, hogy halálra csókoljalak, hogy végig pusziljam az egész arcodat, végül pedig szenvedélyes csókba vonjalak. De visszafeküdtél, nem kellett könyörögni, de ezeket anélkül is megtettem. Az pedig csak ráadás volt, mikor elkezdtél etetni. Nekem kellett volna téged, de te beelőztél. Mondd, Louis, tényleg ennyire szerettél? Hogy bármit megtettél volna értem? Tényleg? El sem tudod képzelni milyen boldoggá tesz a tudat, hogy csak velem voltál ilyen!
Elfelejtetted a depressziódat is, nem foglalkoztál vele, kezdtél javulni. Remélhetőleg én is segítettem ebben. De, még mindig nem tudom, miért voltál depressziós? Egyáltalán nem látszott rajtad! Mindig vidám voltál. Vagy csak mellettem voltál jól? Ha otthon hagytalak a sarokban gubbasztottál, és sírtál? Miattam kezdtél el javulni is? Louis, erre adj választ kérlek! Tudnom kell miért voltál depressziós!
Kezdtél javulni, de még mindig labilis voltál. Furcsa mód a főiskola előtt pár héttel hajlamos voltál rá, hogy egésznap a szobánkban gubbasztottál, és lested a kikapcsolt TV-t. Furcsa voltál, de mindig sikerült valahogy kizökkenteni ebből a furcsa állapotból, és olyankor újra boldog voltál. És…imádtam, mikor boldog voltál. A gyönyörű mosolyod volt az, ami engem is boldoggá tett. Olyan…szép voltál mikor olyan huncutul, vagy szexisen elmosolyodtál.
De aztán…aztán jött a szeptember, és elkellett mennem a főiskolára. Még mindig élénken él bennem a veszekedésünk, a zokogásod, a könyörgésed, a csapkodásod. Minden. Aznap a kanapén aludtál, és olyan szörnyű volt! Mikor lejöttem a lépcsőn hallottam ahogy szipogsz, és láttam a szürkületben, ahogy egy párnát ölelsz. Annyira fájt, drágám! Mégis…mégis önzőmódon elmentem főiskolára, és otthon hagytalak egyedül….te pedig három hónap alatt szörnyűségeket csináltál. Éheztetted magad, hánytattad magad, vagdostad magad, és még a droghoz is hozzányúltál. Akárhányszor Skype-oltunk mindig bevoltál lőve, de te csak azt mondtad: Fáradt vagyok. Én hülye pedig el is hittem. Mit csináltál volna, amiben elfáradsz? Maximum felsétálsz édesanyádékhoz. És még mindig nem esett le a tantusz. Hülye voltam, Louis. Húzott haza a szívem, de nem jöttem, betudtam a honvágynak, de…valami szörnyűség történt!
Vérbe fagyva találtam rád. Már akkor két napja halott voltál. Jég hideg volt a tested, a szemeid nyitva voltak, és vádlón néztek rám. Mikor megláttalak elkapott a sírógörcs, de még arra sem volt erőm, hogy elájuljak, csak sírva a testedhez rohantam, ami a padláson volt, egy ócska matracon. Szinte kék voltál, és nem az a puha felszínű bőr fogadott, mikor magamhoz húztalak, és átöleltelek, nem. Érdes volt, száraz, és durva. Egyszerűen…nem ismertem rád. Olyan…más voltál. Mintha nem is a te tested feküdt volna élettelenül az ölemben. Először folyamatosan azt motyogtam: Nem Louis! Nem, az nem lehet! De aztán, megláttam a gyűrűt. Azt a gyűrűt, amit előtte pár hónappal az ujjadra húztam. Azt volt a bizonyíték arra, hogy te vagy. És…akkor kezdtem el torkomszakadtából sikítani, hogy: NEM! NEM LEHET! LOUIS! LOUIS! De..mind hiába. Hiába sikítottam, az ölemben fekvő, hideg test nem támadt fel, élettelenül feküdt ott tovább. A mellkasomra húztalak, nyomtam egy utolsó csókot az ajkaidra, majd lecsuktam szemeidet. Azokat a gyönyörű szemeidet, amiket soha nem fogok már látni.
Ha a gyilkosságod egy kínszenvedés volt, akkor a temetés volt a ráadás. Kínlódtam. Nem akartam, hogy föld alá rejtsék a gyönyörű, tökéletes tested. Ott is ordítottam, a koporsóra rogytam, és folyamatosan ordítoztam, hogy: Nem temethetik el! De eltemettek. Apám könnyeivel küszködve kapart fel a koporsódról, ami gyönyörű barna volt, akárcsak a hajad, majd szorosan magához ölelt, és kényszerített arra, hogy végig nézzem azt, ahogy leeresztenek a mélyre, ahonnan már semmilyen emberi lény nem fog kiemelni, hanem ott fogsz elporladni. Az a gyönyörű, érzelmekkel teli test elveszik a föld alatt, pedig…még…élhetett volna. De én tönkretettem a test lelkét, és szívét. Összetörtem. És ez annyira fáj, Louis! Drágám, én azt akarom, hogy újra mellettem légy, de…de ez nem fog megtörténni. Tudod milyen rossz ez? Tudni, hogy már soha nem lehet az enyém?
Könnyeimmel küszködve írtam meg neked e levelet, hogy elmondjam, mennyire szerettelek, és szeretni is foglak, és, hogy bevalljam neked, Isten előtt, hogy miattam lettél öngyilkos. Én kergettelek a halálba…miattam vagy ott, lent a föld alatt.
Szeretnék tőled bocsánatot kérni minden hibám, rossz döntésem miatt, s bár már késő, bocsánatodért esedezem. Kérlek, bocsáss meg nekem, Louis! Nagyon szeretlek!
Csókol: Harry
A könnyeim patakokban folytak, miközben a levelet a sírkőre helyeztem. Tettem rá egy mécsest is, hogy ne fújja el a szél, s bár tudtam, Louis sosem fogja ezt elolvasni, a szívem megnyugvásra lelt, mert…letudtam írni mennyire szeretem, és szerettem. Hogy mennyire tiszteltem azért, aki, és mennyire köszönöm, hogy velem volt. Elmondhattam mennyire sajnálom, hogy nem vettem figyelembe, hogy önző voltam. De én csak jót akartam. Diplomát szerezni, dolgozni, és eltartani magunkat, azért szerettem volna annyira főiskolára menni, de…rosszul tettem. Néha a jó szándék is rosszra vezet. Sajnos, ez nálam is így volt. Csak remélni tudom, hogy Louis ezt tudja, és a hibáim ellenére is szeret, és megbocsájt nekem.
A sírástól remegve indultam el a sírtól, de előtte még utoljára végig simítottam szerelmem nevén, és születési évén, a mostani évre pedig rácsaptam, mert miattam volt odaírva az a szám.
Louis William Tomlinson
1991.-2015.
Eljöttem sírtól, és a buckákat megpróbálva kikerülni sétáltam el a kocsimig. Mikor odaértem megfordultam. A szél hirtelen kerekedett fel, s belekapott hosszú hajamba, ami ennek következtében oldalra került. Visszanéztem Louis sírjára, ami fehér márványával kitűnt a többi, szürke, vagy fekete sír közül.
- Szeretlek, Louis!- suttogtam magam elé, majd egy csókot küldtem Louis-nak, és beszálltam a kocsimba, amit rögtön be is indítottam. Bár a könnyeimtől nem láttam, muszáj volt onnan eljönnöm, mert megint zokogva rogytam volna Louis sírjára, bocsánatért könyörögve.
