Flame and moth|I. A lepke és a láng meséje|Larry

Ciao!

Nos, igen, régen jelentkeztem saját írással - és ezt is jó ideje, kb. 2 hónapja írom -, de most csoda történt és befejeztem a Lepke és a láng meséje első részét. Igen, igen, lesz még egy kis folytatása. 

Nos lássuk csak miről szól:

Egy hosszabb terjedelmű fantasy novella. Egy kislány főszereplővel, akinek édesapja katona a II. világháború idején, a bácsikája pedig hirtelen betoppan, mint sebesült és elmeséli szerelmi történetét úgy, hogy a kislány értse: kitalál egy történetet a lángról és a pillangóról, akiknek szerelme már az első pillanattól halálra volt ítélve.

Kb. ennyi az első rész, de időközben gondoltam feldobom valamivel, ugyanis ez elég...keszekusza még, a karakterek idegenek. Szóval lesz egy második része: A szerelem röges útjai címmel. Ez ,,mindössze" Louis és Harry kalandjait, szerelmét, a háborút meséli el az első pillanattól. Megismerjük a szereplőinket.

NA IS AZTÁN: Nos, II. világháború. Nem vagyok otthon a témában, eseményeket pontosan nem mindig tudok megírni, így vagy vegyítem a képzeletemmel, vagy csak megemlítem egy kicsit, de éppen, hogy súrolja a valóságot. Nem olyan mély a háborút illetően, sokkal inkább a karakterekre és azoknak érzelmeire összpontosítok - remélem sikerült átadnom. (csak röpke 17 oldal...)

Na de, nem is húzom a szót. A folytatás nem tudom mikor érkezik - talán az idén -, és sok kitartást az évkezdéshez. Mi holnap vásároljuk be a füzeteket, jövőhéten pedig gólyatábor...

OH, ÉS EZT NÉZZÉTEK MEG: ---> KATT <---- egy kis ajánló és kritika, Liz története és a 13 okom volt. :3

Kellemes olvasást!

A visszajelzésnek örülök! ;)


Teljes képregény (nem Larry, de nagyon édes :3): ITT

...mert nem láthatunk

                                                         mindent katonaszemmel...

E

steledett. A lemenő Nap sugarai sárgásra festették a horizontot, a halovány felhők  körülölelték a hegyeket. Az idő kissé hűvössé vált, a szoba pedig sötétté. Egy szőke, göndör hajú kislány szaladt be a szobába, kék pántlikája csak úgy lobogott a kellemes fuvallatban, ami beszökött a nyitott ablakon. A kislány mosolyogva lépdelt oda az éjjeliszekrényén pihenő gyertyához, majd gyufát fogva meggyújtotta. Az ajtóban édesanyja állt meg, aki mosolyogva és fejet rázva ment az ablakhoz, hogy bezárhassa. A kislányt nem igazán érdekelte az ablak, ő letérdelt a kis gyertya elé és nézte a gyönyörű, vörös kis lángocskát. A lángocska ide-oda mozdult, ahogy a pöttöm gyermek lehelete megmozgatta. Édesanyja leült az ágyra kislánya mellé, aki még mindig elbűvölve nézte az ő kicsi gyertyáját, amit az apukájától kapott, mielőtt az katonának ment volna. Tisztán emlékszik arra a napra, az anyukája sosem sírt annyit, mint aznap este, mikor az apukája is könnyek közt lépett ki a házból, a brit katonai egyenruhájában, majd beszállt egy hatalmas kocsiba, ami elvitte tőlük. Messzire, a világ másik felére, hogy megleckéztesse a gonoszokat. Legalábbis a lányának ezt mondta, hogy megnyugtassa, míg belül tökéletesen tudta, hogy bármikor meghalhat a fronton és lehet már sosem tér haza.

Édesanyja szemeiben könnyek gyűltek, eszébe jutott férje, akit hónapok óta nem látott, a kislány pedig hónapok óta minden egyes este meggyújtja azt a gyertyát, attól a naptól kezdve, mióta megkapta. Abban reménykedik, ha a gyertyagyanta elfogy, akkor apukája is visszajön majd.

− Vigyázz a lánggal, kicsim. Megéget – figyelmeztette szipogva a kislányt. A pöttöm rögtön felkapta a fejét, majd szomorú arccal anyukája térdéhez bújt, fejét az ölébe fektette, majd ahogy csak tudta átölelte. Anyja rögtön göndör fürjeivel kezdett játszani, amik olyan gyönyörűek voltak, akárcsak apja szőke tincsei. A kislány teljesen az apjára hasonlított és ezt fájt. Fájt látni minden nap a férjét úgy, hogy valójában nem ő az, és tudja, hogy bármikor jöhet a levél, hogy már özvegyasszony. Szörnyű ez az időszak, minden este imádkozik, hogy a férje egészségesen érjen haza és minél előbb vége legyen ennek a háborúnak. Minél előbb a családjával szeretne lenni, együtt a párjával.

− Annyira hiányzik, anya! – dünnyögte szomorúan édesanyja szoknyájába. Az anyja szipogott egyet.

− Nekem is nagyon hiányzik, Catherine.

− Mikor jön haza? Mikor végez a gonosz emberekkel? – kérdezte kíváncsian, reménnyel telve. Az anyukája hümmögött egyet. Szegény picike még és nem tudja milyen veszélyes is a kinti világ.

− A gonosz emberek, drágám, rengetegen vannak. Rengeteg gonosz embert kell móresre tanítani – felelte végül mosolyogva, elvégre nem mesélheti el egy alig öt éves kislánynak, hogy mi dúl odakint. Odakint porfelhő kavargott, ami magával hozzá a kínok közt meghalt katonák üvöltését, száraz vérét. Pár hónapja a közeli folyó vérrel keveredett, a hullák émelyítő szagát pedig a városba vitte. Vér folyt mindenfelé, asszonyok és gyerekek sírtak, zsidó emberek tűntek el, árván haltak meg kisgyerekek. Az asszony félt, rettegett, egyetlen reménye az országot vezető emberek voltak. Nem volt bebiztosítva, bármi miatt kirángathatják a házból, elvehetik tőle a gyerekét. Bár nem volt zsidó, de anno a dédszülei azok voltak, míg ő maga katolikus, mégis rettegett minden este.

− Anya?

−Igen, kincsem? – A kislány felnézett édesanyjára, az anyja pedig édes mosollyal az arcán pillantott le egyetlen gyermekére. Bár a szíve fájt, égette a mellkasát, szemei mégis szeretetet sugároztak és hiába volt könnyes a szeme, egy pillanatra boldognak tűnt.

− Apunak van testvére? – Az asszonyt meglepte a kérdés, eddig Cathet sosem érdekelték az apja rokonai. Bár a gyermeki kíváncsiság jön és megy, azért furcsállta.

− Van, három. Egy bátyja és két öccse. A két öcs egy ikerpár, Frank és Fred, Frank kiskorában meghalt. A bátyjával pedig jó ideje nem beszél, utoljára a születésednél leveleztek, de már vagy…húsz éve nem találkoztak – vont vállat az asszony. Cath elhúzta a száját.

− Az sok idő – sóhajtotta a kislány szomorúan.

− Az sok idő – ismételte édesanyja.

− Miért nem beszélnek egymással? Rossz ember?

− Nem, remek férfi. Nagyon humoros és elképesztő kedves, csak… Kicsit más. De ez sem zavarta apádat, inkább az, hogy titkolózott előtte és a szüleik előtt is. Nem szép dolog titkolózni és hazudozni, ezt jegyezd meg! – emelte fel egy pillanatra mutatóujját, Catherine felnevezett, majd megfogta anyukája ujjait.

− És mi a neve?

− Louis.

− Az francia név, nem?

− Apád is francia. A Tristan is francia név, édesem.

− Tényleg? De a Tomlinson az brit, nem?

− Nem tudom, drágám, apád nem igazán mesélt a családjáról.

− Miért?

− Szerintem megviselte az öccse halála. Alig volt tíz éves, mikor meghalt a két éves kisöccse. Nekem is fájt, mikor elvesztettem a húgomat – magyarázta az édesanyja. – A gyerekek nem érdemlik meg a halált, túl kicsik és ártatlanok. Tudod…Louis ugyanezt írta apádnak levélben, hogy reméli szívós kislány vagy és nagyanyádra hasonlítasz majd. Tévedett. Rá hasonlítasz – sóhajtotta Lily. Cath kíváncsi szemekkel méregette anyját, miközben felmászott mellé az ágyra és oldalának dőlt. Édesanyja rögtön átölelte, majd hajába túrt.

− Mamára?

− Louis-ra. Ritkán láttam és elég régen, de apád rengetegszer mondta, hogy ,, Elle ressemble à Louis.” – idézte tökéletes francia kiejtéssel férjét, majd megpaskolta kislánya fejét.

− Mit jelent?

− ,,Úgy néz ki, mint Louis”. De nem csak külsőre hasonlítotok, ugyanolyan kis makacs volt, mint te. Ráadásul a szemetek is ugyanolyan színű.

− Apunak is két szemei vannak!

− Igen, de apád azt mondta, hogy olyan árnyalatú, mint a bátyjáé. És én hiszek neki. – Bár Lily mindent elhitt a férjének, például azt, hogy épségben fog hazatérni hozzájuk. Azt remélte, hogy testileg nem esik bántódása, de jól tudta, hogy a lelke és a szíve örökké harcolni fog.  A háború benne marad majd, és nem tudja kiölni magából. Folyamatosan pusztítja belülről, lerombolja az érzéseit, nem tud őszinte lenni, mert egyre csak a bajtársai rémült tekintetét és a meg nem mentett emberek fájdalmas arcát látja majd. Marcangolni fogja a lelki ismeret, szétszedi, marja, tépi. Semmi sem fájt még úgy a férjének, ahogy majd a háború nyoma fog.

Az asszonynak fájt ebbe belegondolnia, látni, ahogy a párja gyötrődik szörnyű lesz majd. De talán a kislánya eltereli a figyelmét, talán segít majd feldolgozni, elvégre egy gyermek pillanatok alatt gyógyít.

Fáradtan tekintett ki az ablakon, az égnek olyan színe volt, mintha vérrel kenték volna be. Akárhova nézett, mindenhol a férjét látta, akárhol vett mély lélegzetet, mindenhol érezte az elsült puskák szagát, szinte szájában érezte a gyötrelem ízét, amit a katonák, köztük férje is elszenved napról napra. Imára kulcsolta kezeit. Hálát adott, amiért kislánya született és még ilyen pici, így nem kell soha katonának lennie. Aztán pedig kérte Szűz Máriát, hogy segítse meg a párját, aki anélkül hagyta el a családot, hogy választási lehetőségeket kínáltak volna.

Cath némán nézte az édesanyja árnyékát a falon, néha-néha rásandított a gyertyára, aztán ismét a falat nézte. Látta a saját és édesanyja árnyékát, egy pillanatra mintha az édesapja alakja is megjelent volna mellettük. Tágra nyílt szemekkel, reménnyel telve nézett körbe, de csak anyja imádkozó alakját látta. Szomorúan tekintett az ablaküvegre. Nem sokára teljesen lemegy a nap. Ismét eltelt egy nap az apukája nélkül. Ismét egy nap, az apukája meséi, puszijai, viccei és meleg érintései nélkül. Eszébe jutott az apja bátyja, Louis. Próbálta elképzelni, vajon ugyanolyan vicces és kedves, mint az apukája? Ugyanúgy bánna velük? Azt kívánta bárcsak egyszer megismerhetné és össze tudná hasonlítani a két férfit.

Miután Lily végzett az imával könnyes szemekkel fordult a kislány felé, majd elmosolyodott. Megsimította fejecskéjét, közben elkezdte hátul kigombolni a tunikáját.

− Este van kicsim, ideje felvenni a hálóinged és aludni. – Catherine bólintott és hagyta, hogy anyukája lefejtse róla a szoknyáját. Csupaszon mászott az ágy végébe hálóingéért, majd belebújt, aztán anyjára nézett. Lily-n már hálóruha volt, nem kellett átöltöznie. A kislány hajához nyúlt, majd kioldotta a szalagot hajában, és elkezdte gondosan összefonni hosszú, szőke göndör haját. Kacifántos feladatnak ígérkezett, de az asszony már hozzászokott. Annyi éve minden este befonja a haját, már sikerült kitanulnia, hogyan tudja anélkül összefonni, hogy sok időt venne igénybe és húzná Cath haját. Miután végzett ő következett, a kis szöszke lány feltérdelt az ágyra, szétszedte édesanyja fenékig érő haját és elkezdte befonni. A nő szemében ismét könnyek gyűltek. Azért hagyta ilyen hosszúra a haját, mert Tristan imádta az enyhén hullámos loknikat. Szeretett a hajába túrni, az ujjaira csavarni, sokszor segített a mosásában is, vagy fésülésében, de most… Hónapok múltak el, és a férfi nem tudta kifésülni a neje haját, pedig imádta. Ahogy a kislánya haját is.

Bebújtak az ágyba, Lily szorosan átölelte kislányát és hagyta, hogy a fáradság magával rántsa az édes álmokba, amelyekben Tristant látta minden egyes éjszaka, akárhányszor csak álomra hajtotta a fejét.

Reggel hangos kopogás kúszott elméjébe, olyannyira megijedt, hogy majdnem lefordult az ágyról. Kopogtak az ajtón! Tristan? Lily kapkodva kereste elő köntösét, majd ügyetlenül belebújt, még meg sem kötötte. Mezítláb rohant az ajtóhoz, azonban mielőtt kinyitotta volna vett egy nagy lélegzetet, kicsit megigazította a haját – nem mintha Tristant annyira zavarná, ha kócos. Lenyomta a kilincset.

−Drágám, már azt hittem soha… − Elakadt a lélegzete. A küszöbön ugyanis egyáltalán nem a férje állt, bár erősen hasonlított Tristanra, ez a férfi nem ő volt. Az amúgy tiszta, derűs arca most mocskos volt és duzzadt, kék szemei szinte elvesztek monoklija alatt, világos barna – majdhogynem szőke – haja szinte fekete volt a sártól és az alvadt vértől. Katona ruhája szakadt volt, itt-ott a hiányzó részeknél vér szivárgott a sebekből – vagy már belepte az alvadt vér. – Uramisten – szökött ki száján. A férfi elmosolyodott, majd a teraszt tartó egyik gerendának dőlt. Elég kísérteties volt. Közelről is érezni a katonából áradó halálszagot. A nő másra sem tudott gondolni, csak az előtte gyengélkedő férfi gyermekien pufi arcára, nevető szemeire és huncut mosolyára, melyek évekkel ez előtt fogadták, mikor a férje bemutatta neki egyetlen bátyát. Most pedig itt van egy alig élő katona, aki ki tudja hány kilométeren át vonszolta magát ideáig.  Annyit változott – és nem csak a sebei miatt. Férfiasabb lett.

− Tudom, nem így kéne meglátogatnom a sógornőmet, de ami azt illeti, túl ramatyul vagyok ahhoz, hogy visszamásszak a táborba. Amúgy is halottnak nyilvánítottak. – Lily alig értette mit mond a férfi, elvégre a szája is duzzadt volt, érezte a hangján, hogy a torka száraz. Bár nem csak a torka volt száraz, hanem a humora is. Ezt sosem veszítette el, ha jó kedvében volt, ha nem ő mindig mosolyt csalt bárki arcára az epés megjegyzéseivel. Ebben erősen különböztek az öccsével.

Az asszony a katona hóna alá kapott, majd segített neki bebicegni a házba. A vendégszobába vezette, ahol lefektette az ágyra, majd elkezdte lehámozni róla a vastag, mocsárra emlékeztető katonai kabátot, az alól a durva anyagú inget. A férfi végig sziszegett és nyöszörgött, de próbált segíteni sógornőjének amennyire csak tudott.

−Lily − kezdett bele a férfi –, ne siess ennyire. Jól vagyok, csak végtelenül fáradt.

−Louis, ki kell mosnom a sebeid, különben elfertőződik – sóhajtotta a nő.

− Hagyj egy kicsit pihenni és kimosom magamnak, rendben? Le is fürdök, csak hadd aludjak pár órát, jobban leszek, ígérem…

− Makacs vagy, mint az öcséd – rázott fejet Lily, majd leült a férfi mellé az ágyra és aggodalmas szemekkel vizslatta. Az egész teste tele volt zúzódásokkal, hegekkel és szinte friss vágásokkal, karcolásokkal.

− Elvégre rokonok volnánk – dünnyögte félig álomba merülve Louis.

− Mennyit gyalogoltál?

− Tizenöt mérföld. Sacc per kábé. Nem igazán számoltam.

− Az elég közel van. – Az asszony megijedt, elvégre Anglia ki kéne, hogy maradjon ebből az egészből, legalábbis eme része. Nem akarta, hogy a kislányának baja essen.

− Lezuhant a gépünk, egyelőre nem tart itt a front, ha minden igaz Franciaországnál vissza tudjuk fogni őket. Dunkerque. Szörnyű csata. Jaj, Harry… Vajon megmenekült-e? – kérdezte félig magát, félig Lily-t, akinek fogalma sem volt róla, ki lehet az a Harry, bár volt egy sanda gyanúja afelől, hogy nem csak egy egyszerű bajtárs. Legalábbis, ahogy ismeri Louis-t.

− Hogy kerültél te gépre?

− Pilóta vagyok, kicsim – kuncogott fáradtan. – Nyilván gépen kellett lennem. Mikor elrepültem Franciaország felett még a német tankok álltak, mostanra elszabadult a pokol. Harry pedig Dunkerque-ben ragadt több tízezer katonával… − Tudta, hogy nem ússza meg azt a kérdést, hogy ki a fene is az a Harry, de egyelőre késleltetni akarta a kérdést, sokkal jobban érdekelte, tud-e valamit a férjéről.

− És Tristan? Tudod, hol van az öcséd, Louis?

− Jó helyen. – Volt kurta válasza, majd az asszony felé fordította arcát és félig lehunyt szemekkel nézett fel rá pillái alól. Megfogta a kezét, majd bátorítón felsóhajtott – mintha csak megkönnyebbült volna. – Tristannak kutya baja. Gondoskodtam róla. Ha minden igaz már angol földön van.

− Hála az égnek! – örvendezett Lily. Érezte, ahogy az a több tonnás kő szépen lassan legördül a szívéről és újra tud lélegezni. Elképesztően jó érzés uralkodott el rajta, a férje életben van! És itt van Angliában! Nincsen baja!

− Hála a bátyjának – mormogta Louis. – Ha én vagyok, az én gépemen ül.

− Hogy zuhantatok le?

− Lyukas volt a tartály, a fél üzemanyagunkat lecsapoltál és ellopták. Nem tehettem semmit, szerencsére csak tizenöten voltunk a gépen, ebből tizenhárman túléltük, két embert nem találtunk, nagy valószínűséggel ijedtükben kiugrottak még a levegőben cikázó gépből. Kiheverem. – Próbált vállat vonni, de mikor megpróbálkozott vele felnyüszített és inkább hagyta az egészet és visszafeküdt normális pozícióba. – Ez tűnt a leghelyesebbnek. Hogy idejöjjek és elmondjam, hogy a férjednek kutya baja.

− Mindig is jó testvér voltál.

− Nem mindig. Vannak ennél a repülős ügynél is nagyobb bűneim, itt nem tehettem semmit, de máskor…

− Ki az a Harry? – Lily jobbnak látta, ha témát vált, úgy látszott a férfi igen fáradt és nagyon belemerült a múlt árnyaiba, melyek kicsit elködösítették a gondolatait. Louis fáradtan mosolygott, ahogy meghallotta az édes nevet. Harry. Az egyetlen katona, akiért az életét adná és önszántából vezette volna a gépet a halálba. De most nem tud róla semmit, hogy ideért-e már, egyáltalán hajóra jutott-e? Reméli, hogy lemaradt a pokoli játszmáról és idejében hajóra szállt.

− Katonatársam, a vonaton találkoztunk. Azóta pedig… Nos, beléhabarodtam rendesen. – Mintha egy pillanatra pír szökött volna az arcára, de persze amilyen halálian sápadt elég hamar el is tűnt. Lily elmosolyodott. Jaj, hányszor volt már ez a férfi szerelmes? És egyik sem volt az igazi, mindegyikben talált valamit, ami szétszakította őket. Bár tisztában volt vele, hogy sógora férfiről beszél, mégis elgondolkodott ezen. Harry? Ismerősen cseng, kicsit talán nőiesen. De lehet csak azért, mert kísértetiesen hasonlít a Henriett becézéséhez.

− Ismét egy szerelem, Louis? – kérdezte ezzel kaszanova korszakára emlékeztetve a férfit. Fáradtan hümmögött egyet, a szemhéja már félig csukva volt. Fogadni mert volna, hogy már álmodik is valamit, ha más nem, elképzelte az előbb említett Harry nevű katonát.

− Ez nem olyan, Lily! Érzem! Ez sokkal több… Sokkal…

− Csak azért mondod, mert katona.

− Jól tudod, hogy a saját anyámat eladnám egy falat szárazkenyérért, ha kéne. Azt hinné az ember, az ilyenek nem tudnak szeretni. Nem is próbálnak elfogadni, vagy az én szemszögömből nézni a világot. De Harry… Ő hálás.

− Hálás?

− Ápoltam – felelte könnyedén. – Meglőtték, én pedig ápoltam. Mielőtt Franciaországba hajtottak volna minket volt egy kisebb összecsapás. Igazából körülbelül alig tízen törtek be a táborba, Harry-t meglőtték, én pedig megtaláltam.

− Szökevénynek számítottál? Francia vagy. – Louis vállat vont, a nő pedig úgy érezte a férfi mindent félvállról vesz, holott a fogát is otthagyhatta volna.

− Valójában annak számítottam, de nem adtak fel. Maradhattam a britekkel. Most már pihenhetek, Lily? – Az asszony beharapott ajkakkal bólintott egyet. Betakargatta sógorát, majd már fel is állt és elhagyta a szobát.

A férfi halk zokogásba kezdett, sebes és véres kezét szájára tapasztotta, nehogy Lily meghalja. Összeszorította a szemeit és próbált nem az öccsére gondolni. Hogyan mondjam el? Hogy is tudnám összetörni a szívűket? Louis, mit tettél! Mit tettem? Ó, istenem, mit tettem?! Mint holmi önző dög csak a társáról tudott beszélni, mint hazug, azt mondta Tristan angol földön van, mint érzéketlen azt mondta, feldolgozza a két ember halálát. De nem csak ketten haltak meg… Csak ő maradt gépen, senki más, mind a halálba vetették magukat. És az öccse a gépen ült.

Reggeledett. A Nap sugarai beszöktek a függönyön és kellemesen cirógatták Cath picike arcocskáját. Nagyot sóhajtva fordult a másik oldalára, bal kezével édesanyja után tapogatózott, de sehol sem érintette anyukáját. Ijedten lökte fel magát két kezével. Nem látta őt a szobában, egy pillanatra megijedt. Elvitték őt a gonosz emberek? De apa azt mondta, hogy csak őt viszik. A gombóc, ami az ijedtségben növekedett a torkában sehogy sem akart eltűnni, így nagyot nyelve rávette magát, hogy kikászálódjon az ágyból. Meztelen lábban szaladt ki a konyhába – ugyanis a földet felettébb hidegnek találta, így próbált minél gyorsabban haladni – ahol persze ott ült az anyukája az asztalnál és egy régi fényképes albumot lapozgatott. Szemei fáradtan csillogtak a friss napfényben, ajkai cserepesek voltak, szinte biztos volt benne, hogy az édesanyja jóval korábban kelt fel.

A vendégszoba felől hangokat hallott, amolyan nyöszörgős, kicsit ásítós, jajgatós hangot. Felhúzott szemöldökkel fordult a tőle nem messze lévő szoba felé, aztán gyorsan édesanyjára pillantott – de az észre sem vette. Vállat vonva lépdelt a szoba felé, majd megállt az ajtónál és hallgatózni kezdett. Ismét csak ,,Jaj!” és ,,Au!” hangokat hallott, így lenyomta a kilincset. Egy félmeztelen férfi nyújtózkodott az ablak előtt és kifele nézett, közben nagyokat nyögött. A háta tele volt hegekkel és friss sebekkel, a haja vizes volt, minden egyes csepp végigfojt a tarkóján, le a hátán, végül elveszett a sötét nadrágban, ami biztos, hogy az apukájáé volt. A férfi csípőre tett kezekkel – akár egy terhes – kinyomott csípővel lépdelt nyuszka lábfejével ide-oda. Catherine felsikított.

− Mami! – A férfi hirtelen megpördült és a síró kislány felé nézett. Először ijedten, aztán meleg mosoly ült ki az arcára és karba fonta kezeit. Nagy terpeszben állt, akárcsak az apja, amikor leszidta.  Ugyanolyan gyermeki pajkosságtól égett a szeme, akárcsak az apukájának és ugyanolyan ravasz, de egyben szeretetteljes mosoly játszott az arcán, mint az apukájának.

− Nem tanította meg neked anyukád, hogy nem szabad csak úgy rányitni egy férfira? – kérdezte mosolyogva. – És ha meztelen vagyok?

− Mami! – kiáltott valamennyivel halkabban. Louis felnevetett.

− Jaj, drága. Kis sipákolós hangod van, mint anyádnak – rázott fejet. Ekkor az ajtóban Lily jelent meg mosolyogva, majd a kislánya kócos hajába túrt. Szemeiből sugárzott a szomorúság, bár ezt Cath nem vette észre, Louis-nak hatalmas lelki ismeretfurdalást okozott.

− Ezt hallottam! – kacsintott egyet Lily. – Nos, Catherine, ő itt a bácsikád, Louis. Egy ideig velünk fog lakni.

−És apa? Őt nem hozta haza? – A férfi észrevétlenül lehunyta a szemét és ajkába harapott, aztán nagyot nyelt és próbált ugyanolyan jó kedvében maradni.

− Hamarosan ő is megérkezik. – Sosem hazudott még ekkorát. De talán így volt jó. Sosem látott még ilyen boldog, gyermeki arcot. Talán az öccsét, amikor még egészen pici volt. Ez a kislány…sugárzott a boldogságtól. A tudattól, hogy az édesapja hamarosan velük lehet. Nevetve szaladt oda Lou-hoz, majd szorosan átölelte a lábát. A férfi szíve darabokra tört. Hazudott egy alig négy éves kislánynak, aki nem egészen a gyomráig él. Olyan picike, olyan ártatlan, olyan őszinte.

A gyerekeket mindig angyalnak gondolta, egy csodának az ember életében, de tekintve, hogy neki egyhamar nem lesz saját kisgyermeke, inkább eljátszotta azt az embert, aki sosem akar gyereket. Pedig egyáltalán nem így volt. Mindig is irigyelte az öccsét, hogy ilyen gyönyörű kislánya született egy szintén gyönyörű nőtől. Bár a háború minden hitét elvette, egy csöppnyi remény maradt mindössze jégszívében, abban szentül hitt, hogy egy kisgyerek megváltoztatná zord belsőjét. Évekbe tellett, mire ezt a rideg természetet begyakorolta, mire egy komplett kőfalat épített a szíve köré, de abban is biztos volt, hogy ilyen ártatlan kis angyal, mint holmi faltörő kos pillanatok alatt porrá zúzná több tíz éves munkáját. És nem bánná. Tárt karokkal várná azt a kis faltörő angyalt és szinte könyörögne azért, hogy minden rosszat és keserűséget elfeledtessen vele, melyeket az évek során át kellett élnie. Elsősorban ez a szörnyű háború, amelyben emberek ontották emberek vérét, mint holmi éhes vadállat, és valójában az okát sem tudták. Louis úgy vélte az emberi gyengeség vezette ide a népet. Hagyták, hogy véleményt alkossanak helyettük és befolyásolják őket. Szörnyűséges időszak, és biztos volt benne, hogy itt még nincs vége.

− Nem vagytok éhesek? – kérdezte Lily látván, hogy a férfi elgondolkodott, miközben végig kislányát nézte, aki éppen az apukája régi nadrágját tanulmányozta. Kicsit nagy volt Lou-ra, legalábbis a hossza nem stimmelt. A nagy része a férfi talpai alatt gyűrődött, és csak a lábujjait mutatta meg. Az asszony felszisszent, ahogy meglátta a férfi hegekkel tarkított mellkasát. Ezek régen nem voltak ott. Régen sima, puha és élettel teli bőre volt. Akár a jó minőségű bársony. De most… Bőrkeményedéses, néhol heges, recés és száraz, hámlik és szinte látszik, ahogy a bőre lelkével együtt haldoklik.

Louis bólintott, majd a kislány hóna alá nyúlt és ölébe kapta. Cath kicsit meglepődött, de örült a gesztusnak. Átölelte bácsikája nyakát, arcát vállába fúrta és mélyeket lélegzett a férfi apukájára emlékeztető illatából. Átjárta a nyugalom és a boldogság. Érezte, ahogy felpezsdül a vére, legszívesebben játszott volna, fára mászott volna, vagy rohangált volna a közeli kukoricásban, úgy ahogy édesapjával régen.

A konyhát betöltötte a sült tojás és friss paradicsom illata. Cath unottan, fejét támasztva ült az asztalhoz – amit alig ért fel – közben pedig figyelte, ahogy édesanyja tojást süt, a bácsikája pedig precíz mozdulatokkal, pillanatok alatt felkarikázza a paradicsomokat. Ügyes és gyakorlott volt, úgy látszott sokszor aprít fel zöldségeket. Talán egyedül él és magának kell főznie?

− Neked van feleséged? – kérdezte hirtelen a kislány. Kíváncsian nézett a férfire, aki egy pillanatra megfagyott. Érezte, ahogy a kislány izgatottan lóbálja a lábait az asztal alatt és érezte a tekintetéből áradó ártatlan kíváncsiságot. Felsóhajtott, próbált mosolyt erőltetni az arcára, lopva Lily-re nézett, de asszony úgy tett, mintha nem is hallotta volna lánya kérdését.

− Nincs – felelte egy gyenge mosoly kíséretében.

− És kisbabád?

− Nos, az sincs.

− Miért?

− Catherine! – szólt rá erősebben az édesanyja. A kislány értetlenül nézett a tűhelynél álló anyjára. Louis fejet rázott.

− Nem lehet kisbabám. Tudod…én kicsit másabb vagyok, mint apukád. Nekem nem lesz feleségem és gyerekem sem – vont vállat, mintha egy csöppet sem érintette volna meg. Pedig a szívébe markolt.

− Halálos beteg vagy? – kérdezte elcsodálkozva Cath. Louis ismét nagyot sóhajtott.

− Úgyis mondhatjuk…

Az apja mindig azt mondogatta, hogy a szerelem boldoggá tesz, legyengít és elbutít egyszerre. Az édesapja is végtelenül szerelmes volt az édesanyjába, ahogy az összes gyereket is egyformán szerette. Egészen az öccse haláláig. Akkor aztán kő kövön nem maradt; ütött-vágott, akit csak ért. Éveken keresztül.

Louis a szerelem betegének érezte magát, Harry olyan volt, mint egy csepp méreg; észrevétlenül rombolta le sejtről sejtre, és még többet akart. Jól tudta, hogy elpusztítja, de az a mámorító, bizsergő érzés elfelejtette vele, folyamatosan érezni akarta. Bár azt is jól tudta, hogy a katonák élete még rövidebb, fejest ugrott ebbe a kapcsolatba és csukott szemmel követte szerelmét mindenhova. Kivéve, mikor hadifogoly lett, nos akkor már Harry sem követte, sokkal inkább azon volt, hogy kiszabadítsa. Mindenki árulónak hitte – csupán csak azért, mert szóba állt egy ellenséges francia katonával –, de Harry… Kitartott mellette. Sosem bánta meg, hogy anno, mikor menekült – mert menekült a katonaság elől – megmentette a férfit és saját testével melegítette az üres istállóban.

Mikor Lily végzett a tojás sütögetéssel tányérra helyezte az ételt, majd az egyik tányért Cath, a másik tányért pedig Louis elé rakta. Ő maga nem volt éhes, falatozott kicsit hajnalban, miután a férfi elaludt. Bár nem aludhatott valami jól, sokszor hallotta, ahogy álmában ordítozik. Amíg a sógora és kislánya reggelizett, addig ő elmosogatott és bár nem volt nyugodt, sokkal boldogabban végezte el a házimunkát, mint korábban. Elvégre itt van a férje régen látott bátyja, és a párja is angol földön van, bármikor betoppanhat az ajtón. Akárhányszor az ajtóra nézett egy kisebb csomó nőtt a torkában, a gyomra pedig görcsbe ugrott. Aggódott, végtelenül aggódott a férjéért, úgy érezte a bátyja nem mondott teljesen igazat, bár próbált hinni neki, nagyon jól ismeri és tudja, hogy néha hajlandó füllenteni csupán csak azért, hogy ne lássa a másik reményvesztett arckifejezését.

A reggeli után mindhárman kimentek a kertbe és gyomláltak. Igaz, Louis nem volt a mestere a gyomlálásnak, igyekezett segíteni. Végül Lily szépen közölte vele, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Széles vigyorral az arcán telepedett le a friss, zöld fűbe – ha már más nem, legalább az szép volt – és karjaival támaszkodva, hunyorogva figyelte, ahogy Lily kapál, Cath pedig vödörbe szedi a nem kívánatos növényeket. Mindkettőjükön kesztyű volt, a kislányt kalap, édesanyját kendő védte az erőszakos és erős sugaraktól.

Louis fürdött a fényben, hátravetett fejjel, csukott szemekkel élvezte a nap melegét, és bár a testén úgy látszott, mintha nyugodt volna, de a fejében kavarogtak a gondolatok. Árulónak és semmirekellőnek érezte magát, vissza kellett volna mennie a táborba, azonosítania a holttesteket, részletes jelentést írnia a történtekről. De nem ment. Egyszerűen nem tudta magát rávenni arra, hogy ismét tizenöt – és még kitudja mennyi – mérföldet gyalogoljon. Úgyis börtönbe zárnák, amennyi szabályt megszegett és amennyi bajt okozott a táborban. Lopás, rongálás, szökés? És még az őrséget is otthagyta, helyette felmászott egy fára és almát lopott. Kiszedte az egyik tank alkatrészeit – legalábbis pár darabot –, ellopta a társai ételét, kávéját és ruháját, és ha ez mind nem elég, még szerelmes is lett az egyik társába, akit a tábornok szállásán rontott meg. Ez sem volt egy éppen eszes húzás, de legalább lett belőle egy kis pletyka. Szóval amennyire kiborította szegény öregembert – ötven éves kora ellenére igen jól tartja magát – biztosan börtönben végzi, hacsak át nem adják a németeknek, mint „cseregyerek”.

Arcát kellemesen cirógatták a langyos napsugarak, a lágy szellő pedig kellően összeborzolta haját ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi, fiatal férfi. Csak a testén éktelenkedő hegek tanúskodtak arról, hogy bár nem akart katona lenni – soha –, azért mégiscsak a hazát szolgálta.

Úgy érezte hirtelen valami nyomni kezdi combjait és kényelmesen elhelyezkedik az ölében. Automatikusan nyúlt volna az illető csípőjéért, de hamar pofon csapta a felismerés, hogy nem Harry akar az ölébe ülni. Ez a test jóval kisebb és könnyebb volt, ráadásul az illető szoknyát viselt, a haja pedig elegánsan koszorúba volt fonva. Kék szemei csillogtak, és úgy érezte ezzel a szempárral már sokszor találkozott. Mindennap a tükörben. Cath csak az unokahúga volt, mégis kísértetiesen hasonlított rá, ami azért elég érdekes. Az apjától csak göndör, szőke haját örökölte, esetleg az arca formájára lehetett azt mondani, hogy Tristantól is örökölhette. De volt még egy személy, akire nagyon-nagyon hasonlított. Az pedig a nagyanyja volt. Louis és Tristan édesanyjának gyönyörű, hosszú göndör haja volt, piros arca és rózsaszín ajkai, ugyanilyen finom, nőies vonásokkal, mint amelyekkel a kislány is rendelkezett. A férfi mosolyogva simította meg a közvetlen lányka arcát, majd puszit nyomott orra hegyére.

− Szomorú vagy? – kérdezte kíváncsian Cath, miközben bácsikája ölébe bújt és mellkasára hajtotta fejét. A férfi fél kézzel átölelte, hajába csókolt, közben gyengéden dobolt ujjaival a kislány hátán.

− Egy kicsit.

− Azért mert nem lehet kisbabád? – Louis fejet rázott, bár ezt Catherine nem igazán látta, csupán érezte, ahogy a férfi alatta mozog.

− A párom még a háborúban maradt. Nem tudom, mi van vele, és aggódok érte. Olyan fiatal…

− Ott vannak lány katonák is? – kérdezte döbbenten, Lou kuncogott egy sort, majd sóhajt ütögette meg kicsit erősebben az ölében kuporgó kislány hátát.

− Jaj, Cath. Te olyan kicsi és ártatlan van – rázta fejét. – Nem, nincsenek nő katonák, csak férfiak. – Catherine értetlenül nézett bácsikája szemeibe, miután feltornázta magát és két apró tenyerével a férfi mellkasán támaszkodott. Nincsenek lány katonák? Akkor Louis-nak ki a szerelme? Ápolónő? De hát azt mondta a háborúban maradt. Ezek szerint ő is móresre tanítja a gonoszokat, mint az apukája. Vajon találkoztak a csatamezőn? Vagy sosem ismerték egymást?

Lou felvont szemöldökökkel méregette az értetlen gyermeki arcot és próbált nem arra gondolni, mi lesz, ha leesik neki a tantusz. Megutálja? Megüti? Kíváncsi lesz? Egy gyerek talán jobban fogadja, mint a felnőttek. A felnőttek…furák. Amint a másik ember különbözik, kitűnik valamivel, rögtön azt feltételezik, hogy nem jó. A gyerekek nem. A gyerekek elhiszik azt, amit a felnőttek mondanak nekik.

− Akkor a te párod fiú? – kérdezte suttogva, mintha Lou éppen egy tikot bízott volna rá. A férfi továbbra is felvont szemöldökökkel bólogatott, közben ajkába mélyesztette fogait. Catherine teljesen ledöbbent. Sosem tapasztalt még előtte ilyet. Két fiú? Bár mintha az anyukája említette volna, hogy a nagybátyja kicsit másabb, mint az apja. Úgy gondolta alacsonyabb, vékonyabb, csúnyább, de az eszébe sem jutott volna, hogy egy katona szerelme. Azt sem tudta, hogy ez lehetséges. – És ezt lehet? – Nem tudta pontosan mire is érette ezt, de talán az érdekelte a legjobban, hogy egyáltalán normális-e, hogy két férfi szerelmes.

− ÖÖh, a katonaságban nem nézték jó szemmel, de lehet. Bár sok ember elég gorombán viselkedik velünk emiatt, remélem, te nem leszel velem ilyen. – A kislány fejez rázott, jelezve, hogy nem fog így bánni vele, még véletlenül sem. Elvégre alig ismeri, az apukája mindig azt mondta, hogy addig nem szabad senkit lenézni, amíg meg nem ismeri rendesen. Ráadásul abban is biztos volt, hogy az édesapja nagyon szomorú lenne, ha most csúnyán bánna a bátyjával, elvégre biztosan nagyon szereti. Úgy, ahogy Lou is nagyon szereti az öccsét.

− És miket kellett csinálni a katonaságban? – kérdezte végül. Nem igazán értette ezeket a felnőtt dolgokat, mint például a szerelem, így nem is próbálta megérteni, hogyan lehet férfi egymásba szerelmes. Csak elfogadta, hogy a bácsikája ilyen és nem törte tovább a fejét.

− Nem igazán tudom. Jóformán nem csináltam semmit, csak megszöktem – vont vállat lazán, majd fellökte magát ülőhelyzetbe és úgy ölelte tovább Catherine-t.

−De miket szoktak csinálni? – kötötte az ebet a karóhoz, mindenféleképpen meg akarta tudni, hogy miért olyan rossz a katonaságban, és hogy az apjának is nehéz dolga van-e. Talán nagyon jól érzi ott magát, mert nem csinálnak mást, csak játszanak. Fegyverekkel. Olyan furcsa szó. Fegyver. Olyan rideg és fenyegető, egyáltalán nem édesget, nem selymes, mint a bársony, nem csilingel úgy, mint a kis csengők. Rideg szó, az ember szeme előtt lepereg valami iszonyatos, mikor meghallja ezt a szót. Sötétet lát, szikrákat, viharfelhőket. Semmi szépet, sem virágot, sem rétet, sem szeretett embereket nem lát, sokkal inkább egy kihalt pusztát képzel maga elé. Véres falakat, síró gyerekeket és asszonyokat, romokat, tetemeket. Fegyver. Bár csak szó, rengeteg fájdalmat rejt magában, rengeteg negatív érzelem bújuk meg benne. Pusztítás. Vérontás. Háború.

Louis szeme előtt leperegtek az emlékek. Mint veszett állatok ölték egymást az emberek, holott elméletileg egy faj lennének. Senkit sem érdekel, ugyan az ellenséges katonát várjak-e odahaza, van-e gyereke, felesége, családja, egyáltalán fáj-e a rámért ütés és lövés. Csak öltek és öltek, csak fojt a vér, és lassan nem tudták eldönteni kinek a vérét ízlelik éppen. A férfi próbált menekülni a háború elől, de nem tudott igazán megszabadulni tőle. Lehet, nincsen csatamezőn, de a fejében örökké harcokat vívnak a gondolatok, hogy vajon jól cselekedett-e, és joga volt-e ahhoz, hogy elvegye egy másik ember életét. Állatnak érezte magát. Veszett állatnak. Bár azt is nagyon jól kitapasztalta már, hogy a legvadabb állat is csak akkor támad, ha a kicsinyét védi, vagy ha éhes. De sosem a sajátját bántja.

Nagyot nyelt. Érezte a kislány kíváncsi pillantásainak súlyát. Nem mondhatja el, egy alig  négy éves lánynak, hogy milyen is a háború valójában. Hogyan is tudná? Még ő maga sem fogja fel igazán, mit is művelt az elmúlt években.

− Rossz dolgokat – felelte hosszas csend után. A hangja erőtlen volt, szinte már suttogásnak hatott. Lily úgy érezte itt az ideje, hogy véget vessen a kislánya kíváncsiságának. Bár ő gyomlált, mindent hallott. El tudta képzelni, Louis-t milyen fájóan érintik az események, az elmúlt évek bűnös emlékei.

− Catherine Louise Tomlinson! Elég! – szólt kicsit erősebben, mint ahogy szeretett volna. A kislány döbbenten bólintott, majd kimászott a férfi öléből, aki abban a pillanatban fel is pattant és otthagyta a két gyomlálót.

Lily aggódó szemekkel nézett utána. Érezte, hogy a férfi nem mond el neki valamit, ami nagyon-nagyon nyomja a szívét. Ismerte már annyira, hogy tudja, csak játssza a kiállhatatlant, valójában egy igenis érzékeny lelkű ember. És talán, hogy most ez a Harry is része az életének még nyitottabb lett – legalábbis sosem jelentette ki eddig olyan nyíltan, hogy az anyját is eladná egy falat kenyérért. Ha pedig megnyílik az nem csak jót, de rosszat is jelenthet. Egy katona mindig titkol valamit; valami szörnyűséget. Ha egy katona megnyílik, az azt jelenti, már minden mindegy. Nem számít sem Isten, sem ember.

Lepillantott kislányára, aki sajnálkozó tekintettel fürkészte édesanyja arcát. Nem hibáztatta Cathet a kíváncsiságáért, de talán mégis visszafoghatta volna magát egy kicsit. Négy éves, és nagyon jól észre veszi, ha az embert kényelmetlen helyzetbe hozza. De ki hibáztatná a saját gyerekét? Mindig a másikat hibáztatja először, így először ő maga is Lou-t hibáztatta. De őt sem lehet igazán felelősségre vonni, végül már csak saját maga maradt. Talán ő a legnagyobb hibás, amiért hagyta, hogy a férfi náluk lakjon? Hogy bízik benne?

Louis üvöltve vágott a falba, majd öklét szorítva, sírva rogyott térdre és homlokát a fehér, hideg falnak vetette. Fal. Hányszor volt fogoly az elmúlt két évben, mióta, mint fenevadat befogták és elhurcolták? Kétszer is cseréltek vele a franciák. Oh, és hányszor kuporgott már a négy fal között sírva, mert nem tudta, mit tegyen? Túl sokszor ahhoz, hogy csak úgy elfeledje, milyen érzés.

Hangosan szipogott, fájó kezét még mindig szorította, néha homlokát a falnak verte. Nem volt valami stabil a lelkiállapota, régen sem, de most meg pláne úgy érezte, hogy a kötél lenne a legjobb megoldás. De aztán eszébe jutott Harry. Te vagy a láng, én a pillangó. Szinte vonzol engem, de tudom, hogy elpusztítasz, mégis örömmel porhadok el. Egy rövidke mese kettejük szerelméről, amit Harry talált ki az egyik táborban, mikor próbálta megnyugtatni párját. Akkor is ugyanígy sírt, félt, rettegett, másnap gépre kellett szállnia és lövöldöznie, bombáznia, mint egy elmebeteg. Nem akarta. Nem akarta senkinek a vérét ontani. Folyamatosan azt kérdezte Harry-től: Miért? Miért? Miért kell erre emlékeznem majd? Erre pedig mindig az volt a válasz: Mert ezt akarják, Lou. Hogy emlékezzünk rá. Nem akart erre emlékezni, azt hitte, ha elszökik, ha elszöknek, akkor minden kíntól megszabadul. De nem, még rosszabb lesz, még inkább távolabb került a szerelmétől, még bűnösebbnek érzi magát. Pedig sarokba lett szorítva, azaz ez már nem az ő bűne volt. Ezt kellett tennie.

Mikor meghallotta, hogy a bejárati ajtó zára kattan nagyot sóhajtott és megtörölte a szemét. Keze lüktető fájdalmáról elterelődött a gondolata, de annyira, hogy szinte el is felejtette, csak akkor hasított belé éles fájdalom, mikor megtámaszkodott a falnál felállás közben. Felszisszent. Idióta vagy, Louis. Egy hatalmas idióta. Korholta le magát a falcsapdosósdi miatt.

Kilépett a szobából, pont akkor, mikor Lily is szeretett volna benyitni hozzá. Elmosolyodott, ahogy lenézett a nem sokkal alacsonyabb asszonyra. A keze még mindig lüktetett, de igyekezett nem mutatni a fájdalmát. Elvégre annyiszor csinálta már ezt. Eltitkolta, hogy valamije fáj, csupán csak azért, hogy Harry ne aggódjon.

− Louis – kezdett bele az asszony –, ne haragudj Cathre.

− Nem haragszom – felelte. – Csak feldühített.

− Tudom, nem kifogás, hogy gyerek még. De… próbáld meg elfelejteni.

− Egy háborút nem lehet csak úgy elfelejteni, Lily – rázott fejet, mintha egy kislány éppen valami hatalmas nagy baromságot mondott volna, amit az egyik kortársától hallott. Talán Lily nem érthette. Talán fogalma sem volt milyen katonának lenni és a saját fajtád ellen fordulni. Talán nem is sejthette.

− Sajnálom. – Az asszony hangja halk suttogásnak hallatszott az esteledő időben. Ilyenkor minden elcsendesül; ember, állat egyaránt. Louis szerette ezt a napszakot, ilyenkor minden olyan szép és romantikus volt. Sétálhattak Harry-vel, de akármelyik bajtársával. Sokan megnézték a naplementét, ilyenkor egy pillanatra ismét normál embernek érezték magukat, arra a pár pillanatra elfelejtették minden gondjukat, hogy hol vannak és mit csinálnak. Mindössze tíz perc volt, amíg lement a nap, de… megható volt. Életkedvet adott még a haldoklóknak is. – Öhm… Nem tudom mennyire erősséged, de… mesélnél valamit Cathnek? Minden este mesélünk neki valamit. – Mesélünk. Louis hátán futkosott a hideg, de azért bólintott.

− Persze. Miről meséljek?

− Amiről szeretnél, csak ne legyen durva. Még gyerek és kislány.

− Rendben – sóhajtotta, majd az ajtókeretnek dőlt. – El kell mondanom valamit… Nagyon nyom… − Az asszony szíve hirtelen olyan gyorsan kezdett kalimpálni, hogy felé volt kiszakad a mellkasából. Érezte! Érezte, hogy titkol valamit.

− Mondd nyugodtan, bennem megbízhatsz. – Louis mély levegőt vett. Oh, Istenem! Most megutál és visszaküld a frontra, hogy én is az öcsémmel haljak.

− Nos, Tristan… − Nem tudta befejezni, álmos gyerekhang zavarta meg őket. Aztán Catherine alakja is feltűnt, amint éppen földes kezével szemeit dörzsölgeti. Az anyja lágy mosollyal az arcán vette az ölébe, majd hagyta, hogy vállára hajtsa a fejét.

− Anya, álmos vagyok! – nyöszörögte álmosan anyja vállába. A nő kuncogott.

− Először lemosdunk, és utána aludhatsz.

− Mesélsz majd? – Lily sógorára pillantott, akinek eközben elég komor lett az arca. Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami rettenetes.

− Most a bácsikád fog mesélni, rendben?

− Miről fogsz nekem mesélni? – kérdezte kíváncsian, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Bár már nem volt olyan piszkos, mint mikor kint kertészkedtek a hegei tisztán látszódtak még az esti szürkületben is. Tisztán tudta követni a vonalakat a férfi testén, egészen addig, amíg el nem vesztek pólója anyaga alatt. Az arcán is volt egy heg, olyan volt, mintha az egyik szemét és arcát kettészelte volna valami. Bár a férfi szeme nem sérült, csakis a szemgödre széle – és egész halovány is volt – a kislány egy pillanatra megborzongott.

− Lássuk csak… − ocsúdott fel hirtelen Louis. – A pillangó és a láng történetét fogom elmesélni neked. – Cath szeme felcsillant, egy pillanatra a fejét is felemelte. Még sosem hallott erről a történetről, érdekesnek ígérkezik.

− Miről szól?

− A pillangó és a láng szenvedélyes, de sosem beteljesedő szerelméről. Bár a láng vonzza a lepkét, az porrá égeti. Meg szeretné érinteni a lángot, ezért feláldozza a saját testét, csak hogy egy pillanatra érezze őt.

− Ez elég durvának hangzik – jegyezte meg Lily, mire a férfi lazán vállat vont.

− Szerintem édes.

− Hát nem is tudom, Louis…

− Én hallani akarom, mami! – kiáltotta fáradtan, de annál inkább izgatottan Cath. Édesanyja szemet forgatott, aztán egy komoly pillantást küldött Louis felé, majd eltűnt a fürdőszoba sötét rejtekében. A férfi nagyot sóhajtva lépett vissza a szobába és lehuppant az ágyra. Az ágy nem volt éppen kényelmes, úgy gondolta talán azért, mert hozzá volt szokva a gerince a durva, kemény, néha buckás talajhoz, amin a legtöbbször elnyomta az álom. Néhány kő nyoma meg is maradt a hátán, bár ennek ellenére néha kicsit hiányolta az apró kavicsok nyújtotta bizsergő érzést. Széna helyett most puha dunnák közé huppant, patkányok teteme helyett virágok díszítették a picinyke szobát, amelyben alig fért el pár bútor: mindössze egy szekrény, egy könyvespolc és az ágy tarkította az amúgy snassz, fehér szobát. Louis nagyot sóhajtva támaszkodott meg térdein, mikor felnézett egy pillanatra, csak akkor látta, hogy vele szemben egy nagy egészalakos tükör áll. Eddig fel sem tűnt neki. Ennyire nem érdekelte, vagy ennyire sajnálta magát?

Hirtelen összerezzent, ahogy meglátta a tükörképét. Kék-zöld volt az arca, a szeme alatt felduzzadt, az arcát egy halovány heg szelte ketté. Mikor szereztem ezeket? Az ajka is duzzadt volt és felszakadt, alvadt vér ült a szája sarkában. A haja hiányos és tépett volt, igaz, minden hónapban szinte kopaszra nyírták, most egész hosszúak voltak a világosbarna tincsek. Néhol voltak hiányosabb foltok, nyilván akkor veszítette el a tincseit, mikor végigszántotta a szikár mezőföldet. A nyaka vonalán, át a kulcscsontján, egészen a szegycsontjáig – amelynek nagy részét már a póló fedte – hegek éktelenkedtek, karcolások, bevérzések. Aztán ismét az arcát figyelte. Az a heg, amely kettészelte az arcát és szemét annyira idegen volt, nem odaillő. Régen olyan makulátlan, egészséges és puha volt a bőre, most pedig elcsúfította az egész arcát ez a halovány heg, ami bár alig látszik, Lou tisztán emlékszik rá, hogy ez még egy hónapja nem volt ott. Végighúzta mutató- és középsőujját a hegen. Felszisszent. Nem érzett fizikai fájdalmat, sokkal inkább az fájt a lelkének, hogy az a heg tényleg ott van és ott is marad. Akárhányszor a tükörbe néz, mindig eszébe jut az az alkalom, mikor a saját bajtársát nyomta a földre, az pedig úgy végigkarmolt az arcán, hogy még most is látszik.

Fejet rázott. Ne gyötrődj ezen, Lou! Felesleges. Egy férfi mély baritonja visszhangzott a fejében, fájdalmas mosollyal nézett a tükörképére. Maga mellett egy magas, majdnem két méteres férfit látott, akinek sötétbarna hajának vége már kunkorodott, elvégre valójában göndör volt. Gyönyörű zöld szemei, mint két szentjánosbogár csillogtak szemgödrében, telt ajkai gyengéd mosolyra húzódtak. Hosszú karjai szerelmesen ölelték át Louis testét, ajkaival lágy csókokat nyomott a férfi csontos vállaira. Olyan aprónak tűnt az ölelésében. Oldalra biccentett fejjel figyelte, ahogy a szerelme terpeszbe ül, őt pedig ölébe húzza. Fájdalmasan pislantott egyet, majd mikor ismét kinyitotta szemét, szerelme alakja semmivé foszlott és csak a maga, gyötrelmes tükörképe nézett vissza rá, és szinte kigúnyolta. A nagy Louis Tomlinson, aki nem csak gyilkos, de csődtömeg is. Eddig eladtad volna anyádat, most meg nem tudsz élni egy férfi nélkül? Szánalmas vagy! Louis bólintott a tükörképének, mintha a szavakat a tükör mondta volna ki, de valójában csak az elméjében cikáztak. Kezdek megőrülni.

Knok-knok. A férfi az ajtó felé kapta a fejét, majd felvont szemöldökkel figyelte, ahogy egy kíváncsi buksi tűnik fel a résben. Elmosolyodott. Nem volt őszinte mosoly, de Lily is mosolygott és úgy érezte, muszáj viszonoznia. Ahogy a nő nyugtázta, hogy sógora se nem meztelen, se nem aludt belépett, majd egészen a férfi mellé sétált. Hosszú loknijai már be voltak fonva és szokásos ruhája helyett már hálóing fedte a testét. Leült Louis mellé, majd megsimította a férfi karját, de az meg sem rebbent. Mintha hozzá sem értek volna.

− Cath vár téged – sóhajtotta. – Kíváncsi a mesédre.

− Nem mese, ez az életem. – Végre az asszonyra nézett. A szemei könnyektől csillogtak, bár még az arcát             nem áztatták könnyek, Lily úgy érezte hamarosan kicsordulnak az első cseppek. Aggódóan figyelte a férfi arcát, ahogy mimikái szinte másodpercenként változnak. – Tudom, nem érdekel, de elmondom. Harry-nek volt egy naplója, minden nap írt bele valamit. Sokáig idegesített, hogy nem mutatja meg, aztán pár hónap múlva a kezembe nyomta én pedig elolvashattam, mit is rejteget. Írt egy mesét, róla és rólam. Én vagyok az erőteljes láng, ő a kis szelíd lepke. Gondolom azt már sejted, mit csinál a láng a lepkével.

− Megégeti. – Louis bólintott. – A szerelem tüzének érzed magad?

− Nem, egy olyan embernek, aki mindenkit vonz, de mindenkit bánt. Veszélyes vagyok, mint a tűz, akaratom ellenére is megégethetek bárkit.

− Nem értelek, Lou – kezdett bele halkan és aggodalmasan az asszony. A férfi felsóhajtott, majd hatalmas szemeit Lily-ébe fúrta, kezeit a nő két térdére tette és lágyan megsimította. Lily érezte, hogy Louis valami nagyon komoly dolgot akar vele közölni, valamit, ami nagyon nyomja a szívét és a kis meséjéhez van köze. Akaratom ellenére is megégethetek bárkit.

− Valamit el kell mondanom, nagyon nyomja a szívem és úgy gondolom, te nem ezt érdemled. Rendes asszony vagy, hatalmas szívvel, befogadtál és ápoltál, de nem tudom tovább magamban tartani. – Mély levegőt vett, majd folytatta. – Mikor mérföldeket gyalogoltam ideáig, hogy eljöhessek hozzád, valójában nem azzal a céllal jöttem, hogy elmondjam Tristan angol földön van. Sokkal rosszabbal. Nem azért vonszoltam magam étlen-szomjan, haldokolva, hogy egy ilyen remek hírrel rukkoljak elő. Gyötör a bűntudat és sosem fogom feldolgozni az embereim halálát, akikért felelős voltam. – A férfi könnyei már patakokban folytak le az arca két oldalán, de a hangja nem remegett meg. Komoly maradt és határozott, el akarta mondani. El kell mondania. Lily egyre jobban aggódó tekintete sem rémisztette meg, próbált nem tudomást venni a már könnyező nőről.

Lily mélyeket lélegzett és igyekezett nem megrángatni Louis-t, hogy mondja már el mi nyomja annyira. De úgy érezte, ha megkérdezi, nagyon fájni fog. Érezte, ahogy a szíve szépen meghasad, és már előre tudja, hogy valami sokkoló hírt kap. Erőtlenül nyögött fel.

− Louis…

− Tristan a gépemen ült.

A férfi arcán egy hatalmas pofon csattant, feje oldalra vetődött. Összeszorította a szemeit és ajkába mélyesztette fogait. Egészen addig nem is mozdult, amíg az asszony el nem hagyta a szobát. Hallotta, ahogy keservesen öklendezik a folyosón és hangosan, szinte ordítva sír, végül ismét zár kattant. Louis nagyot sóhajtott, majd teljes erőből hozzávágta az első kezébe akadó tárgyat a tükörhöz. Egy könyvet vágott hozzá, a tükör épp, hogy megrepedt a kicsi, bőrkötéses könyvecskétől, ami valójában nem könyv volt, bár történeteket őrzött magában. Sokkal inkább napló volt, katonai és szerelmi történetekkel. A szomorútól egészen a vidámig. Remegő kezekkel nyúlt a napló után – ami a párjáé – majd kinyitott azon az oldalon, ahol a láng és a pillangó meséje kezdődik.

Louis William Tomlinsonnak, hisz ő az én tüzem, amely bár néha megéget és fájdalmat okoz, szükségem van rá ahhoz, hogy életben maradjak.

H.

Fájdalmas mosoly ült ki az arcára, ahogy mutatóujját végighúzta a kacskaringós, egyáltalán nem férfikézhez illő betűkön. Olyan gyönyörűen és egyben olvashatatlanul írt, de annyira szerette. Olyan kis kusza volt, mint ő maga. Úgy gondolta, talán a betűi tükrözik azt a kuszaságot, amely néha a férfi elméjében keletkezik.

A végére lapozott, a történet vége elég szomorkás, ő mégis imádta. Sóhajtva húzta végig ujját a saját betűin, amelyek mint köszönet lettek odafirkantva.

Köszönöm Harold Edward Stylesnak eme gyönyörű és őszinte irományt. És bár néha megégetem, ő az én kis lepkém, aki szárnya lágy fuvallatával jelzi, hogy mellettem van, egészen addig, amíg ki nem alszik a lángom.

L.

Az ő írása Harryéhez képest ronda és igénytelen volt, akárcsak ő maga. Nem csoda, hogy nem kellett senkinek sem rajta kívül, és igaz, egy emberből nem lehet mindent kinevelni, ő mégis megváltoztatta. És hajlandó volt változni csakis az ő kedvéért.

Nagyot sóhajtva csukta be a naplót, majd felkelt az ágyról és elindult a szomszédos szobába, hogy felolvashassa a történetet egyetlen unokahúgának, aki mindennél jobban kíváncsi erre a kis történetre.

Lily térdre rogyva adta ki gyomra tartalmát a hátsókertben. Ahogy Louis közölte vele a szörnyű hírt – amit már egy napja magában tartott – olyan zaklatott lett, hogy forogni kezdett vele a világ és elkapta egy pánikszerű roham. A gyomra kavarogni kezdett, az érzelmei összekuszálódtak, ahogy gondolatai és ösztönből lekevert a sógorának egy hatalmas pofont, aztán pedig öklendezve kirohant a kertbe. Már vagy harmadszorra kapta a hányinger, mire végre nem volt más a gyomrában, csakis a keserű epe találkozott a pázsittal. Száját törölgetve tápászkodott fel, miközben ismét úrrá lett rajta a pánikszerű sírás. Alig kapott levegőt, szinte fuldoklott. Égett a torka a levegőhiánytól, a tüdeje levegőért esedezett, de nem tudott nyugodni. A férjem halott? A gyerekem apja halott, de a bátyja életben van? Egyre csak ez járt a fejében és egy pillanatra azt kívánta bár a sógora halt volna meg helyette. A férfit hibáztatta a férje haláláért, aztán beugrott neki valami: „…tizenöten voltunk a gépen, ebből tizenhárman túléltük, két embert nem találtunk, nagy valószínűséggel ijedtükben kiugrottak még a levegőben cikázó gépből.” Mi van, ha Tristan is kiugrott és életben van? Azonnal levelet kell küldenie.

Payne tábornok részére,

Lily Tomlinsontól

Tisztelt Tábornok úr!

Férjem – Tristan Francis Tomlinson, szül.: 1910. július 27., Párizs – gépe a napokban zuhant le kis városunktól körülbelül tizenöt mérföldnyire. A gép pilótája – férjem szeretett bátyja, Louis William Tomlinson, szül.: 1907. december 24., Párizs – tizenöt utasról számolt be. Elmondása szerint a gépen utazó tizenöt főből mindössze ő élte túl, azt is megemlítette, hogy két társa ejtőernyőt ragadva kiugrott a zuhanó gépből. Meggyőződésem, hogy az egyikük férjem volt és túlélte a zuhanást. Tisztelettel kérem, járjon utána az ügynek!

Minden tiszteletem,

Lily Tomlinson

− Azt hittem, nem jössz mesélni – jegyezte meg Cath, aki szeretett gyertyája előtt térdelt és csodálattal figyelte a láng ütemes táncát, amely szuszogása ritmusára feszült hátra. Rá sem nézett a férfire, elég volt hallania, hogy nyílik az ajtó, máris tudta, hogy a bácsikája lépett be.

Louis elmosolyodott a megjegyzésen. Ő is nagyon szerette, mikor az édesapja vagy az édesanyja mesélt neki, később ő mesélt a kisebbeknek. Tristannak és Frednek. Miután Frank belefulladt a kútba – amelyet édesanyja figyelmetlenségből nem zárt le – egyik szülőnek sem volt lélekjelenléte mesélni, így a tizenhárom éves Lou vette át a helyüket. Mindenféle ostobaságról mesélt, csak azért, hogy őt ne hibáztassák. Pedig ő is hibás volt. Mielőtt Frank beleesett volna a kútba az édesanyja megkérte, hogy figyeljen a két totyogóra, ameddig ő kitereget. Ő nem törődöm módon vállat vont és leült a lépcsőre, hogy nézze a három öccsét, úgy gondolta Tristan tökéletesen el lesz velük. Francokat. Tristan elaludt az almafa árnyékában Freddel, Frank pedig eltotyogott a kúthoz, ott pedig talált valami deszka-féleséget, amire fel tudott kapaszkodni. Louis pedig végignézte, ahogy a kisfiú a kútba zuhan. Távolról látta, mit csinál, mégsem rohant oda. Nem elég erős, nem mászik fel. Aztán megtörtént a baj. Bűnösnek hitte magát és bár anyja mindig azt mondta, nem tudhatta, hogy a két éves Frank van olyan erős, hogy felmászik a kútra, mindig tisztán látta a szemében a csalódottságot. Megölted. Súgták neki anyja szemei.

− Nem vagyok valami megbízható ember, az tény. De ha egyszer megígérek valamit, azt általában be is betartom – felelte halkan. A kislány kuncogva felállt a gyertyájától, majd felmászott az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedett és hagyta, hogy nagybátyja gondosan, minden gyengédségét összekaparva betakargassa és leüljön mellé az ágy szélére. Kíváncsian fürkészte a férfi arcát, de semmit nem tudott belőle kiolvasni; mindössze annyit, hogy a férfi nincs olyan jó kedvében, mint reggel.

− Rossz embernek tartod magad? – kérdezte hirtelen, bár még csak fel sem merült benne ez a kérdés, Louis mondatai olyanok voltak, mint valami szitok. Mintha elismerné, hogy nem úgy viselkedik, ahogy kéne.

Azt várta, hogy a férfi leüvölti, milyen csúnyán viselkedik és milyen ostoba, de helyette csak hümmögött egyet és mélyen a szemeibe nézett. Ekkor értette meg, mit is értett az alatt az apja, hogy az ő kékjei olyanok, mint a nagybátyjáé: mintha csak magára nézett volna vissza, mintha a saját szemeibe bámult volna. A férfi szemei olyanok voltak, akár a tenger; szinte hullámzottak az íriszeiben a színek. Fájdalmasan remegett a szeme színe, mintha csak a sírást tartaná vissza. Milyen furcsák az emberek… Mindig más a hangulatuk: néha boldogok, néha szomorúak, valamikor dühösek, de sosem tudod megmondani előre, mikor változik meg a másik.

− Az vagyok – mondta rekedten. – Nem vagyok jó ember, drága. Sosem voltam, és már nem is leszek.

− Talán a Jóisten nem így látja… − Mintha édesanyja szólt volna belőle. Lily mindig azt tanította a lányának, hogy a Jóisten az, aki dönt felettük, ezért nem szabad sosem elítélni a másikat, mert az Isten dolga. Isten dolga megítélni, hogy az az ember jól vagy rosszul cselekedett az életében, és Cath úgy gondolta, hogy Louis nem rossz ember.

− A Jóisten sosem felejt, Cath. Néha szemet huny, de nem felejt – rázott fejet. – Senki sem tökéletes, de én végképp nem vagyok az.

− Azért érzed így, mert egy fiúba vagy szerelmes? – A férfi kuncogott egy sort, miközben megsimította a kislány arcát. Puha volt és…gyermeki. Nincs is fogható a gyermeki bőrhöz, az különleges. Különleges az illata, a puhasága, a ruganysága. Mindig is arra vágyott, hogy saját gyermeket ringasson az ölében, de ez sosem fog megtörténni…

− Ez is hibám, de talán nem olyan nagy bűn. Egyszer talán nyilvánosan is szerelmes lehet minden ember, elvégre oly’ nagy becsben tartják, mégsem ápolják… Talán az ilyen…selejtek, mint én jobban megbecsülik a másikat. Aztán lehet, most is rosszul cselekszem. Kezdhetem a mesét? – Cath jobbnak látta, ha nem kérdezősködik tovább, így csak megszeppenve bólintott és figyelte bácsikáját, aki egy kis könyvecskét nyitott ki. – Ebben van a mese. A párom írta nekem, nagyon szeretem.

− Apu azt mondta, senki sem elég öreg a mesékhez.

− Ez így igaz. A meséket nem lehet kinőni – kacsintott egyet. – Egyszer volt, hol nem volt….

Lily Tomlinson részére,

Payne tábornoktól

Drága Lily!

Meglepődve olvastam levelét, melyben arról ad számot, hogy megtalálta egyik szökevényünket – bár merem feltételezni, hogy ment az magától is – és a lezuhant gép koordinátáit is meg tudta pontosan határozni. Jó magam már pár napja értesültem az esetről, a tizenöt utasból valóban csak tizenkét tetemet találtak: a legnagyobb hiányt a pilóta jelentette.

Mielőtt kitérnék kívánságára szeretném önnek jelezni, hogy készüljön katonai látogatásra a házánál, ugyanis egy gyilkost melenget a keblén. Ahogy ismerem magát, nagyot jól tudom, hogy a szökevény Louis Tomlinsont maga jó sógornőhöz híven befogadta, és minden tiszteletem az öné, ám mint tábornok nekem a törvényt és nem a szívemet kell követnem.

Javaslom, maga adja fel a sógorát, hogy ne legyen semmilyen káros következménye az ügynek, sem magára, sem kislányára nézve.

A kívánságáról pedig: utána néztem annak, amire kért. Tristan Tomlinson valóban kiugrott, sőt inkább kilökték a gépről – bátya akasztotta rá az ejtőernyőt és lökte ki a semmibe – a halottak azonosításán pedig nem találták meg a férje tetemét. Nem ígérem, hogy ezek után jó hírekkel szolgálok, de kérem, ne adja fel a reményt! Átfésültetem a terepet, a napokban jelentkezek.

Tisztelettel,

Liam Payne tábornok