Trick or treat - Csokit vagy csalunk | Solangelo

Hellóka!

Nos, egy kis Solangelo, kicsit Halloween témájú, bár már jóval elmúlt Halloween, azért remélem, tetszeni fog. 

Nem rég fejeztem be a Percy Jackson első sorozatát és bár még a könyvekben nem szerepelnek egy párként, én kitaláltam egy kis sztorit. Ha érdekel a görög mitológia és a fiatal héroszok, akkor bátran kezdjétek el olvasni a Percy Jackson könyveket, MEGÉRI. Én imádom. :3

Kellemes olvasást!

Lexa

×Solangelo

×Mindenféle pontosítás nélkül – a ,,második évad” könyveit még nem olvastam el, amolyan képzelt kis történet

×Alapszituáció: Nico úgy dönt, hogy egész évben a Félvér Táborban marad – drága Mr. D-vel és Kheirónnal – közben elgondolkodik azon, hogy Halloween éjszakája sem túl különleges számára, elvégre őt mindig körülveszik a halottak. Aztán valaki kopogtat az ajtón…

×Hossza: 1530 szó

×Megjegyzés: Tudom, már nincs Halloween, but who cares? Death Boy=Halál Fiú, nem tudom, hogy a könyvben használatos-e, de nekem tetszik. Sunshine=Napsugár, szintén nem tudom, hogy használatos-e a könyvekben.

Nico nem tudta eldönteni melyik a rosszabb: egyedül lenni az egész táborban, vagy kártyázni Mr. D-vel és Kheirónnal. Természetesen semmi baja nem volt egyik férfivel sem, sőt, kedvelte őket, de majd halálra unta magát. Igen, még a halál fia is képes erre. Eltelt két hónap és bár sosem volt igazán társasága – esetleg pár elveszett lélek – most igazán egyedül érezte magát. Az egész táborban csak páran maradtak; az őszi szünet idejére majdnem mindenki talált magának havert, barátot, vagy barátnőt, akivel megünnepelheti a Halloweent. Eltöprengett. Halloween? Mi is ennek a lényege? Temetőbe járunk, aha, oké. Beszélgetünk a halottakkal, ühüm. Ijesztgetünk, és mi is halálian nézünk ki. Hm. Ez lehetne akár Nico ünnepe is, ez teljesen illik rá: temetőbe jár, halottakkal beszélget és eleve rémisztő, ráadásul a pegazusok szerint dögszaga van. Most nevetnie kéne, mily’ ironikus vele az élet, de éppen, hogy megremeg a szája széle.

 Kheirón felfigyel rá, majd végigméri a fiút, aki már rég kiesett a játékból, és már csak ő és Mr. D hadakoztak.

− Mi az, Nico? Mi jutott eszedbe?

A fiú értetlen tekintettel néz fel a kentaurra.

− Semmi.

− Nekem nagyon úgy tűnik, hogy inkább valaki jutott az eszébe – dünnyögte Mr. D két nyelés között, miközben minden figyelmét a kártyáknak szentelte. Oh, igen, Will. Két hónapja csak leveleznek – a fiú azt is megírta, hogy minden zsebpénzét bélyegre költi –, és még csak a szünetben sem tudott ide eljönni. Persze meddig tartana árnyék utazni, és meglátogatni Willt, de a fiú szigorúan megtiltotta, hogy ilyen utazgatásokkal fárassza le magát. Ő pedig nem mert vitatkozni. Azoknak a csillogó kék szemeknek nem tudott ellentmondani. Túlságosan imádja azt a szende szempárt ahhoz, hogy hagyja elpityeredni. Hirtelen megjelent előtte az egész fiú; az aranyló, szőke göndör fürtjei, amelyek körbeölelik Will tökéletes arcvonásait és még lágyabbnak, még fiatalabbnak, és még gyönyörűbbnek tűnik; a hatalmas tengervízre emlékeztető kék szemei, amelyekkel képes az ember veséjébe látni, és persze az izmos, nyúlánk teste sem maradhat ki. De hogy azokkal az izmos karokkal milyen gyengéden tud ölelni!

Nico érezte, ahogy elvörösödik az elképzelt félmeztelen testtől. Megköszörülte a torkát.

− Nem, nem rá gondoltam – cincogta rekedten. – A Halloweenon gondolkodtam.

−Ühüm. Nos, akkor a Halloween elég meleg gondolatokat ébreszthetett benned, ha ennyire elpirultál – nézett rá félszemmel a boristen, mire Nico legszívesebben szemet forgatott volna, de nem kockáztatta meg, hogy szőlőkaró váljon belőle.

− Ugyan, Mr. D csak ugrat – legyintett egyet Kheirón. – És Nico… Ugye tudod, hogy mi nem ítélünk el? Ebben a táborban mindig lesz helyed.

− Persze, Kheirón.

Nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Legszívesebben sírt volna, hogy rajtuk kívül hány ember ítéli el a táborban – bár Apollón hozzáállása nagyban könnyített a dolgokon –, és hányan sajnálják Willt, hogy egy ilyen dögszagú halál fiúval jár. Másfelől viszont képükbe röhögött volna, hogy ,,Pont leszarom!”. Ebben a táborban sosem érezte magát otthon, így igazán felesleges a kentaurnak kedveskednie. Ez a tábor sosem lesz az otthona, ahogy a bungaló sem lesz soha az ő háza, amiben biztonságban érzi magát, ahol melegséget érez és szeretetet. Neki ilyen nem nagyon jutott az életben. Hetven évig egy hotelben volt a nővérével, Biancával, aki végül egy csatában feláldozta magát. Később megtudta, hogy az édesanyjával a saját nagybátyja, Zeusz végzet, és az apja Hádész hiába rejtegette őket; végül a bátyja haragja utolérte. Ha ez mind nem volt elég, még van egy húga is, akit nagyon ritkán lát, mert a világ másik felén él. És persze ott van a pici szíve, amit legelőször Percy Jackson dobogtatott meg, de a fiú minden egyes mosolyával a szívébe taposott, amit nem neki, hanem Annabethnek szánt. Persze, ez már mind a múlté, mert itt van Will, az ő Sunshine-ja, aki fényt hozott az életébe. Nem hiába becézi Sunshine-nak. Bár a fiú az elején csak a barátságát akarta, végül csak sikerült kiszednie belőle az igazságot, így lassan három hónapja járnak.

− De ha már így elmerültél a Halloween gondolatában, esetleg mesélhetnél egy kicsit. Kezdem unni ezt a játékot – morgolódott Mr. D. Nico nagyot sóhajtott.

− Egyszer volt, hol nem volt…

− Nem pont így gondoltam – vágott közbe az isten.

− Itt a vége, fuss el véle – hadarta el Nico. – Akkor mire gondolt?

− Mi lenne a lényege? Mármint a Halloweennak.

− Oh, hát nagyon jó kérdés – dünnyögte a fiú. – Szerintem már nem tudtak mit kitalálni.

− Ühüm. És gondolom, te otthon érzed magad, mármint a Halloweenban. Elvégre ugyanazt csinálod, mint mindig: halottakkal beszélgetsz.

Nico összehúzta magát, bár próbálta nem zokon venni a dolgot. Mr. D mindig is nyers volt, ehhez hozzászokhatott volna. Az ürge nem tud mást, csak piálni – ha tehetné, de nem teheti. Kheirón szúrós pillantásokkal ajándékozta meg a boristent, Nico pedig azért imádkozott az apjához, hogy hívassa magához egy családi vacsira. Na, nem mintha hiányoznának neki Démétér gabonapelyhei.

− Nem tudom, erre mit kéne mondanom, uram – mondta rá sem nézve az istenségre. – Én így is átoknak érzem magam.

− Átoknak? Feláldoztad volna magad a táborért.

− Nem a táborért tettem.

− Hát persze! Akkor még szerelmes voltál… − Már éppen készült volna halálos tekintettel végigmérni a férfit, mikor Kheirón közbeszólt.

− Nico, a félvérek élete nem könnyű. De…fogd fel úgy, hogy te a legbölcsebb emberekkel beszélgethetsz és segíthetsz nekik. Ez..nemes dolog. Senkit sem érdekelnek a halottak, csak téged.

Meg apámat – tette hozzá magában.

− De ha már itt tartunk – folytatta a kentaur – a Halloween lényege az lenne, hogy tiszteljük a halottakat, ebből jött egy ilyen idióta szokás, hogy elmennek csokit csórni.

Ekkor kopogtak az ajtón. Nico legszívesebben szemet forgatott volna, hogy ki az az idióta, aki este tízkor idedugja még a képét, de csak felsóhajtott. Úgy kelt fel, mintha egy kéretlen szellem szólítaná magához, akit már élve is utált.

Bár a táborban volt egy olyan szabály, hogy a tűzkörüli éneklés után szigorúan szunya van, most nem érezte magát úgy, mintha szabályt szegne, elvégre a tábor két vezetőjével kártyázott, szóval tulajdonképpen ez nem is szabályszegés. Azt viszont már nem értette, hogy azok a táborlakók, akiknek már aludni kéne, miért verik az ajtót.

Elcsoszogott az ajtóig, majd kitárta. Egy görög tógás srác állt előtte, hátára feszített íjjal és valami fejdísszel szőke hajában. Szandál volt rajta, hála az isteneknek zokni nélkül. Felvonta az egyik szemöldökét, hogy nem fagy meg? Bár a táborban egész kellemes idő van, na de akkor is, tógában ki az a hülye, aki nekivágna Halloweenozni?

− Csokit vagy csalunk! – gügyögte a szöszi, aki jóval magasabb és izmosabb volt Nico-nál. A fiú vonásai ellágyultak, majd oldalra biccentette a fejét és úgy nézett szembe a szatyort tartó gyerekkel, aki annyira nem is gyerek. Szőke, göndör haja csillámportól csillogott a kinti világításnak hála, de kék szemei ugyanolyan természetesek voltak, mint mindig. Na, és az izmos karok, meg az íj! Oh, vakon felismerné, még görög tógában is.

− Will – sóhajtotta lágyan, mire a srác arcán huncut mosoly terült el.

− Szia, Death Boy! – mondta vidám hangon, majd letette a kis szatyrát és karjaiba zárta Nico-t. A fiú mélyeket szippantott barátja édes illatából, és próbált minél jobban hozzábújni. Annyira hiányolta! Úgy hiányzott az illata, a bőre puhasága, a gyengéd ölelése. Ez éltette minden nap, hogy újra láthatja majd az ő Sunshine-ját.

− Sunshine! – dörgölőzött mellkasába, Will kuncogott. Elhúzódott Nico-tól, majd álla alá nyúlt, hogy felemelhesse a fejét. Lágy csókot nyomott Nico ajkaira, amiből végül csókolózás lett. Úgy hiányolta már az ízét! A nyelve melegét, az akaratos csókjait. Átölelte Will nyakát, és közelebb húzta magához, teljesen megfeledkezett arról, hogy az ajtó még nyitva van. Will derekára vezette keziet és egy kicsit megemelte az alacsony fiút. Nico belemosolygott a csókba.

− Zeuszra, Nico! Igazán becsukhatnád az ajtót! Oh… − Mr. D mérges, majd meglepődött hangját hallotta maga mögül, rögtön szétrebbentek, a boristen legyintett. – Csak folytassátok! – Ezzel belökte az ajtót, Will és Nico pedig kint maradt a teraszon. Will felnevetett, Nico pedig elpirult, és még inkább kedveséhez bújt.

− Hiányoztál – sóhajtotta nyakába Will. – De sajnos nem tudtam előbb jönni.

− Te is nagyon hiányoztál – morogta Nico a fiú mellkasába.

− Hm, nagyon édes tökök lettek – mondta Will, mire megfordult. Valóban világított pár tök az ablakokban és a teraszon, de elég csúnyácskák voltak. – Melyiket faragtad?

− Egyiket sem.

− Nem faragtál tököt?

− Nem?

− Miért?

− Mert lehangol – vont vállat. – Egyébként tetszik a tógád.

Will végignézett magán, majd fél kézzel meglebegtette a tógát, ami úgy lebegett, akár egy szoknya. Nico elmosolyodott a látványra. Így kedvese olyan volt, mint egy szende kislány.

− Oh, hát köszönöm! Ki nem találod kinek öltöztem!

− Csak nem Apollónnak?

− Honnan tudtad? – színlelt Will meglepettséget, Nico hangosan hümmögött.

− Oh, lássuk csak. Apád olyan, mint egy nyomtató. Le sem tagadhatnád. Ha egy hétre szerepet cserélnétek, fel sem tűnne az isteneknek, hogy félvér vagy.

− Dehogynem. Egy idő után furcsállnák, hogy nem költök mindenről verset.

Felnevettek. Igen, Will apjának van egy ilyen furcsa szokása, próbál mindenről verset írni, persze ez nem sokszor jön össze. Általában csak vicces szövegek lesznek a versekből.

A nevetés abbamarad, Will magához rántotta kedvesét, majd heves csókolózásba kezdtek. Nico ismét elveszik az érzelmeiben, és csak élvezi a fiúval töltött minden percet. Csak pár napig maradhat – ezzel tisztában volt – aztán ismét kezdődik a suli, ő pedig megint csak egyedül marad a két vezetővel, és ismét kártyázhatnak hajnalig. Alig várja.

− Szóval, csokit vagy csalunk? – dünnyögte Will, Nico elmosolyodott.

− Én nem vagyok elég édes neked?

− Dehogynem. Te mindennél édesebb vagy.