Loaded Gun | Larry | One Shot | Noémi Rápolti

Sziasztok!

Elkészültem e rövidke one shottal, remélem tetszik a megrendelőnek. A vége kicsit üt, és összecsapottnak látszik, de őszintén megmondom nem igazán tudnám mivel folytatni... Sajnálom Noémi, remélem nem csalódtál nagyot, én tényleg próbálkoztam :/ 

Köszönöm, hogy volt pár kedves olvasóm, akik elolvasták az első felét és őszinte véleményt mondtak. Remélem máskor is segítetek majd! ;)

Az elfeledett című sztorim blogot kapott ÍME a link. Hamarosan nekiesem az első résznek.

Jó éjszakát éjjeli baglyok! Ne felejtsetek el kommentelni! ;)

Kellemes olvasást!

Lau

Harry

A reggelem ugyanúgy telt, mint mindig, unalmasan. Szinte már untam felkelni és elmenni dolgozni, hogy meglegyen a heti bevétel, amit a főnököm előírt, anno két hónapja, mielőtt megölték volna. Félelmetes hely ez, egy negyed, úgy hívják ,,Halál negyed”, ugyanis szinte minden második nap gyilkosság történik, már a rendőrök is unják az állandó szaladgálást, így sokszor ki sem jönnek, vagy nem kérnek vallomást senkitől.

A reggelem nem állt másból, mint felkelésből, felöltözésből és reggelizésből, a kávémat útközben szereztem meg. Utálok dolgozni, tekintve, hogy abban az épületben lőtték le az öreget, aki volt olyan kedves, hogy megemlített végrendeletében, s leíratta a kórházban haldokolva, hogy e gyönyörű és szép emlékekkel teli kócerájt egyetlen alkalmazottjára hagyja, Harry Styles-ra, aki alig múlt tizennyolc éves, de kit érdekel, nemde? Hadd kínlódjon szegény gyerek, majdcsak lelövi valaki.

Az utcán sétáltam kávémat kortyolgatva, nem siettem, minek? Még csak  kilenc óra, a bolt tízkor nyit. Miért jövök ilyen hamar? Nem szeretek a házamban élni, vagyis inkább a szüleim házába lenni, mindig csak a veszekedés megy. Miért nem megyek egyetemre, vagy fősulira? Miért nem segítek a családon? Legalább egy szakmát kitanulhatnék. Ilyen csöppet sem érdekes dolgokkal zaklatnak. Jelentkeztem fősulira, de nem vettem fel. Egy rendészeti iskolába jelentkeztem, gondoltam lehetek rendőr, vagy valami hasonló, de az álmaimat ripityára törték, ezzel együtt szívemet és lelkemet is, ugyanis én mindent beleadtam a jelentkezésen is, de ez nem volt elég. Teljesen belebetegedtem, így inkább eljöttem megboldogult rokonomhoz – nagyapám unokaöccséhez – dolgozni, akinek fegyver boltja van. Elméletileg nem lenne jogom tovább vinni az üzletet, mert nincs hozzá végzettségem, de ez az öreget nem érdekelte, kijelentette, hogy a boltot vinnem kell, különben kísérteni fog, én pedig nem kockáztattam, tettem amit mondott. Örültem, hogy megszabadultam tőle, nem kockáztatok én ilyenekkel.

Éppen kávémat nézegettem, mikor belepottyant valami. Érdeklődve figyeltem a papírpoharat, amibe ismét belepottyant valami, majd megint, majd megint. Aztán megéreztem karomon is valami hideget. Esik. Ismét nekikezdett a nagy esőnek, már három napja csak esik, mintha gyászolnának valakit az angyalok s folyamatosan csak sírnának.

Gyorsan szedtem lábaim, ugyanis az eső egyre csak esett, én pedig egyre jobban áztam. Kávémat is a kukába hajítottam, hogy gyorsabban tudjak futni és kabátom gallérját a fejem tetejére húzni, bár ez sem ért sokat, ugyanúgy megáztam. Szerencsémre a bolt nem volt messze, így csak kabátom és rövid hajam ázott meg, a pulóverem és a nadrágom épphogy megúszta. Előszedtem kulcsomat, majd a zárba illesztettem és kinyitottam a kóceráj ajtaját. Besétáltam, rögtön lekaptam magamról kabátomat és az egyik székre dobtam, közben a pult mögé sétáltam, hogy keressek valami törölköző féleséget amivel megtörölhetem rövidke hajkoronámat. Ezt a hajnyírást is a húgomnak köszönhetem… A nagy rágózásban és játszásban beleesett a rágója a hajamba és az egész összeragadt, muszáj volt levágatni. Még mindig hiányolom hosszú, göndör tincseim, amit imádtam fonogatni, vagy kontyba fogni, de sajnos erre kell még várni pár hónapot, hogy ismét olyan nagyra nőjön, így is csak egy hónap telt el mióta meglátogattam a fodrászt, aki szintén sírva vágta le minimum húszcentis hajkoronámat. 

Hála Istennek találtam egy törölközőt amivel áttudtam dörgölni hajamat és arcomat. Szörnyű ez az eső. Utálom. Csak ezért utálom London-t, az eső miatt, pedig gyönyörű város, gyönyörű helyekkel, csak én rossz negyedet fogtam ki. Bár itt is vannak jó emberek. Példát nem igen tudok mondani, de például a szüleim nem olyan rosszak, ahogy a húgom Tina sem, csak kibírhatatlan, de azért szeretjük egymást.

Mikor végeztem a hajam dörgölésével leültem a pult mögé. Úgysem jön senki, ritka mikor ide betéved valaki, egy nap négy-öt ember ha betéved, az is nagyon ritka. Általában újoncok jönnek a rendőrségről, FBI-tól, vagy egyéb ilyen fegyvertartási engedéllyel ellátott fiatalok, akik jöttek velem a gyakorlópályára lőni, mert az olyan menő… Aztán meg jön a tweet ,,Kösz @Harry_Styles nagyon élveztem” ,,Köszi a lövést! @Harry_Styles” ,,Jó volt veled a délután @Harry_Styles”, nem értik félre egyáltalán, de nem izgat. Sőt, nem is érdekelnek engem, sokszor válaszolni sem válaszolok a tweet-ekre, mert felesleges. Nem is ismerem őket! Csak bemutatkozom és lövök, utána pedig ők jönnek. Elképesztő.

Csak ültem és vártam, bár hiába, még csak fél tíz, csak fél óra múlva nyit hivatalosan a bolt, de akkor sem lesz túl sok vevő. Megboldogult Oliver nem tudta mit csinál, el is adhatta volna ezt a kócerájt, mert másnak nem lehet nevezni, csoda, hogy a négy fal nem dől össze. Jóformán én hoztam rendbe ezt a kis…épületet is. A tető lyukas volt, beömlött az esővíz, ajtó nem volt – betörték mikor megölték az öreget -, ablakok szintúgy alig voltak. Nekem köszönhet mindent az a vén trotty, különben már romokban állna az egész, de mit kapok én ezért? Jó sok semmit.

Hirtelen nyílt az ajtó, majd két rendőr lépett be, bőrig ázva. Szemöldököm rögtön felugrott. Mit akarnak ezek? Vásárolni, vagy igazoltatni. Remélem az első, nincs kedvem előszedni minden ócska papírt.

- Jó napot! – köszönt az egyik. Szőke volt, szürke szemű és kicsike. Nálam jóval alacsonyabb, olyan…íres kinézete volt, ráadásul a kiejtése is fura volt. Tuti Ír.

- Jó napot! Miben segíthetek! – mosolyogtam a két férfire.

- Egy bűnözőt keresünk, Louis Tomlinson-t – mondta a másik, fekete hajú, barnaszemű kicsit testesebb pasi. Ismerős a név, de nem láttam még, nem is nagyon hallottam róla. Lehet valami papírkán láttam, vagy ily…basszus. Louis az évfolyamtársam volt. Elém tolt egy képet is, igen, ez Louis. Sosem beszéltünk még, csak láttam párszor, de már suliban sem volt jó híre.

- Nem láttam – volt őszinte kijelentésem. Nem láttam, való igaz. Hiába ismerem, egy éve nem láttam.

- De ismeri?

- Régen találkoztunk már… - vontam vállat. Hirtelen a szösszencs mögém nézett, majd szemei elkerekedtek.

- Wow! Az egy tec9-es? – kérdezte csodálkozva, miközben mögém mutatott. Oh igen, sokáig tartott még megszereztem a drágaságot és jó sok pénzért is fogom eladni. Nem olcsó mulatság ám beszerezni egy ilyet, így ezt sem volt. Nagyon jó vele lőni és nagyon menő is, de adhatom el akárkinek.

- Igen, az – mosolyogtam rá a szösszencsre. – 2100 font

- Nem kéne, túl sok – nevetett fel a szőke – De azért jól néz ki

- Lőni is jó vele

- Kipróbálta? Rendőr? Mármint olyan suliba járt?

- Igen, de nem vettek fel a rendészeti főiskolára, lőni viszont tudok – mosolyogtam rá a rendőrre.

- Ez tök izgi. Kár, hogy nem vették fel. Jövőre már találkozhattunk volna, gyakornokként biztosan alkalmazták volna és én felelek az újoncokért. Ha gondolja beszélhetek a fősulival, hátha felveszik. Látok magában valamit – mondta tele izgalommal, mintha tényleg segíteni szeretne. Jól esett, biztosra veszem, hogy más ezt nem tette volna meg. Vagy tenné meg.

- Hálás lennék, nem tudnám mivel meghálálni sem – nevettem fel – Köszönöm

- Igazán nincs mit – legyintett. – Nos Zayn, megyünk?

- Kéne – sóhajtott fel a fekete hajú is.

- Kösz, hogy segített, már amennyire tudott. További szép napot! – intett egyet a szőke, majd a fekete hajú kíséretében el is hagyta a boltot. Legalább nem igazoltattak, de így unatkozni fogok. Este tizenegyig? Bőven szétunom az agyam… Nos, ez is elő van írva, minden hétfőn tizenegyig kell bent maradni, én pedig inkább maradok, mintsem kísértsen a megboldogult.

Az órák csigalassúsággal teltek és egyre jobban vágytam haza. Most inkább hallgattam volna a szüleim értelmetlen szentbeszédét, mintsem itt üljek a vaksötétben. Ugyanis odakint már sötét volt, csak egyetlen egy égő világított idebent is, az is sokszor csak pislákolt s nem adott rendes fényt, mindössze  fátyolos világosságot. Lassan tizenegy lesz, ami azt jelenti szabadulhatok, bár van egy olyan érzésem ez még koránt sem a nap vége. Olyan, mintha még csak most kezdenék élni, mintha történne valami izgalmas. Az eső odakint még mindig szakadt, sőt, átfutott viharba, így nem csoda, hogy a lámpácskám alig él. Dörgött és villámlott, süvített a szél, ami még rémisztőbbé varázsolta az egész éjszakát. Sajnos innen majd egyedül kell hazagyalogolnom a koromsötét éjszakában, akármennyire is nem szeretnék egyedül kószálni a város ezen részén. Ebben még rosszabb az, hogy otthon senki sem vár, mindenki alszik, főleg hugi, aki amúgy úgy viselkedik mint valami értelmi fogyatékos, de Isten bocsájtsa ezt meg neki. Miért viselkedik úgy? Mert miért ne? Sokat piszkálom, de egyébként orvosilag semmi baja, csak szerintem hülye. Anyáék nyolc éve majd meg bolondulnak érte, míg nekem sír a szám minden kis apróságért, ugyanis teljes feledésbe merültem Tina születése óta. Szóval, senki sem vár haza, max. a retardált kishúgom, aki igazi táncművész, ugyanis imád az idegeimen táncolni.

Felsóhajtottam erre a gondolatmenetemre. A szarkazmus túl sokszor van jelen az életemben, sokszor Tina sem érdemli meg ezeket a gondolatokat, de én mindig is ilyen voltam. Utáltam mindenkit, nem szerettem barátkozni – velem sem szerettek -, legtöbbször csak egyedül ültem és olvastam. Anyámék azt hitték autista vagyok, de nem, mindössze most értem el azt a kort, hogy azt mondom elég. Sok a világ, sok ez a negyed, máshogy nem tudod elviselni, csak így. A húgom meg így járt.

Hirtelen nyílt az ajtó, sőt, inkább berúgták az ajtót, majd egy ismeretlen ismerős rontott be. Csak meghökkenve figyeltem, ahogy a pulthoz sétál, majd a pult mögötti kukába dobja használt fegyverét. Nem mertem szólni, ugyanis az illető Louis Tomlinson volt. Felpattantam a helyemről, éppen a kis gombocskát akartam megnyomni az asztalom alatt, amiriasztja a rendőrséget, mikor lekapta a polcról a tec9-est és rám emelte. Sajnos töltve volt…

- Ha megnyomod azt a kibaszott gombot szétloccsantom a fejed! Világos? – nézett rám zavaros tekintettel. Ez őrült, kész, végem, lelőnek. Az öreg halála óta erre vár. Felemeltem kezeim, hogy lássa nem nyomom meg a gombot. A szívem ezerrel vert az adrenalin miatt, teljes izgalomba jöttem, vagyis inkább féltem. Már hallottam a rendőrautó szirénázó hangját. – Rejts el, vagy véged! – suttogta szemembe nézve. Szemei eresek voltak, kezei remegtek, csont sovány volt és sápadt. Tuti szívott valamit. Bólintottam, majd elkezdtem hátrálni, és kinyitottam a raktárhelység ajtóját.

- B-bent van egy szekrény. Búj el abban – mondtam nagyot nyelve, elmosolyodott, majd vitte magával a fegyvert is, én pedig becsuktam utána az ajtót. Alig, hogy visszaültem a pult mögé, s próbáltam nyugodtnak tűnne berontott két rendőr ismerősöm is.

- Hol van? – kérdezte a fekete.

- Ki? – tettettem az értetlent. A szőke felsóhajtott, majd eltette a fegyverét.

- Mondtam, hogy nem erre futott – mondta a feketének. – Ki tudja azóta merre jár? – kérdezte a szőke. A fekete is felsóhajtott, de hirtelen tekintete hátam mögé futott, egyenesen a tec9-es hűlt helyére. Nos, az Louis-nál maradt.

- Hol a fegyver? – kérdezte a fekete, ha jól emlékszem Zayn.

- Eladtam – vontam vállat – Többet adtak érte, a pénz az pénz

- Igaz – mondta somolyogva, majd karon fogta a szöszként és kivezette a boltból. Pár perc múlva a rendőrök elmentek, én pedig nagyot sóhajtva álltam fel és sétáltam az ajtóhoz, majd bekopogtam.

- Kijöhetsz – alig, hogy kopogtam már is nyílt az ajtó és Louis lépett ki fegyveremmel. Megállt előttem, majd elmosolyodott.

- Kösz – nézett fel rám. Egy fejjel biztos alacsonyabb, kicsike, törékeny. Minek áll az ilyen bűnözőnek? – Adósod vagyok

- Nem kell hálálkodni, csak húzz innen minél messzebb – mondtam kicsit erélyesebben, mire ágyékomhoz nyomta a fegyvert. Nagyot nyeltem. Ne…kérlek.

- Nono, a fegyver még mindig töltve – veregette meg másik kezével mellkasomat. – Majd még találkozunk. A fegyvert elviszem, jól jöhet – mondta mosolyogva, majd elette a fegyvert ágyékomtól. Gyorsan kisietett a boltból, majd már rohant is, engem pedig itt hagyott a bolt közepén megszeppenve, álló farokkal. Én magam sem értettem miért állt fel, semmi izgató nem volt az egészben, de ez a rosszfiúsdi egy kicsit feltüzelt. Abban viszont nem volt semmi szenvedélyes, hogy a tökömnek nyomta a saját fegyverem, de legalább elment. Mondjuk azt mondta még találkozunk.

- Nagyot sóhajtva szedtem össze a cuccaim, majd felvettem a kabátom és lekapcsoltam a villanyt, hogy aztán kiléphessek a kócerájból s utamra mehessek. Egyedül kell hazamennem. Egy ilyen eset után nyugodtan sétálgathatok az utcán, elvégre csak megakartak ölni. Nem nagy ügy.

Az eső természetesen még mindig szakadt, csoda, hogy Louis nem ázott bőrig ilyen esőben. Mire én hazaérek ismét vizes leszek, szegény kabátomnak ideje sem volt megszáradni, belül még mindig vizes és hideg. Meg fogok fázni…

Gyorsan szedtem lábaim az utcán, szinte futottam, hogy minél előbb otthon legyek. Szerencsére a házunk nincs messze, de a szakadó eső mindent megnehezít ugyebár, így egyik útról a másikra is lassabban jutok át, de szerencsére ilyenkor nincs sok kocsi az utakon.

Viszonylag hamar hazaértem, bár már bőrigázva. Szerencsémre a házban égtek a villanyok, így lehet, még Tina felvan. Mielőtt azonban kinyithattam volna az ajtót megláttam egy cetlit, elég furcsa kézírással.

Köszönöm, hogy segítettél nyuszifül. Holnap a parkban várlak este tízkor! xxL

Volt az üzenet, ami ezek szerint Louis-tól jött. Nyuszifül… Megfordítottam a cetlit, akkor láttam, hogy más is van ám írva.

Ui: Ha nem jössz el kinyírlak

Igazán kedves volt. De…nem akarok vele találkozni. Jelezzem a rendőrségen? De akkor megöl, vagy engem, vagy a családom. Bár Tina-t nem sajnálnám, anyáékat azért igen. Elvégre anyu tud főzni, elég finomakat is süt, kár lenne érte, apám meg…hadd maradjon, nem bánom, bár sok haszna nincs, ne kísértsen.

Fejet rázva nyitottam ki végre az ajtót és léptem be. Meglepő módon nem Tina várt a konyhában, ami majdnem az ajtóval szembe van, hanem a két szülőm. Anya és apa idegesen ültek az asztalnál, mindketten pizsamában.

- Te hol voltál eddig? – kért rögtön kérdőre apám.

- Dolgoztam – volt egyszerű válaszom, majd kibújtam cipőmből és levettem a kabátom, majd a lépcső fele indultam, hogy felmehessek és lefürödhessek, de persze ez sem ment könnyen.

- Áljj, állj fiatalúr! Gyere csak ide! – szólt nekem apám egy csöppet dühösen. Szemet forgatva léptem a konyha falához, majd nekidőltem.

- Mi van? – kérdeztem flegmán.

- Hol voltál? – kérdezte ismét apám, egy kicsit erélyesebben.

- Dolgoztam

- Dolgoztál?

- Ühüm – bólogattam.

- Fél egyig?

- Már annyi az idő? – kérdeztem teljesen elképedve. Azt hittem nincs több fél tizenkettőnél, de ezek szerint Louis jóval tizenegy után jött. Francba már, nem jó az órám sem a boltban. Biztos elfelejtettem átállítani. – Biztos nem állítottam át az órát a boltban. Bocsi – vontam vállat, mintha nem rázott volna meg, hogy a tökömhöz szorítanak egy fegyvert.

- És azért áll a farkad is, gondolom?

- Desmond! – kiáltott fel anyám – Az már nem a mi dolgunk!

- Nem a mi dolgunk? A fiam, Anne! – vágott vissza apám. Felsóhajtottam. Megint kezdi, és jön a tanítás ,,Az óvszert így kell felhúzni fiam”, annyira szeretem ezt. Minden kis dologért megy a szent beszéd…először, ne mutogassam a merevedésem, mert Tina még kicsi, nehogy rákérdezzen, akkor, idegen lányokkal ne feküdjek össze – kár, hogy meleg vagyok – és a többi hülyeség, amikkel már tizennégy éves korom óta tisztában vagyok.

- De már tizenkilenc éves! Majd eldönti mit akar és kivel!

- Kivel voltál? – kérdezte apám. Felsóhajtottam.

- Egy fiúval…

- Egy fiúval?! Milyen fiúval?

- Hát olyan fiús fiúval – vontam vállat.

- Anne, ez a gyerek meleg? – nézett anyámra segítséget kérve. Anyám csak vállat vont. Sosem beszéltem még erről, pedig már öt éve tudom, hogy meleg vagyok, vagyis inkább csak az leszek. Nem érdekeltek a lányok sem, mindig csak a fiúk. – Jól van Harry…szóval szexeltél egy fiúval?

- Nem, csak…beszélgettünk és randira hívott, ennyi – vontam vállat, nem akartam elmondani mi történt valójában, akkor szólnának a rendőrségnek, én pedig kikapnék amiért nem adtam át a rendőröknek Louis-t. Csak legyen már ennek vége…

- Ezek szerint jól néz ki – sóhajtott apám – Miért nem mondtad eddig?

- Mert veletek nem lehet beszélni. Mindig csak a magadét hajtod! Sosem tudtam elmondani, mert ment a szentbeszéd! Nem tehetek róla, hogy nem vettek fel fősulira – kezdtem bele szokásos mondókámba. Sosem hallgattak meg, viszont elmondani sem nagyon akartam, elvégre eddig senki sem tetszett és nem hívott randizni sem. De most itt van Louis, aki megfenyegetett.

- Sajnálom, Harry. Mi csak jót akarunk neked! Abban a kócerájban nem keresel semmit és nem biztonságos – mosolygott rám anyu, aki talán egy picivel többet figyel rám, mint apa. Na, őt sosem izgattam, ellenben a húgom nagyon is.

- Ez van. Rám bízta az öreg – vontam vállat – Most már mehetek?

- Mehetsz – sóhajtott fel apám, majd gyorsan felszaladtam a lépcsőn, de még hallottam sutyorgásukat, nem tisztán, de azt értettem, hogy ,,A mi fiunk nem lehet meleg”. Sajnálom apa, ez van. Ezt nem én választottam…

Amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam, majd bementem közös szobánkba. Oh igen, Tina kedves velem alszik. Az ágyunk egymás mellett van, csak az övé a szoba egyik végén, az enyém a szoba másik végén, ugyanis minden vágyam az ablak és annak belső párkánya volt. Imádtam nézni az esőt. Olyan szép, olyan nyugtató. Mikor Tina alszik csöndben felülök az ablakba és csak nézem az elsuhanó kocsikat. Nyugtató, pár pillanatra elfelejtem a gondjaim, a szüleim, a testvérem.

Tina már aludt, hosszú barna, göndör haja elterült párnáján, fél lába lelógott az ágyról, a takarója már a földön volt. Szemet forgattam. Még az alvása sem normális. Nagyot sóhajtva lépdeltem oda hozzá, majd óvatosan visszatettem lábát az ágyra, majd felvettem a földről takaróját és betakargattam. Hideg van, én legalábbis nagyon fáztam, ha hagyom megfázni anyu kinyír, elvégre életük értelme nem más,  mint a húgom.

Gyorsan elsétáltam ágyamig, majd bebújtam a puha és meleg paplanok közé, hogy végre átmelegedjek. Pár pillanat múlva pedig elért az álom.

Hirtelen a parkban termettem. Fáztam, remegtem és féltem. Egy szál pizsamában álltam egy hatalmas tölgy mellett, vártam. Este tíz volt, a harang éppen most szólalt meg, ekkor egy sötét alak igyekezett felém. Louis volt az, a tec9-esem kíséretében. Ujjai görcsösen szorították a ravaszt. Mikor elém ért akkor láttam csak milyen is. Piszkos volt, más vérétől volt mocskos, szemei vörösek voltak, pupillái tágak. Gyilkolt…valakit megölt. Nagyot nyelve kezdtem el hátrálni, míg ő csak közeledett. De tölgy megállított. Félve húztam össze magam, próbáltam minél jobban a fának nyomulni, de az nem engedett tovább, Louis viszont közeledett, majd megállt előttem. Alig pár lépés volt köztünk.

- Szia nyuszifül! Már hiányoltalak! – mosolygott rám. Hangja melengetett, édesgetett, mintha valami jót szeretne velem tenni, de éreztem nem így lesz. – Hát nem is örülsz nekem? Én nem hiányoztam? – kérdezte játszott szomorúsággal. Nagyot nyeltem. – Ez esetben viszont el kell, hogy hallgattassalak. Tudod, hogy a zsaruk engem ne zárjanak be. Abban a patkánylyukban nem valami kellemes, az élet, nyuszifül? Vagy azt akarod, hogy apuci börtönbe menjen?

- N-nem vagy az apucim – nyöszörögtem remegve. Jól tudtam mire céloz, de nem vagyok a szex-rabszolgája. Nem…soha.

- Nem? Hát akkor ki kúrta azt a kerek seggedet? – kérdezte felnevetve, majd hirtelen elkomorult. – Na elég a beszédből, nyuszifül – mondta szinte gúnyosan, majd rám szegezte a fegyvert.

- Ne! Kérlek! – sírtam fel hangosan….de késő volt. A fegyver elsült… Bumm!

- Édesem kérlek, kelj fel! – éreztem meg hirtelen, hogy valaki rázogat. Anyu volt az. De miért fázom? És miért vagyok leizzadva? Remegve nyitottam ki szemeimet, már több takaró volt rajtam. Lázas lennék?

- Mi van? – nyöszörögtem halkan.

- Lázas vagy, megfáztál. Tina rohant át

- Hány óra?

- Reggel tíz. Nem engedlek dolgozni! – nézett rám komolyan anyu.

- Nem is akartam menni – nyöszörögtem ismét. Anyu gyengéden simogatott, míg Tina felült az ágyam végébe és lábamhoz bújt, látszólag mindketten sajnáltak. Nos én is magamat. Nagyon fáztam és gyenge voltam. Mintha már napok óta kínlódnék, mintha haldokolnék és Louis tényleg lelőtt volna.

Hirtelen kivágódott az ajtó, majd apa rohant be.

- Anne! Elkapták! – újságolta lihegve, anyu felé fordult.

- Kit?

- Louis Tomlinson-t!