Babysitter | Larry | 6. rész

Sziasztok! 

Nem terveztem, hogy kiteszem a részt, de végül egy gyors átnézés után úgy döntöttem kiteszem. Elég...megrázó lehet, főleg a vége fele. Nos a végétől sem vagyunk messze, négy plusz egy-két részt tervezek, ami ugye nem sok, mégsem biztos, hogy az idén vége lesz... 

Remélem tetszik majd nektek, én boldogan írtam, annak ellenére, hogy kicsit el voltam havazva, de a szünetben sikerült összehozni. :) 

Nos, facebook-ra kiírtam, hogy lehet a Babysitter és a Supressing végeztével végzek a blogolással, vagy legalábbis ezen a profilon. Nem tudom igazán megmagyarázni miért nem érzem magam jól a bőrömben, de...de nem megy. Imádom a történeteim, előre el van tervezve minden, megvan minden kis apró részlet, de egyszerűen...nem. Egyre többen hagynak el, sőt, pár hete úgy a szívembe tiportak, hogy sosem sírtam még olyan keservesen, mint akkor este, és ezt egy olvasóm üzente nekem kommentben... Vagyis csak volt olvasóm, szóval ez a profil nem hiszem, hogy hosszú életű lesz. Nem kéne feladnom, tudom, de...sokat kell tanulni, sokat is izgulok az év végi vizsgák miatt is, ezer, meg ezer dolgom van, ennek ellenére persze tele vagyok ötletekkel is, de ha így ,,kitagadtok", akkor feleslegesen írom meg, ha úgy is csak az jön, hogy ,,Ez minek van még itt? Miért nem ássa el magát?". Sajnálom, komolyan sajnálom. Remélem ez az érzésem megváltozik, és nekikezdhetek a tervezett történeteknek is egyszer. Illetve majd figyeljétek az oldalt, és a facebookot, lesz egy kérdésem. :)

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Ismét csak napok, hetek, majd hónapok száguldottak el a fejünk felett, észre sem vettük, hogy rohan az idő. Alice elmondta az apjának mit is érez, azóta talán kicsit letisztultak benne a dolgok, ám még így sem vagyunk nyugodtak. Bár a tartozásunk fizetem, Liam-el jó ideje nem tudtam beszélni, akárhányszor hívtam Ian-t mindig azt mondta ,,Azóta sincs itthon”, megfordult a fejemben, hogy…meghalt, megölték, vagy kínozzák. Ez egyre jobban aggasztott, nem tudtam éjszaka aludni, csak forgolódtam, nem ment a szex, mindig az utolsó pillanatban hagytam abba, nem ment a munka, a főzés, a gyereknevelés semmi! Legszívesebben leültem volna a sarokba és csak sírtam volna még el nem fogynak a könnyeim. Nem tudtam mit lépni, nem tudok neveket, nem tudok helyszínt, ha el is rabolták Liam-et nem tudok bizonyítékot felmutatni. Bár Harry szava még szent, nem hiszem, hogy a rendőrség mellénk állna.

Reggel volt. Meztelenül feküdtem, vagy inkább már ültem az ágyban, az ölemig takarózva. Ismét egy kínos éjszaka. Harry akármennyire is szerette volna, akármennyire is tűzbe hozott nem ment, aggódtam, szédültem, éheztem. Napok óta nem eszek rendesen, csak gondolkodok órákon át és lesek magam elé, Harry is egyre idegesebb a szótlanságomért. Harry még aludt mellettem, nekem háttal, összehúzta magát, magzatpózban aludt nyakig betakarózva, szintén csak meztelen. Haraggal aludt el, hallottam, ahogy magában dünnyög. Tudom mit hisz, hogy már nem szeretem, nem kívánom, nem akarom őt, pedig ez nem igaz, de viszont nem merek szólni Liam-ről, csak nagyobb bajt okoznék.

- Hajlandó vagy végre elmondani mi bajod? – Ismét ugyanaz a dünnyögés. Legszívesebben elmosolyodtam volna, alig, hogy felébred már kezdi is, de nem tettem, elvégre nem egy vicces helyzet.

- Nem akarlak terhelni

- Az Isten szerelmére, Louis! Három hónapja járunk, megbízhatsz bennem! – Hirtelen fordult meg, ezzel majdnem fejen csapva,de még időben elkaptam a fejem.

- Nem a bizalomról van szó…

- Hát akkor? A családod?

- Nekem ti vagytok a családom – ráztam fejet. – Liam-el van baj

- Mégpedig?

- Három hónapja semmi hír róla, aggódok – vontam vállat, mintha mit sem számítana, holott felborult az egész napirendem. Nappal alszom, este felvagyok, nem eszek, alig iszok , ez mint-mind Liam miatt.

- Jajj, drágám! Mondhattad volna, már kezdtem rád haragudni! – Sóhajtotta. Pár pillanat alatt került vállamra feje, majd átölelte mellkasomat és belecsókolt nyakamba. Elmosolyodtam, örültem, hogy nem esik nekem, nem ordít le, nem forgat szemet. – De azért ez csúnya volt tőled. Szólhattál volna

- Harry…ha meg akarnám keresni, az megint egy vagyon volna, annyi pénzünk pedig nincs

- Az a helyzet, hogy van…

- Tessék? Mégis honnan?

- Zayn…

- Attól a pedofiltól kértél segítséget? – Eddig tartott a jókedv, a kedvesség, és a mosoly. Zayn…aki már az első nap ágyba akart vinni, aki már az első nap magának akart, mi lesz itt később? Velem fogja kifizetni a tartozásait?

- Könyörgöm Lou, van három gyerekem!

- Nekem meg méltóságom! – Vágtam vissza. – Mégis mivel fizeted majd vissza? Velem? Jól tudod, hogy csak engem akar. Nem vagyok rabszolga, akit ide-oda dobálhatsz

- Nem játszadozok veled, Lou! Semmi pénzért nem adnálak, de kellett egy kis segítség, különben vége az életemnek. De nézd a jó oldalát, meg tudjuk keresni Liam-et – elhúztam a számat. Nem tudtam önző módon azt mondani ,,Hát ja”, Zayn nem csinál semmit ingyen és félek engem kér fizettségül.

Még reggeli közben is ezen gondolkodtam, na meg azon mihez kezdjek magammal. Nincs kedvem semmihez, főznöm nem kell, mivel foglaljam el magam míg Harry dolgozik? Csak ültem és figyeltem a három lányt, ahogy nevetve, egymás kajájában turkálva reggeliznek. Elmosolyodtam. Mint báty tudtam milyen a másikéból, vagy a másik maradékából enni, ez nem volt rám kényszerítve. Szerettem a húgaim maradékaiból lakmározni, nem volt undorító, vagy gusztustalan, ahogy most sem az. Harry és a lányok után is megeszek mindent, anyám mindig azt mondta egy anya ezt teszi. Mivel nincs sok ideje normálisan enni, így takarítás közben kap be egy-két falatot a maradékból. Tapasztalom ezeket…

Sokszor eszembe jut mi lenne, ha lenne egy gyerekünk. Még csak három hónap telt el, lassan itt a nyár és nem is nagyon ismernek még, de eljátszottam a gondolattal, milyen mikor egy totyogós kiabál utánad, hogy ,,Apa!”. Harry mindig olyan büszkén néz a lányaira, vajon milyen lehet büszkének lenni? A saját véredre, hogyan tudsz büszkén nézni? Büszkeség tölt, ha arra gondolsz te ,,csináltad”? Milyen lehet tudni, hogy tőled van valakinek gyereke? Nem mintha Harry szülni tudna, nem is akarom őt terhesen látni, de…eljátszottam a gondolattal.

- Hey, Lou! – Alice integetett mellettem mosolyogva, mire megráztam fejem és felé fordultam. – Piszkos gondolatok?

- Inkább aranyosak – mosolyogtam rá a lányra.

- Aranyosak?

- A kisbabák aranyosak, nem?

- Ha felcsináltad apámat kiheréllek – emelte fel mutatóujját.  – Vagy te vagy…?

- Nem történt este semmi, ha ez érdekel – vágtam szavába. Tizenhat éves, kíváncsi lány, persze, hogy érdekli a szex, pláne úgy, hogy udvarol egy másik lánynak. Na igen, ezt is csak én tudom, az apjának még nem mondta, hogy van egy barátnője.

- Gondolatolvasó vagy

- Nem, csak ugyanolyan perverz, mint te – vontam vállat. – Mit szólnátok, ha lenne egy kistesótok? – Néztem végig a társaságon. Mindenki csöndben maradt és megfagyott a levegő. Harry kérdőn nézett rám, felvont szemöldökkel, érdekes képet vágva. – Most komolyan, mi lenne, ha azt mondanám lesz egy kisöcsétek?

- Azt, hogy hülye vagy – szólalt meg mellőlem Alice. – Búcsúzz el a kicsi Lou-tól

- Alice! – Szólt rá rögtön az apja. – Én nem bánnám, még nincs fiam

- És remélhetőleg nem is lesz – biccentett Alice. – Nem akarok kistesót

- És ti? – Néztem a két lányra. – Egy kisöccs?

- Én…nem bánnám. A babák cukik – vont vállat Diana apjára nézve. – Babátok lesz?

- Nem tudom, kincsem – nevetett fel apja. – Lou-t kérdezd

- Te vagy alul? – Kérdezte Alice suttogva.

- Nem. De én döntöm el szeretnék-e gyereket – suttogtam vissza.

- He? Mi vagy te?

- Az anyátok, ha úgy tetszik

- Fujj – rázta fejét.

- Szóval? Louis? – Nézett rám Harry felvont szemöldökkel. Vállat vontam.

- Csak kérdés volt, Ellie? Te nem akarsz kistesót? – A kislány fejet rázott. A jókedvem tovaszállt a megtört arcot látván, szomorú volt. Harry-re néztem, aki csak vállat vont, ő sem tudta mi baja a kislánynak.

- Ellie, picur, megbántottalak? – Kérdeztem kedvesen, hátha kinyög valamit, de ismét csak fejrázást kaptam. – Akkor? Mi a baj?

- Nem akarok kistestvért!

- Egy szóval sem mondtam, hogy lesz. Csak egy kérdés volt. De miért nem szeretnél? – Kérdezgettem ugyanolyan kedvesen.

- Mert akkor nem fogtok szeretni engem – vont vállat. Olyan édes volt…ezt minden kisgyerek elsüti egyszer az életben, de ritka eset, mikor azt válaszolják ,,Így igaz”. Ellie szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek, míg apja csak édesen sóhajtva vette ölébe a kislányt, hogy aztán hatalmas karjaival átölelje. Szinte belebújt apjába, elveszett a mellkasába, belédörgölőzött, és átölelte. Én is felálltam és az ölelkező pároshoz sétáltam, hogy aztán gyengéd puszit nyomhassak Ellie homlokára.

- Ez butaság, picur. Ugyanúgy szeretnénk titeket, de tudod… Én szeretnék már gyereket, hiába, hogy alig ismerem apádat, én már szeretnék, bármi áron – mosolyogtam rá a kislányra. – Ezért kérdeztem meg. Már sokat beszélgettünk erről apáddal és ő is belement egy örökbefogadásba és…őszintén megmondom már nézegettük az árvaházakat

- Ennyit a bizalomról, Lou. Kösz szépen – sóhajtott fel Alice.

- Ki mondja? – Kérdezte az apja. – Azt hiszed nem tudok róla?

- Spicli!

- Nem Louis mondta, ebben ez a ciki. Lara anyja a napokban felkeresett, közölte talált egy képet a lánya könyvében, amin…

- Ne folytasd! Nem tartozik a kicsikre! – Szóltam rá rögtön.

- De…

- Csönd! Majd hármasban beszélgetünk – elhallgatott. Mindkettő. Nem szerettem, mikor az asztalnál kezdenek neki, arról pedig én nem tudtam, hogy Lara anyja itt járt. Erről nekem is tudnom kéne, bár lehet Harry volt olyan ideges, hogy nem mondta el, elvégre mégis csak eltitkoltuk előle, hogy lánya jár egy csajjal, majdnem két hónapja. – Szóval…témaváltás, kistesótok lesz – sóhajtottam egyet, majd már ott is hagytam a társaságot. Valahogy nem volt kedvem ezt most megtárgyalni. Négyszemközt kisikítozza magát Alice és mesélt az első csókjáról is, meg is kérdezte, hogyan kell csinálni, de…Istenem! Nem is tudom mit gondoljak! Harry-nek kéne erről mesélnie, nem nekem… Ahj…

- Lou, ne menj el! – Alice hangját hallottam meg, alig pár pillanat alatt mellettem termett. – Beszélnünk kell – biccentett a lépcső felé. Bólintottam, bizony, beszélnünk kell.

Fönt a szobámban rögtön az ágyamra vetette magát, ezzel széttúrva az alig egy órája bevetett ágyamat. Nagyot sóhajtva feküdtem én is mellé, majd kezeim tarkóm alá húztam.

- Hallgatlak

- Hát, nem csak csók történt…

- Azt akarod, hogy kitörjem a nyakad?

- Nem…

- Akkor ne is folytasd! Még csak tizenhat vagy! – Förmedtem rá. Tizennyolc évesen nem mertem ilyeneket csinálni, akkor ő tizenhat évesen? Könyörgöm, ne süllyedjünk ennél lejjebb.

- Ne gondolj rosszra. Csak kézen fogva sétáltunk az utcán…nem nagy cucc, de sokan megszóltak – vont vállat. Megnyugodtam, kezdtem megijedni valami hülyeségbe ment bele. – Olyan fura, hogy mikor te és apa sétáltok kézen fogva senki sem szól meg

- Nem mernek. Ha nem apád sétálna mellettem megszólnának, ráadásul felnőttek vagyunk, a felnőtteket nehezebb kritizálni. De egy ügyetlen tini…friss hús a közmédiának na és persze a kritikusoknak, és az elvetemült katolikusoknak is – vontam vállat én is. – Mi felnőttek jobban bírjuk a kritikát, bár…helyzettől függ

- Kaptál előtte kritikákat? Megszóltak már téged?

- Ühm, ezt nem mondd el senkinek, főleg majd a barátomnak nem, de van egy öccse, Ian. Vele volt pár kisebb kalandom, egyszer egy sikátorban láttak meg minket, csúnyán beszólogattak, kritizáltak, leszóltak. Ian-t annyira bántotta, hogy szakítottunk. Hiába beszéltem neki, hogy ez így marad akárkivel lesz…hát, na. De apáddal boldogabb vagyok, ez tény, de fájt, hogy így bánik magával

- A bátyja nem tud róla?

- Nem. Sosem mondtuk neki, titkoltuk. Eléggé…félti az öccsét, néha talán még homofób is

- Az gáz

- Az – bólogattam. – Tudod… Felnőttnek lenni sem könnyű…nehogy azt hidd, akkor majd jobb lesz. Tudatlan gyerekként talán boldogabb az életed, gondtalan, nem kell azon agyalnod ,,Holnap miből főzzek?” vagy ,,Mit vegyek fel? Nincs egy göncöm sem”. Nem jó a felnőttkor, ne akarj sem te, sem Lara felnőttként viselkedni, mert nem vagytok azok. Szerelmes tinik vagytok, buta tinik – próbáltam kedvesen, esetleg mosolyogva magyarázni, hátha hatok rá. Nem a szerelemről akartam lebeszélni, nem is arról, hogy Lara-val legyen, hanem arra akartam utalni, hogy fogja vissza magát, mert ez a világ veszélyes és undok. Ha más vagy ellök és csak magadra számíthatsz, persze az ő esetében én is és az apja is mellette van, de, ha homofóbok lennék? Ha nem járnánk? Mihez kezdene?

- Elhiszem…

- Akkor cselekedj is úgy

- Hey, Lou! – Harry kedves hangját hallottam, oldalra fordítottam fejem, ott állt az ajtókeretnek dőlve és kedves mosollyal figyelt minket. Jól tudta, hogy én is haragszom, nem csak Alice miatt, hanem rá is mérges vagyok. Zayn…Zayn…nem is ember, szövetséget kötött az ördöggel és nem tudta mit adott a segítségért. – Beszéltem egy nagyon jó barátommal, nyomozó. Ha Liam Payne-nek hívják a barátod, akkor tudja hol van

- Tessék? – Persze, hogy ideges voltam, izgultam. Alig vártam, hogy kinyögje, hol van, csak remélni tudom, hogy nincs baja. – Nos?

- Kórházban… Kórházban van….

- Istenem! Akkor él! Hazz, mi azaz arc? – Elég aggódónak, talán szomorúnak tűnt, az a kedves, nyugtató mosoly pillanatok alatt eltűnt arcáról.

- Élni él…de nem csodálkozom, miért nem mondta az öccse hol van…

- Harry! Ne idegesíts! Mi van? – Szinte üvöltöttem, annyira féltem. A legrosszabbra is gondoltam már, haldoklik, beteg, Isten tudja még mik futottak át az agyamon, de egyre csak azt a szomorú arcot néztem. – Hazz… - Mást nem tudtam kinyögni, válaszokat akartam.

- Kómában van… Félholtra verték, telenyomták drogokkal, sokkot kapott, miegymás, Louis… Nincs sok esély arra, hogy felébred. Ian vagy ki ezért nem mondta – egy világ omlott össze bennem. L-Liam kómában? Félholtra verték? Telenyomták drogokkal? Három hónapja kómában fekszik valahogy egy kórházban? És Ian nem mondta? Agyonütöm őt is, de azt is, aki ezt tette Liam-el. A barátommal, a testvéremmel. Miért? Pénzért? Kifizettük! Minden egyes centet! Igaz, eddig nem tudtam Harry-nek erre honnan van, gondoltam a kurvulásból szedte össze, de ki van fizetve. Nem bíztak bennünk? Vagy csak rám akartak ijeszteni? – Lou?

- Ne! Csönd! – Nem akartam beszélgetni, csak látni Liam-et. Kezdtem pánikolni. Mi van, ha minket is keresnek? – Hol van?

- Louis…

- HOL VAN? – Üvöltöttem rá. Nagyot nyelt, még sosem ordítoztam így senkivel sem, nem hogy vele…mással sem.

- Kétutcányira

- Vigyél el – hangom elhalt, megremegett. Féltem, rettegtem mi van vele. Ez az én hibám… Ha nem vettek volna észre, ha aznap nem vagyok ott, ha nem csalunk, ha ott vagyok mellette…most nem lenne egy üres, kórházi szobában kómában.

***

Végül beleegyezett abba, hogy elvisz hozzá, nem kellett sokáig kérlelni. Mivel másra nem tudtuk bízni a lányokat, így Zayn jött át, de megmondtam Alice-nek figyelje, mert ez az ember akar valamit, ha nem mást, hát engem. Bár Harry is kijelentette, ha panaszt hall vége, ha kell a haláláig kínozza, de akkor is megkeserüli, ha valami gondot okoz. Természetesen Zayn csak felnevetett, majd ennyit válaszolt: ,,Hogyne, bátyus”. Fura volt. Bátyus? Soha a büdös életben nem hallottam még tőle, ám Harry arcára undor ült ki, ideges lett, de a kocsiban próbálta ezt nem mutatni, nehogy fokozza a bennem felgyülemlett ideget.

Egész úton nem szóltam hozzá, alig vártam, hogy az információs pultra csaphassak, majd megkérdezhessem mi van vele. Ám nem így tettem. Az idegtől remegve, az idegösszeroppanás határán állva sétáltam oda a nőhöz, aki eléggé megijedt látva remegő alakom. Legszívesebben orvost hívott volna, ám látta semmi más bajom nincs.

- Jó napot! Louis Tomlinson vagyok, egy…barátom iránt érdeklődnék – halk voltam, alig hallható, de a nő csak mosolyogva bólintott.

- Közeli ismerős?

- Egészen pontosan az öccse, Ian barátja

- A barátja?

- Igen – tudtam máshogy nem juthatok fel. A nő kicsit zavarba jött, de próbálta leplezni, és megnézni Ian valóban szerepel-e a rokonok nevei közt.

- Liam Payne-ről van szó? Az ő öccse Ian – nézett fel rám hosszú nézelődés után.

- Istenem, igen! Mi van vele? Kérem, könyörgöm! – Hisztiztem, toporzékoltam. Harry lágyan fogta meg vállamat, hogy némiképp visszafogjak magamból,de túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy csak úgy lenyugodjak, az most nem ment volna.

- A fiatalember majdnem három hónapja van itt. Mentők hozták be, az öccse telefonált, félholtra verve hozták be, alig élt, a fejét csúnyán szétverték. Kómában van, egész pontosan két és fél hónapja, eddig nem tudták felébreszteni, nincs sok remény. De az állapota stabil, a vérzései elálltak, a belső vérzései felszívódtak, a törései javultak – próbált lágy mosollyal nyugtatni, de pont az ellenkezőjét érte el. Még idegesebb lettem. Teljes erőből vágtam a pultra, egy hatalmas ordítás közepette, mindenki engem figyelt, míg Harry utánam nyúlt és próbált átölelni, megnyugtatni, de ez sem használt. Ideges voltam, sírtam, fájt mindenem, kínzott a bűntudat és éheztem a bosszúra. Nem ússza meg szárazon, aki ezt tette Liam-el! Nem! Kínlódni fog! Halála után is forog majd a sírjában és még a halál sem lesz kegyes vagy nyugtató, pokoli lesz!

- Megölöm! MEGÖLÖM! Kik voltak? Kik? Szétszedem őket, darabokra! – Üvöltöttem teljesen kikelve magamból. A csaj összerezzent, majd az egyik ápolóra nézett, aki ugyanolyan ijedt arccal figyelt engem, mint e kollegina.

- Louis kérlek, drágám, nyugodj meg! Ha lenyugszol láthatod! – Nyugtatgatott, mire rögtön fellélegeztem és a nővérre néztem. – Láthatja, ugye?

- P-persze! Amennyiben lenyugszik, uram – mosolygott rám.

- Nyugodt vagyok – suttogtam magam elé. – Mondja meg hol van! Kérem!

- Csak azért engedem fel, mert itt van az öccse is! – Emelte fel mutatóujját. – Itt van a földszinten, harminckettes szoba

- Istenem! Köszönöm! – Sírtam fel hangosan majd már rohantam is. Harry-t otthagytam, nem is érdekelt követ-e, ott akartam lenni Liam mellett, fogni kezét, megölelni Ian-t, utána pedig felpofozni amiért eltitkolta.

A harminckettes szoba nem volt messze, bár pár öreg néni elég érdekes arcot vágott, mikor elhaladtam előttük, gondolhatták: ,,Áh, apaság, apaság. Ha az én férjem így rohant volna!”. Sajnos nem a gyerekemhez, de nem is nejemhez siettem, hanem a legjobb barátomhoz és az exemhez, az egyik kómában fekszik, a másik meg…biztosan nagyon rémült, elvégre alig huszonkettő.

Benyitottam a fehérre mázolt, egész modern kinézetű ajtón, majd benéztem. Ian-t hátulról is felismertem, ott ült Liam mellettem és fogta kezét, közben verseket mormolt. Liam imádja a verseket, imád olvasni, mindent imád ami betűből áll. De ezek után…lehet sosem fog már olvasni. Becsuktam az ajtót, amit nem vett észre a srác, túlságosan a versekre koncentrált.

- Ian… - Szólaltam meg sírós hangon. Megpördült, ijedten nézett rám. Elvégre nem mondta, hogy mi is van Liam-el, mégis itt vagyok.

- Lou? – Kérdezte. – Hogyan?

- Te szemét! Te rohadt buzi! Nem elég, hogy elhagysz, de évekkel később még titkolózol is? Együtt élünk több éve, mégis képes voltál eltitkolni, hogy a barátom, a testvérem kómában fekszik ebben a tetves szobában? – Kérdeztem kiabálva. Felállt, majd hozzám sétált. Sápadt volt, gyenge, napok óta nem ehetett, Liam kereste a legtöbbet, emellett biztosan nem is bír enni. Csak figyeltem fakó barna szemeit, ő pedig az én kékjeim. Hirtelen átölelt, sőt, mellkasához szorított, majd belecsókolt nyakamba. Én is átöleltem derekát és könnyes arcomat mellkasába dörgöltem.

- Ne haragudj! – Suttogta nyakamba. – Szeretlek, te ribanc!

- Te buzi… Rohadt buzi – dünnyögtem mellkasába. – Meg tudnálak ölni

- Tudom, de ne tedd kérlek!

- Hogy van Liam? – Kérdeztem felemelve fejem, hogy szemeibe nézhessek. Felsóhajtott.

- Nem is tudom, Lou… Elég labilisnak tűnsz

- Ian!

- Nem túl jól. Kómában van, ezt nyilván már tudod, nincs sok esély arra, hogy valaha is felkel, olyan tizenöt százalékot mondtak. De, ha fel is kel, akkor is…akkor is nyomorék lesz egy életre, Louis. Érted? Testi fogyatékos lesz! Ha ez nem elég, lehet szellemi is….szétverték a fejét – a végére sírt és erősen markolta vállaimat. Ledöbbentem, megijedtem, pánikoltam. Testi és értelmi fogyatékos? Tessék? Nem! Liam ép és egészséges, kezeslábas ember, aki imád olvasni, verseket tanulni és egyáltalán élni. Nem lehet sem testi, sem értelmi fogyatékos. Nem! Az nem Liam volna, az…az már más volna.

- Ian…annyira sajnálom! Miattam van! Miattam…

- Ez nem igaz, Louis! Mindketten jól tudjuk, nem haragszom rád és biztos vagyok benne, hogy Liam sem téged okol! – Mosolygott rám, majd lágyan megsimította arcomat. Oh, azok az idők már elmúltak, mikor nekem még egy ilyen kis érintés ért valamit, főleg, ha ő volt az, aki megérintett. Már nem jelent nekem semmit, mégis megnyugtatott, az érintése…segített. De nem annyira, mint Harry-é. Harry-é gyengébb, szeretetteljesebb, szerelmesebb. Őszintébb.

- Na, háromig számolok és leveszed a mancsod róla! Egy, kettő, ne várd meg a hármat! – Harry ideges és egyben féltékeny hangja csendült fel. Még ilyenkor is képes féltékenykedni.

- Tényleg egy féltékeny ribanc – mordult fel Ian is. – Én legalább megnyugtatom, seggfej

- Mit mondtál, takonypóc? Nem tanított meg anyád a tiszteletre? Kezelésbe veszlek én, szívesen! – Szólt vissza rögtön párom is.

- Hey! – Szólaltam meg. – Nem itt kell féltékenykedni, egy. Kettő, Ian nem jelent számomra semmit

- Aham, ezt majd a kanapénak is magyarázd el este!

- Harry, könyörgöm. Ez a nyálgép nem jelent számomra semmit – mutogattam Ian-re, majd megfordultam, hogy szembe lehessek Harry-vel, aki egy csöppet sem tűnt boldognak, sokkal inkább…féltékeny volt. – Téged szeretlek!

- Ez de romantikus! – Forgatott szemet Ian. – Minek hoztad ide? Hogy fizesse a díjat?

- Milyen díjat, Ian?

- Azt hiszed ingyen kezelik?

- Nem azért hoztam, sőt, ő hozott engem. Ő tudakolta meg mi van Liam-el

- Vagy úgy…