Falling | Larry | Novella | Lexa & Liz

Sziasztok, manók!

Hosszú idő után ismét jelentkezek egy novellával, ám ezt egy szívemnek nagyon kedves írónővel hoztuk össze, Liz Fray-el. Nagyon-nagyon hálás vagyok a közös munkáért, én személy szerint nagyon élveztem, és szerintem a végeredmény is fenomenális lett! Remélem ti is így gondoljátok, mert nagyon izgulunk, mit szóltok ehhez a közös novellához! :3

Nem is tudom, mit mondhatnék még... Talán annyit, hogy köszönöm a rengeteg érdeklődést, amivel a Színjáték blogomat ajándékozzátok, minden egyes részre több, mint 200!-an kattintottak rá! Wow!

Emellett nézzetek be Liz Kiss one another, die for each other Larry/Ziall/Troye Sivan blogjába, ami nekem személyes kedvencemmé vált! Már fentebb linkeltem! ;) Biztassátok az írónőt, most szüksége van rá! 

Nem is húzom az időt tovább! :D

Kellemes olvasást kívánunk!

Lexa & Liz

Ajánlatos zenék: 

Adam Lambert - Rumors

Ed Sheeran - Shape of you 

Falling

Harry

- Bolondok vagyunk mind! - Nevetek kényszeredetten, boldogság nélkül. A jobb kezemben a telefonomat szorongatom, és öntudatlanul is elindítok egy mozdulatot a színes hajkoronám felé, de félúton meggondolom magamat.

Mit érek el vele, ha a mai nap folyamán ki tudja, hányadszor, de végighúzom az ujjaimat a tincsek között? Semmit. Rohadtul semmire se megyek vele.

Elfognak az indulatok, így ahelyett, hogy megtenném az egyszerű és berögzült mozdulatot, nemes egyszerűséggel - vagyis inkább grimaszolva és erősen - elhajítom a telefont.

A mobil szemközti falon való csattanása se nem megnyugtató, se nem kielégítő sebzett lelkemnek, pedig biztos vagyok benne, ha meglátnám a nagy valószínűséggel betört kijelzőjét, máshogyan érezném magamat. Akkor talán nem csak a reggel óta bennem lévő veszteség, fájdalom és félelem dolgozna bennem, hanem az önutálat is, hogy mennyire nem becsülöm a dolgokat.

Nagyot sóhajtva felkelek, és az ablakhoz sétálok, habár minden egyes lépés megtétele nehéz, mintha a bokáimra súlyok lennének erősítve. Legszívesebben itt, a hosszú órákkal ezelőtt, hirtelenjében kivett motelszoba redőnyös ablaka előtt a földre roskadnék, hogy aztán az önsajnálat könnyei alkotta tengerben lehetőleg megfulladjak.

- Tragikus - suttogok magam elé, és már kicsit sem tud zavarni, hogy konkrétan a négy falnak beszélek. Végül az ujjaim rátalálnak a redőny állítókájára, aminek a valódi neve teljesen hidegen hagy, és lassú, már-már óvatos mozdulatokkal beengedem a fényt, ami tél és délután lévén épphogy van, de azért sokkalta jobb, mintha folytatnám a sötétben kuksolást.

- Sötétben valahogy minden hátborzongatóbb - a hangom fásult, és beszéd közben hátat fordítok az ablaknak, majd a koszos tükörhöz visznek a lábaim, szinte maguktól. - A valóság pedig lesújtóbb és könyörtelenebb, nem igaz? - Faggatom a tükörben álló, elcsigázott tekintetű férfit, de nem kapok feleletet.

Miért is kapnék? Aki önmagával beszélget, az vagy őrült, vagy csak olyan dolgokat jelent ki, amiket komolyan is gondol. Az én esetemben az utóbbiról van szó, de könnyedén előfordulhat, hogy az előbbi kategória határait is súrolom, netalántán átlépem.

Ki tudja.

Kit érdekel?

Megrázom a fejemet, elszakítom a tekintetemet a tükörben lévő alaktól. Nem akarom, sőt nem is tudom felfogni, hogy az ott én vagyok. Az emlékeimben egy életvidám, mindenre nyitott, megfontolt, emberi srác él, akit mindenki Hazzának, Hazznek becéz. Halványan elmosolyodok, mert ahogy végiggondolom a tragikus változást, talán csak az lenne kifacsartabb, ha előállnék azzal, hogy én bizony egy vámpír vagyok.

Nem bírok ellenállni, ismételten a tüköremberre szegezem a pillantásomat, közelebb is lépek hozzá. Az ismeretlen külső alatt felsejlő ismerős vonások gúnyt űznek belőlem, rabul ejtenek, a tudatom alatt pedig egy mély szakadékba löknek, mert akármennyire is szeretném magamat elvonatkoztatni tőle, tudom, ez vagyok én. A kezem automatikusan felé nyúl, a tenyerünk összeforr a hideg, kicsit maszatos felületen. Tágra nyílt szemekkel nézem a tükörembert, aki leutánozza minden egyes mozdulatomat, könyörtelenül emlékeztetve arra, hogy ő nem az egykori Hazz, hanem jobb napokon Harry, rosszabbokon Harold.

Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „rosszul vagyok, ha tükörbe nézek”. A hajam többnyire állig érő, szanaszét meredezik, mintha hetek óta nem látott volna fésűt. A szabad kezemmel beletúrok, alaposan szemügyre veszem a lenövésemet, ami van már legalább egy centis is. A kontraszt nagyon is szembetűnő a kiszívott, majdnem fehér tincsek és az itt-ott színes – lila, sárga, kék, piros, rózsaszín – fürtök mellett. Az arcomnak nem vagyok hajlandó több figyelmet tulajdonítani, de így is sikerül elcsípnem a bevérzett, táskás szemeimet, amiket egy pillanatra muszáj lehunynom és fejben elkülöníteni a látottakat magamtól.

Mikor ismét tüköremberre nézek, szinte nyugodtan konstatálom, hogy az öltöny lötyög rajta, nem tölti ki a csont és bőr, ami alatta lapul. A kezem megcsúszik a tükrön az összegyúlt izzadságcseppektől, szóval hagyom, hogy lehulljon az oldalam mellé. Hátrébb lépek kettőt, nem akarok hinni a szememnek.

Mikor váltam ilyenné?

Nagyot nyelek, igyekszem eltüntetni a gombócot a torkomból, de nem megy, hiába erőlködök. Akaratlanul is egy kétségbeesett hang tör elő belőlem, ami félúton van a kiáltás és a nyögés között. Elhomályosodik a látásom, az egész testem reszketni kezd, nem érzek mást a hidegen kívül. Megfordulok, nem akarok még csak a közelébe se lenni a tükörembernek, elbotorkálok valahogyan az ágyig, amire leroskadok.

 - Én vagyok a tükörember – motyogok hevesen pislogva, igyekszem szabadulni a sírás felettem gomolygó felhőitől, de hiába, kibuggyannak a cseppek, majd megállíthatatlanul utat törnek maguknak az arcomon –, szóval nem tudok előle menekülni.

Azt mondják, a sírás jót tesz, megtisztít, de én még mindig ugyanolyan mocskosnak érzem magamat. Néhány könnycsepp nem fog egy teljesen más embert varázsolni belőlem, nem fogok visszatalálni önmagamhoz, nem tud éveket visszapörgetni az időben. Mély levegőket veszek, de nem bírok megnyugodni; olyan, mintha víz alatt lennék, minden zavaros.

Ég a torkom, valamilyen tömény ital után sóvárgok, a könnyeim is elapadnak. Zihálva lélegzek, leheveredek a fénykorában fehér ágyneműre, és azon kattogok, vajon beleférne-e, hogy elugorjak a legközelebbi diszkontba néhány üvegért.

 - Már miért ne férne? – Nevetek fel. – Ennél rosszabb úgyse lehet, nem igaz? – Érdeklődök fennhangon, de válasz nem jön. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mintha a bőröm se lenne jó rám, mintha a hangom se az enyém lenne, mintha ez nem is én lennék.

Nem tudom, hogy azért van-e így, mert az életem egy összedőlt kártyavárhoz hasonlít, vagy mert annyira kétségbeestem a tükörképem miatt. Nem mozdulok, habár éget a felejtés iránti vágy.

Automatikusan az öltönyöm belső zsebébe csúsztatom a kezemet, de nincsen ott az oly sokszor megnyugvást okozó kis tasak. Felhorkanok az emlékképre, amikor Marcell elvette.

 - Ne csodálkozz, hogy idáig zuhantál, ha enélkül már az utcára se lépsz ki! – Lépett be utánam a mosdóba, én pedig egy pillanatra lemerevedtem, aztán megperdültem, reménykedve abban, hogy takarom a kis polcon heverő tasakot az előkészített csíkkal együtt.

 - Miről beszélsz? – Játszottam a tudatlant, de a kezem remegett, mintegy fizikai formát öntve a szer utáni vágyódásomnak.

 - Harold, a tükörben látom a drágalátos kokainodat, nem kell takargatnod. – Beszéd közben valami villant a tekintetében, amit akkor nem tudtam hova tenni, de most talán csalódottságnak nevezném.

 - Ó, hogy ez? – Nevettem fel hátrapillantva a vállam felett, miközben fejben mérlegeltem a lehetőségeimet. Hazudjak vagy ne? – Mikor jöttél be? – Érdeklődtem inkább, ugyanis úgy okoskodtam, majd a válasza dönt helyettem.

 - Amikor te – felelt. – Vagyis néhány másodperccel később.

Bólintottam, az arcomat az alapozó- és korrektorréteg alatt elfutotta a pír. Az már tagadhatatlan lebukás, amikor az ember végignézi, ahogy egy majdnem drogfüggő rákészül a dologra. Nagyot sóhajtottam, közben próbáltam magamat összeszedni, de mint mindig, akkor is piszok nehéz volt.

 - Micsoda vádak, Marcell! – Ejtettem meg egy jól begyakorolt mosolyt. – Szerintem megérthetnéd, hogy kell egy kis plusz ahhoz, hogy elviseljem a ribiket és a bájgúnárokat.

 - Harry! – Horkant fel hitetlenkedve.

 - Nem Harry – kacagtam tovább, de a belsőm már remegett. Nem úgy készültem, hogy még bájcsevegnem kell, mielőtt elöntene az a kellemes érzés.

 - Te vagy a legnagyobb bájgúnár, akivel valaha találkoztam, legalább magadat ne sértegesd – forgatta meg a szemeit.

 - Mi van, a ribiket nem akarod megvédeni véletlenül?

 - Nem foglak még egyszer a védelmem alá vonni – mosolyodott el, és mire észbe kaptam, már előttem volt, két kezével a mögöttem lévő pultnak támaszkodott. Sarokba szorított, még jobban utáltam mindenkit, mint alapjáraton.

 - Haha – morogtam, idegesen pislogtam mindenhova, lövésem se volt, mit akart, és nem is voltam olyan állapotban, hogy érdekeljen az egyébként egész csinos pofija. – Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha nem történt volna semmi? Végezd el a dolgod, menj ki, aztán hagyj magamra – szinte morogtam, de nem tehettem róla, ő húzott fel.

 -  Te idióta – mosolyodott el, amit nem értettem. – Téged követtelek.

 - Mi? Ha le akarsz smárolni, essünk túl rajta, van jobb dolgom is – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. Lövésem se volt, mi mást akarhatna abban a helyzetben, elvégre még mindig előttem volt, beszorított a pult és a teste közé.

 - Nekem is van – vont vállat, majd egy gyors mozdulattal elvette a kis tasakot a polcról, aztán elsüllyesztette a zsebében, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Ma este józan leszel, Harold – veregette meg a vállamat, mielőtt kisétált volna.

Amíg előcsalogattam a tegnap esti pillanatokat az agyam egyik zugából, sikerült nyugodtságot erőltetnem magamra, szóval most félig lehunyt szemekkel fekszek az ágyon. Hullát játszok, de a gondolataim száguldanak, szerencsére sokkal kevesebb hisztivel, mint eddig.

Marcell-lel egy filmpremieren voltunk sok más hollywoodi sznobbal együtt, tehát szerintem érthető a kis kiakadásom, az ő kokainrablásával ellentétben. A filmet már levetítették – amiben egyébként egy fontosabb mellékszerepet játszottam –, szóval már csak a vörös szőnyeges, ki-tud-a-legjobban-nyalizni-másoknak típusú partit kellett túlélnem valahogy, ami a varázsporom nélkül hatalmas feladatnak bizonyult. Jobban belegondolva mostanában elég sok minden tűnik óriási kihívásnak nélküle, ettől pedig egyszerre leszek zsibbadt és rosszkedvű.

 - A cuki kölyöknek a pékségből már nem csak a porcukortól fehér az orra – nevetgélek magamban.

Nagyon furcsa, mennyire hozzászoktam ezalatt a kis idő alatt, hogy saját magammal társalogjak. Ez az elmebetegség első lépcsőfoka?

Mindenesetre a tegnapi este után nem nagyon szeretnék senkivel se beszélni, szóval ez így megfelel. Miután Marcell kiment a mosdóból, mintha egyfajta buborékban lézengtem volna odakint a sok-sok csilivili ember közt, ami egyébként csak arra várt, hogy egy óvatlan pillanatban kipukkanjon.

 - Jaj, Harry drágám, milyen rég láttalak! – Hajolt oda hozzám Alexa, és rögtön adott két cuppanós puszit a levegőnek, ami az ő mézédes és orrfacsaró parfümjétől volt nehéz.

 - Mellettem ültél – vágtam meglepett képet, ami azért értékelendő lett volna, hiszen fejben a mielőbbi lelépést tervezgettem.

 - Ó, én buta! – Kacagott fel túlságosan is csilingelő hangon. Nem akartam helyeselni, volt egy olyan érzésem, hogy nem vette volna jónéven. – Épp rólad beszéltünk.

 - Igen? – Kérdeztem vissza.

 - Még szép – vetett rám egy félreérthetetlen mosolyt azt hiszem, Katie, aki eddig Alexával társalgott. – Felmerült egy igencsak kényes téma, de lehűtöttem Alexát – nevetgélt ő is.

Az ugrott be, ha Marcell nem játszotta volna a jótevőt, akkor én is velük vihorásztam volna, de így épphogy elviseltem bárminemű érintkezést.

 - Mi volt az?

És konkrétan bejelentették, hogy szerintük – jó, Alexa szerint – meleg vagyok.

Ez egyébként igaz is, de akkor eléggé felkaptam a vizet.

Aztán gyorsan elkezdtek magyarázkodni, mire én szentbeszédbe kezdtem arról, hogy soha rá se néznék egyetlen pasira sem.

Majd az orrom elé rakta valamelyikük a telefonját, megnyitva egy olyan cikkel, ahol épp engem veséznek ki.

Olyan hirtelen ülök fel, hogy beleszédülök, így kell egy-két perc, hogy a feketeségen és a táncoló fehér pöttyökön kívül mást is lássak. Mikor ez megtörténik, a telefonomat kezdem keresni, és rá is bukkanok ott, ahova elhajítottam.

Fejben elátkozom magamat, majd úgy, ahogy vagyok – ziláltan, becsavarodottan – kiszaladok a hotelszobából, egyenesen a recepcióra, ahol ugyanaz a férfi van, akitől kibéreltem még tegnap a szobát. Felemeli a fejét, gondolom, meghallja a trappoló lépteimet, de nem mond semmit. Egy olyan szállodában, ahol csak a mosdó akkora, mint itt az egész szoba, már rég rajtam szörnyülködne és nevetne mindenki, ha így viselkednék.

 - Üdv – intek a férfinak, aki csak biccent egyet. – A telefonom bekrepált, elkérhetném a magáét? – Érdeklődök a lehető legkedvesebben, de visszaemlékezek a tüköremberre és rájövök, így se lehetek valami bizalomgerjesztő látvány. – Pontosabban a neten szeretnék megnézni valamit.

 - Nem tartozik a hotel szolgáltatásai közé – jön a mogorva felelet.

Sóhajtva a farzsebembe nyúlok, de nincs itt a tárcám.

 - Akkor se, ha kifizetem az ittlétem dupláját csak úgy, mindenféle különösebb ok nélkül? – Érdeklődök mintegy mellékesen.

 - Azt hiszed, mindent meg tudsz szerezni pénzzel, ugye? – Vonja fel az egyik bozontos szemöldökét. Alig bírom megállni, hogy ne helyeseljek, de valahogy sikerül rezzenéstelen arccal szemlélnem az itt-ott málló falat. – Bánom is én – legyint –, ott a gép, gyere csak be a pult mögé.

 - Örök hála – mosolyodok el.

Amint a laptop előtt vagyok, megnyitom a böngészőt, majd bepötyögöm a tulajdon nevemet. Muszáj ismét látnom az egészet, annyira hihetetlen. Sok találat jön elő, hirtelenjében azt se tudom, melyiket válasszam, egyik frissebb és rosszabb, mint a másik. Végül az egyik olyanra kattintok, ami ugyan szennylap, de próbál hiteles maradni, és hevesen dobogó szívvel várom, hogy betöltsön az oldal.

Gyorsan legörgetek addig, ahol már nem kell a saját képemet bámulnom, és nekiállok a szöveget olvasni.

„Harry Styles, az egykori tinibálvány egyre mélyebbre süllyed, nem bírja a hírnevet. Hogy miért?”

Megrázom a fejemet, nem érdekel az a rész, ahol a tegnapi partin való viselkedésemről elmélkedik a cikk kedves írója, sem az, hogy ismét sajnálkoznak a szerhasználatom felett. Ki az, aki ebben a világban nem nyúlt még semmihez? Nevetséges, mekkora lufit fújnak ebből az ügyből, nem én vagyok a legrosszabb. Sőt, ha nem a One Directionnek köszönném elsősorban a nevemet, biztos vagyok abban, hogy ez az egész semmiség lenne. Csak hát az emberek jobban szeretik azt hangoztatni, hogy milyen édes voltam, mint azt, hogy bizony felnőttem és megváltoztam.

Végre megtalálom azt a részt, amit keresek, így olvasni kezdem. Tudom, mit fogok látni, de azért reszketek és félek, teljesen olyan, mintha nem is én lennék az, akivel ezek a dolgok történnek; mintha igazából nem is élnék.

„Kyle P. elmondása szerint a híresség a lecsúszás szélén van. Harry a legújabb filmjét forgatta, amikor a statiszta férfival találkozott. Kyle azt nyilatkozta, hogy a One Direction egykori tagja egyáltalán nem emlékeztette őt az interjúkban látott, viccelődő emberre. Beszélgettek, de Harry ingerlékeny volt.

 „- Nem igazán tudom, hogy történt, az egyik pillanatban beszélgettünk, a másikban meg közölte velem, hogy úgy megdugna” – számol be Kyle a történtekről. Ezek után arról mesélt, hogy miután hárítani próbálta Harry Styles udvarlását, az felajánlotta neki, hogy még fizetne is, ha lefeküdne vele. A lapunk nem kapott választ arra, hogy ezek után mi történt, de Kyle P. zavartságából lehet egy-két dologra következtetni.

Ez azért is sokkoló, mert Styles évekig azt nyilatkozta, hogy heteroszexuális, az egyik legnagyobb hollywoodi nőcsábászként tartják számon. Illetve csak tartották, mert ez a történelem egyik legrosszabb coming outja.”

Louis

Zavartan nevetek fel, mintha valaki valami rossz viccet sütött volna el, ám ennek a fele sem tréfa. Nagyon is valósak a vádak, de mégsem hiszek a szememnek. Az egykori legjobb barát, aki akkor még Hazza, vagy Hazz volt mostanra egy lecsúszott, porba tiport senki, akit már nem is ismerek. Igaza volt anno, mikor elváltak útjaink, ő már nem Hazz, nem is Hazza, ő Harry, vagy Harold.

Idegesen vágom a falhoz a húgom magazinját, a hirtelen és erős dobástól az újság lapokra hullik, míg én darabokra törve omlok az ágyamra. Térdeimre támaszkodok, arcomat két tenyerembe temetem. Nem akarom elhinni ezeket, pedig már jó ideje tudom, miket művel a hátunk mögött. Nagyokat sóhajtva próbálom megnyugtatni hevesen dobogó szívem, és igyekszem visszatartani a könnyeimet is. Alig pár pillanat alatt gyűlök meg méreggel, a pulzusom az egekbe szökik. Csak ülök és lesem a sötét tenyerem.

- Louis, minden rendben? – Húgom nyit be óvatosan, majd az ágyra pillant, aminek végében a széthullott magazinja hever. Felsóhajt, majd belép a szobába és becsukja az ajtót. – Anyánkról írtak?

- Az is kegyesebb volna – sóhajtok fel. Elveszem kezeim arcomtól, majd könnyes szemekkel figyelem Lottie-t, ahogy a falhoz sétál és kezébe veszi a széthullott újságot. Pont azt a lapot veszi a kezébe, amin Harry-ről írnak. Fanyar képpel olvas el minden betűt, az a tömör egy oldal több kínkeservet rejteget, mint egy sír a temetőben. Sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekem, mint bármely családtagom elvesztése. Elvégre Harry is a családom volt.

- Jaj, Lou. Miért hiszel ilyen szennylapoknak? – Kérdi felállva a parkettámról, majd íróasztalomhoz sétál, hogy letehesse a magazint.

- Ez igaz, Lottie. Harry szív.

- Csak nem te szoktattad rá? – Kérdezi lekezelőn, szarkasztikusan, mire felmorgok. Nem tetszik ez a modor, de nem szólhatok. Nem akarok vitát, nincs hozzá erőm. Sem lelki, sem fizikai. Elhagyott minden kis csepp erőm, most pedig teljesen kifacsartak.

- Ha ha ha – nevetek unottan. – Jobb dolgod nincs?

- Jól mondtad, Lou. Nincs jobb dolgom – fordul meg mosolyogva, majd végigmér. Nem tudom, jelen pillanatban én nézek ki rosszabbul, vagy Harry. A képeken elég sovány volt, szinte összement. Az egykori fess, egyenes tartású fiatalembernek nyoma vész, helyette egy göthös állatot látok a képeken. Egy szerencsétlen állatot. – Ezen te is keresztülmentél, majd kiheveri.

- Ennyi? Majd kiheveri? – Háborodok fel rögtön, de háborgásom suttogásnak hallik. A kérdés végére elhal a hangom és csak nézem könnyes szemekkel testvérem, aki jelen pillanatban az egész világra haragszik, de legfőképpen rám.

- Aha, mit vársz, mit mondjak, Rómeó? Most akarsz utána rohanni? Júliának már vége, Lou. Ő nem a te hercegnőd, már nem. – Nem is tudom, mit szólhatnék. – Azt hittem, a családod lesz a fontosabb ebben az időszakban.

- Harry is a családom.

- Csak volt! – Csattan fel mérgesen. Ajkát szívja, könnyei folyni kezdenek, amit normál esetben letörölgetnék arcáról, aztán magamhoz húznám, hogy ölelésbe vonjam, de most… Csak lesek, mint valami értelmi fogyatékos ahelyett, hogy cselekednék.

- Lottie…

- Nem, Louis! Ne most rohanj a hercegnőd után! A testvéreidnek szüksége van rád!

- A testvéreimnek van apja! Te pedig húsz éves vagy, hát viselkedj is úgy, mint egy húsz éves! – Vágom fejéhez, majd idegesen felpattanok az ágyamról és húgomhoz lépek. Bár nem vagyok sokkal magasabb, fölé tornyosulok úgy nézek le szemeibe, amik méregtől csillognak. – Nem tetszik valami? – Kérdezem felvonva egyik szemöldököm, ahogy látom nemtetszését.

- Nem… Minden rendben – dünnyögi orra alatt.

- Szerencséd. Majd jövök. – Lazán ejtem ki a szavakat, mintha bulizni mennék, de ebben nincs semmi mulatságos. Mérgesen trappolok le a lépcsőn, sosem rohantam még ilyen gyorsan. Igaz, azt nem tudom, merre is rohanok, de sietek. Hallom, ahogy Dan utánam szól, de csak legyintve kirohanok a házból, egyenesen a kocsimhoz. Bepattanok, majd már indítom is, gőzöm sincs merre vezetek, de vezetek. Ideges vagyok, de próbálok nem gyorsan vezetni, nehogy elcsapjak valakit. Ha jól tudom, Harry Angliában van, vagyis itt kéne már lennie. Ha minden igaz a gépe már rég leszállt, valahol a környéken kell lennie. Holmes Chapelben biztos nincs, valahol távol van, tuti nem barátnál, tuti nem a srácoknál, és ezer százalék, hogy nem nálam. Hova mehetett?

Elmosolyodok. Eszembe jut, hova szeret nagyon menni, mikor éppen itthon vagyunk. Bradwall. Holmes Chapel-től nincs messze, egy kis város, kis parkkal, bár azt ritkán nézzük meg, sokkal inkább a város szélén lévő motel érdekel minket. Távol mindenkitől csak hallgatjuk a kamionok hangos zörgését. Szeretem. Szeretem azt a hangot, főleg Harry-vel hallgatni, annyira hiányzik. Harry, az a Harry, aki két éve volt. Az én kicsi hercegnőm, apuci hercegnője. De ő már nem az én hercegnőm… Nézd csak meg! Minden egyes aktust busásan megfizet, míg én csak a gyászba temetkezve élem az életem. Mindketten szétcsúszunk, és csak mi segíthetnénk egymáson, de mindketten makacsok vagyunk. ,,Nem kell, nincs rá szükség!”, helyette elhitetjük magunkkal, hogy a drogokkal boldogabban vagyunk. Bűnös mámor… Ami tönkretesz, olyan, mint a szerelem. Szükséged van rá, mert éltet. Csak mindkettő okoz egy kis zavart a fejben.

Bradwall kicsit messze van, de szinte biztos vagyok benne, hogy ott van. Szeret ő is ott lenni, elmondása szerint az a motel áraszt valamit. Valamit, ami megnyugtatja. Bár, most kötve hiszem, hogy bármitől is megnyugodna – ilyenkor, mikor gyászolja saját magát az ember szinte minden nyom, szorít, fojtogat. Nehéz lélegezni, a négy fal fog össze, ha kilépsz a házból, véged. Egyszerűen nem tudsz létezni, nem tudsz emberekkel lenni. Tudom, mit érez most, elvégre két éve gyászolom nem csak édesanyám, de magamat és a Larry Stylinson párost is. Két éve váltunk el egymástól, és azóta is boldogtalanok vagyunk. Az a pár órányi öröm, amit a drogok okoznak, semmit sem ér. Másnap ugyanolyan összetört vagyok, ráadásul még fizikai fájdalmat is kapok mellé, ha ez nem elég, az életemet kockáztatom, vagy a születendő gyermekemét. Ezek a drogok sok mindent befolyásolhatnak.

Felnevetek magamon. Eszembe jut, mit láttam pár napja a Facebookon. ,,Drogért dolgozni? Légy sztár, és ingyen megkapod!”. Számomra tényleg majdnem ingyen van. De ha úgy tetszik, szinte nyomják belém a drogot, elvégre nem árthat, nem? Csak feldob pár órára. Hát, évek telnek el a fejem fölött, és csak most tapasztalom, mennyit ártok magamnak azzal a rohadt porral.

Nyomasztó ez a kocsikázás… - állapítom meg. Túl sok régi emlék jut az eszembe, és nem értem, miért. Már két éve nem beszélek Harry-vel, persze még mindig érdekel, mi van vele, mit csinál, hogy van. De mégsem érdekelt annyira, hogy anyu halála után felkeressem. Nem volt annyira fontos. Most mégis. Talán… úgy hiszem, ha már anyának nem segíthetek, akkor neki fogok. Együtt tesszük le a drogot és talán jobb lesz. Már ha szóba áll velem azok után, amiket a fejéhez vágtam részegen, elvégre vannak olyan tulajdonságai, amiket könnyen az orra alá lehet dörgölni és mivel ennyire nyilvánvalóak ezek a dolgok, ezek fájnak a legjobban. Nem akartam azokat a dolgokat kimondani, nem… Nem akartam megbántani. Apuci hercegnőjét? Sosem bántottam volna akarattal, mégis a fejéhez vágtam dolgokat…

Ezeken elmélkedve próbálok normál tempóban vezetni. A szívem zakatol, az izomgörcs összeránt az idegességben. Izgulok. Mi van, ha mégsem ott van? Ha csak képzelődök? De… Harry annyira nyilvánvaló. Mindig kitalálom, merre megy, most miért tévednék? Lehet, mégsem ismerem már annyira, azért félek? Fejet rázok. Higgy magadban, Louis! – dünnyögöm orrom alatt. Egyre vészesebb ez a helyzet, már magamban beszélek. Mondom, tényleg káros a drog, szépen lassan bekattanok.

****

Órák telnek el, egyre idegesebb vagyok. Lassan elhaladok Bradwall táblácska mellett, felsóhajtok, már nem vagyok messze. Csak a város széléig kell elkocsikáznom és már ott is vagyok. Remélem, Harry ott van, és nem vernek át azok a bizonyos ,,férfi ösztönök”.

Leparkolok, majd nagyot sóhajtva szállok ki a kocsiból és jól megnézem ezt a régi motelocskát, ami azóta kicsit jobban néz ki. Elmosolyodok. Anno, mikor mi ezt felfedeztük, még tulaja sem volt, szinte beszöktünk ide. De kit érdekelt akkor? Volt pénz, meg is vehettük volna ezt a helyet, de így sokkal különlegesebb volt. Kiszökni ide hajnalonként, mint azok a bűnös tinik, akik csak pár szerelmes pillanatot lopnának. Nekünk is lopnunk kellett a pillanatokat, huszonöt és huszonhárom évesen. Akkor már az ember felnőtt, mindenkitől független, de mi… Ah, sosem voltunk azok, de talán pont ezért élveztük annyira. Olyanok voltunk, mint két befogott galamb. Ártatlanok, de mégis rabok.

Lezárom a kocsit, mélyet tüdőzök a levegőből. Az illat számomra ismerős, régi emlékek élednek újjá bennem, ahogy megérzem a benzin és a friss fű illatát. Mivel sok kocsi járkál erre, így nem csoda, hogy benzint is érzek a levegőben. Régen azzal szórakoztunk, hogy illatról megmondtuk milyen üzemanyaggal ment a kocsi. Benzin, olaj, gázolaj, dízel. Mindegyiknek más a szaga, és talán a gázolajé a legrosszabb, azt mindig fintorogva néztük. Mindig a kocsikat szagolgattuk, sokszor azt hitték, lopni akarjuk őket, mikor pedig elmondtuk, milyen játékot játszottunk kinevettek minket, azt mondták, ,,Buta tinik!”. Pedig már bőven nem tinik voltunk, húsz-huszonkét évesek.

Egyre közelebb vagyok a motelhoz, már látom az épületet, ami már nem is annyira romos, mint két éve. Akkor azt hittük, ránk omlik a tető, főleg mikor jó bevadultunk és beleremegett a szoba. Hú… Azok voltak aztán az éjszakák, ki is nevettük magunkat. ,,Életveszélyesek vagyunk!” ,,Ha szexről van szó, akkor képes vagyok vadállattá válni!”, nyilván én voltam a vadabb Apuci. Ah, vicc volt az egész. Harry az én kicsi hercegnőm, na de ez is olyan dolog, mint ,,A fagyi visszanyal!” mondás. Szóval én is megkaptam a magamét Harry-től, aztán két napig nem álltam lábra…

Nagyot sóhajtva sétálok a hatalmas épület elé, majd megállok, és jól megnézem. Új színe van, máshogy néz ki, olyan… szép. Szinte már csicsás, el is húzom a szám. Hát, ez nem a mi kis búvóhelyünk, ez már majdhogynem hotel, persze ahhoz kicsit több kell. Elhúzott szájjal rázok fejet, majd a bejárathoz sétálok, és a portára megyek. Bent viszont már kevesebb a pompa, mint kint. Ha jól sejtem, csak most kezdik újítani ezt a… vackot. Mert ez az volt, a mi kis vackunk. Nagyot nyelek, majd a portáshoz lépek, aki elég unottan nézegeti számítógépe képernyőjét.

- Harry Styles-hoz jöttem – jelentem ki nemes egyszerűséggel, mindenféle köszönés nélkül. A szívem zakatol, a tenyerem izzadni kezd, míg testem remeg. Izgulok, olyan régen láttam őt… A portás unottan felnéz rám, majd sóhajt egyet.

- Megtudhatom milyen ügyben?

- A… barátja vagyok.

- Újabb kuncsaft? Szörnyű… - forgat szemet, majd gépére pillant.

- Nem kuncsaft vagyok, de…

- 22-es szoba

- …lényegtelen – fejezem be a mondatom, majd nagyot sóhajtva otthagyom a srácot, vagy pasit, vagy a franc tudja kit. Nem tűnik annyira öregnek, viszont annál bunkóbbnak. Huszonkettes szoba… Első emelet? Talán ott lesz. Felkocogok a lépcsőn, majd a folyosóra lépek és próbálom lenyelni a szívem, ugyanis olyan, mintha a torkomban dobogna. Számat rágva keresem szememmel a 22-es szobát, amit hamarosan meg is lelek. Nagyot sóhajtva állok meg az ajtó előtt, majd megigazgatom a ruhámat, átgereblyézem a hajam, végül nagyot fújva ráveszem magam a kopogásra.

- Jövök! – Hallatszik az ajtó mögül, majd kulcscsörgés és… - Louis? – kérdezi lenézve rám. Ahogy meglátom, szám elé kapom a kezem, brutálisan néz ki és nem a jó értelemben. Sovány, a vékony póló alatt látni csontos vállait, a lábai szinte görbék, az arca beesett és sápadt.

- Hogy nézel ki? – Suttogom magam elé. – Mit tettem veled?

- Mit ne mondjak, te sem nézel ki jobban – állapítja meg felhorkanva. – Miben segíthetek? – Olyan halk, olyan gyenge. Érzem. Érzem, hogy akar, de fél. Bár az igaz, én sem nézek ki jobban, ezerszer jobb állapotban vagyok ezzel a kemény hatvan kilómmal, mint ő. Nem tudom, van-e benne negyven kiló vasággyal együtt.

- Jézusom… - sóhajtok fel. Letaglóz a látvány, nem akarom így látni őt.

- Megnémultál? – Kérdezi fél mosollyal az arcán, majd az ajtókeretnek dől.

- Meg – bólintok egyet még mindig őt nézegetve -, ezerszer rosszabbul nézel ki, mint én.

- Még valami, apuci? Mit hánysz még a szememre? – Gúnyolódik, szabályszerűen gúnyolódik. Helyette inkább értékelhetné, hogy eljöttem hozzá.

- Azt, hogy idióta vagy.

- Van nálad nagyobb idióta?

- Épp az előbb mondtam, hogy te vagy az – rázom fejem. Mondana valamit, de elegem van a bunkó beszédéből, így hozzálépek és szájára tapasztom ajkaim, miközben folyamatosan befele lökdösöm.

Harry

Louis előttem, Louis az ajkaimon, Louis mindenhol. Hirtelen azt se tudom, milyen évszázadban járunk, így teljesen lesokkoltan hagyom, had ostromoljon a követelőző ajkaival. Fogalmam sincs, hogyan fekszek máris az ágyon, az pedig végképp nem fér a fejembe, Louis hogyan lehet itt.

- Azt mondtad, rosszul nézek ki – szakadok el tőle, mindketten zihálunk. A tekintete megbabonáz, a tengerkék szempár, mint mindig, most is felkavar, olyan dolgokat rezegtetve meg bennem, amikről azt hittem, már rég elhaltak az önpusztító életvitelem miatt.

- Hazudtam, mert csapnivalóan nézel ki – motyog megrázva a fejét, aztán ismét a számra tapad. A kezei a derekam alá kúsznak, átölel, magához von. A szívem hevesen ver, a fejemben nem marad egy épkézláb gondolat sem. Reménykedek, félek és vágyakozok; az érzékeim egyszerre élesek és tompák.

- Mégis fölöttem vagy – feleselek, de nem tudom, hogyan sikerül rátalálnom a még szerintem is erőtlen hangomra, ami mintha súlyos vízoszlop alól próbálna elérni Louis füleihez.

- Ha már melletted nem tudtam lenni – mormog. A tekintete néhány lomha másodperc erejéig villámokat szóró csatát vív az enyémmel, amiből ő kihátrál. Először a szempillái rebegnek meg, majd szemlesütve eltünteti előlem az érzelmektől nehéznek tetsző kékségeit. A következő pillanatban a kócos feje is lebukik, az enyhén kicserepesedett szája pedig az alsó állkapocscsontom vonalát fedezi fel hosszú, szinte végtelennek érződő idő elteltével.

Egyszerre szárnyalok és zuhanok.

Olyan, mintha végre hazaérnék, viszont közben ki is szakítanának a jól megszokott, otthont idéző környezetemből.

Louis hideg kezei valahogyan az öltönyöm alá férkőznek, amitől a hátam és a mellkasom között finom remegéshullám fut végig, a forró csókjaival pedig már a nyakamat hinti be, mindenem ég.

Ellentétek halmaza vagyok, egyszerre tökéletes és katasztrofális, hogy Louis-val itt vagyunk a mi titkos kis helyünkön. Idősebbek, összetörtebbek, kétségbeesettebbek, határozottabbak vagyunk már, tudjuk, ez most vagy valaminek a csúfos vége, vagy a szép kezdete lesz.

Lassan felfogom, hogy eddig jóformán semmit nem csináltam a rég nem érintett férfi vállaiba kapaszkodáson kívül, így egy reszketeg sóhajt követően tétován végigsimítok a hátán. Kitapintom az íves bordákat, a gerincoszlopát alkotó csigolyákat, és az ezeket finoman fedő, a mozgását oly kecsessé tevő izmokat. Az arcán is látszódott, hogy sikeresen ledobott pár kilót, de most mellbe vág a gondolat, hogy ennyire kézzelfogható a törékenysége.

A kezem remegni kezd, de nem tudok megálljt parancsolni neki, muszáj megérintenem és tudnom, szóval követve a példáját a pulóvere alá nyúlok. Simogatom, miközben ő akadozó lélegzettel, félig lehunyt szemekkel visszahajol fölém, hogy a szánkat az előbbiekhez képest sokkal lágyabb és puhább csókban egyesítse.

Úgy érintjük egymást, mintha a károkat mérnénk fel egy különösen pusztító természeti katasztrófa után. Lekerülnek rólunk a felsőtestünket takaró ruhadarabok. Látom a Louis arcán átfutó szörnyülködést, a szeme fényét eltakaró felhőket, a reszkető száját, amibe automatikusan beleharap, elejét véve egy érzelmi viharnak. Nem tudom, mi kavarog benne, de ahogy én is feldolgozom a ködös agyammal a kirajzolódó bordáit és a nadrág derekánál eltűnő, ám szinte a bőrét átlyukasztó csípőcsontját, elönt a bűntudat fuldoklást előidéző tengere. Mintha víz alá kerülnék, a szemem szúrni kezd, a tüdőm képtelen befogadni akármit is, a látásom elhomályosul.

Louis ujjai rátalálnak az államra, annál fogva finoman, mégis határozottan felemeli a fejemet, ezzel kényszerítve engem, hogy az arcára koncentráljak. Komoly ábrázattal figyel, nem enged el, és ez a gondoskodás határát súroló gesztus különös módon kitölti az eddig bennem tátongó űrt. Az összes pénzen megvásárolt aktus és részeg dugás sem ér annyit, mint ezek a lopott órák Louval, amikor szavak nélkül, pusztán a tetteivel érezteti velem, hogy igenis számítok neki.

És szeretném, ha tudná, hogy ő is számít nekem.

- Sajnálom – lehelem azt a szót, amit már azon a végzetes napon ki kellett volna mondanom, amikor hagytam, hogy kisétáljon az életemből, eltüntetve azt a cseppnyi fényt is, ami addig éltetett.

- Én is – ért egyet halkan.

Most nem ő az, aki kezdeményezi a csókot, hanem én.

A csókjaimmal akarom elvenni a fájdalmát, betapasztani a sebeit, összeragasztani a szíve darabkáit, újjáépíteni azt a romhalmazt, aki egykor az én hercegem volt.

A testünk ösztönösen emlékszik mindenre: a titkos kis pontokra, a finom érintésekre, hogy mitől veszik el a másik a vágy ködében. A szobát elnehezült sóhajok töltik be, az ágy nyikorog alattunk, az idő olyan, mintha Lou érkezésekor megdermedt volna. Nincs szükség szavakra, egyelőre mindent tisztáztunk, ami a testi szerelemhez szükséges.

Izzadtságban fürdő testünk olyan, mint a kirakós két darabkája. Úgy érzem, mi ketten egymásnak vagyunk teremtve, Louis hiányosságait én, az én hiányosságaimat Louis tölti ki.

Minden egyes érintés és csók tökéletes, egyre jobban elmerülünk a vágyban, Louis pedig bennem. Hiányzott ez az érzés, hogy testileg és lelkileg is kitöltsön.

Szükségem van rá – ezt akkor realizálom, amikor szinte egyszerre élvezünk el, és a szobát a nyögések hada után először az elégedett, zihálással egybekötött pihegés, majd a halk szipogás tölti be. Nem eresztjük egymást, az ölelésünk szoros és kétségbeesett.

A világ az egymásra találásunk közben sötétbe borult, ami most közel se olyan félelmetes, mint mikor még reggel egyedül indítottam a napot. Nem, most nem a sötétségtől tartok, mert az könnyedén elfedi, magába olvasztja a dolgokat.

Az igazán félelmetes dolgokat valójában a napfelkelte hozza el, amikor nem tudsz menekülni, és mindenre fény derül. Mintha egy leplet emelnénk fel egy olyan tárgyról, amiről addig alig lehetett sejteni, milyen is igazából.

A csend szinte tapintható, de egyikünk se töri meg, ráérünk még.

Ki tudja, mit hoz a hajnal.

****

É0bredéskor automatikusan a meleg testhez bújok, habár elsőre fogalmam sincs, ki ez. Túl sok névtelen és arctalan vendég fordult meg az ágyamban a közelmúltban ahhoz, hogy ez érdekelni tudjon. Már eljutottam arra a pontra, ahol teljesen mindegy, kinek a karjaiban ringatom magamat abba a hitbe, hogy nem vagyok egyedül.

- Jó reggelt – üti meg a fülemet az a karcos és vékony hang, amit csak az álmaimban hallok.

Rémálom vagy vágyálom, teljesen mindegy, mert ugyan egy részem szeretné azt hinni, hogy mindjárt felébredek, tudom jól, ez a valóság. Tényleg Louis hóna alatt pihen a fejem, a tenyere valóban a meztelen hátamra simul, a lábaink pedig megkérdőjelezhetetlenül egymásba vannak gabalyodva.

A szívverésem az ilyenkor normális ötszörösére gyorsul, minden izmom megfeszül, a torkomra forrnak a szavak. Mit is kell mondani életed szerelmének, akivel egyébként a love-storytokat elkaszálta valamilyen felsőbb erő? Nos, akármit is kellene, nekem nem jut eszembe, helyette felülök.

Az agyam kegyetlen játékot űz velem, mert a tegnap este minden csókját és érintését filmszerűen levetíti, hogy aztán reszketve és értetlenül másszak ki az ágyból Louis mellől.

- Miért most? – Találom meg végre a hangomat, ami éles kontrasztot alkot azzal a lágy tekintettel, ami kíséri a mozdulataimat.

- Harry – sóhajtja fáradtan a nevemet.

- Nem! – Csattanok fel. – Eltelt majdnem két kibaszott év! – Kiabálok. Idegesen a hajamba túrok, amit ilyen módon lehetetlenség egy irányba fésülnöm.

- Te se sietted el az újabb találkozást – jegyzi meg csendesen, ezzel pedig valamennyire sikerül visszarántania a földre.

Veszek egy mély lélegzetet és lehunyom a szemeimet. Nem szabad látnom, milyen hatással van rá ez a beszélgetés, különben hagynám magamat befolyásolni, és a végén nem azt mondanám, amit kellene. Na, nem mintha tudnám, mit szeretnék a fejéhez vágni, de jelen pillanatban úgy érzem, az ereimben több bosszúra vágyó apró plazma úszkál, mint valós véralkotó. Kár, hogy az elméleti bosszúm igazából nem lenne más, mint még egy lapát az egyébként is hatalmas kupacra.

- Nem akartam találkozni – jelentem ki a legértelmetlenebb eszembe jutó dolgot.

- Mégse küldtél el – a hangja fásult, ez pedig arra késztet, hogy résnyire nyissam a szemeimet. A meztelen testemet nézi, ám most nyoma sincs a vonásain a tegnapi éhségének, amitől kis híján felfordul a gyomrom. Mit lát vajon? Egy csont és bőr testet, mely csupán az árnyéka egykori önmagának; mintha a déli órákban szeretne valaki árnyékba húzódni, csakhogy nincs akkora hűs terület sehol se.

- Nem – motyogok és elfordulok tőle, sietős léptekkel rontok be a fürdőszobába, ahol találok egy durva anyagú köntöst.

Mikor visszatérek egy arcmosás után, Louis még mindig az ágyban fekszik. Vele szemben állok meg, és sokkal jobban érzem magamat most, hogy takar valami.

- Beszéljük ezt meg – ül fel.

- Muszáj?

- Igen – látom rajta, hogy ideges.

- És ha azt mondom, nincs kedvem?

A tekintetünk összeakad, farkasszemet nézünk, a levegő egyszerre izzik és fagy meg körülöttünk.

- Akkor muszáj elfogadnom, hogy annál is rosszabb emberré váltál, mint amilyet a pletykalapok rebesgetnek – lassan és komolyan beszél, a szavai mögött megingathatatlan komolyság bujkál. Egy aprót biccentek, lövésem sincs, mit felelhetnék erre, de nem akarom, hogy egy elbaszott embernek tartson, úgyhogy nem játszom tovább a passzív-agresszív tagot.

- Mit szólnál hozzá, ha séta közben beszélgetnénk? A mínusz öt fok talán lehűtené a kedélyeinket is.

- Egy szál pulcsiban jöttem ide – rázza meg a fejét. – És odakint könnyen elterelhetnéd a témát, ismerlek.

- Ismertél – helyesbítek automatikusan.

- Az én édes kis hercegnőm biztos ott lapul a lázadó és mufurc külső alatt, szóval ne feleselj.

Némán meredek rá, hirtelenjében nem tudok mivel visszavágni. Nagyot sóhajtok, és kezdem belátni, akármit is akar, meg fogok előtte hajolni, mert már most repedezik az eddig áttörhetetlennek vélt páncélom.

- Hozok az automatából forró csokit, addig te is kapj magadra valamit– mondom, majd magamhoz veszek némi aprót, és kámfor módjára eltűnök.

Muszáj kicsit elszabadulnom a szobától, Louis-tól, és úgy általában mindentől, ami az elmúlt durván huszonnégy órához köt. Tegnap reggel olyan volt, mintha az egyébként is bizonytalan lábakon álló életem végérvényesen kisiklott volna, és összeragaszthatatlanul aprócska szilánkokra tört volna. Lehetséges, hogy most van esélyem mindent rendbe hozni? Vagy ha nem is mindent, legalább a Louis-val való kapcsolatomat? Egyáltalán miért jött ide? Miért most, amikor egy romhalmaz vagyok?

Mire visszaérek, Louis a tegnapi ruháiban üldögél az asztalnál, a szobát pedig meleg napfény tölti be, ami csalóka ellentéte az odakint uralkodó hideg télnek. Leteszem Lou elé a műanyagpoharakat, habár séta közben sikerült kilötyögtetnem a felét, annyira remegett a kezem. Egy kis tétovázás után én is helyet foglalok, egymással szemben üldögélünk, a poharaink érintetlenül, csinos kis gőzfelhőt eregetve állnak a fafelületen.

- Mióta drogozol, Hazz? – Nem pillant rám, a hangja gyenge. Különös, rég nem érzett késztetés kerít a hatalmába, meg szeretném fogni a kezét és az ölébe ülni, de közben tudom, hogy ez ebben a pillanatban lehetetlen. Nagyot nyelek, nem szeretném, ha az egykori érzelmeim ismét lángra lobbannának, kíméletlenül emlékeztetem magamat, hogy az már a múlt, a tegnap este pedig nem jelenthetett semmit.

- Tudod te azt – félig nevetve szólalok meg. Nem szeretném ezzel megbántani, de látom rajta, hogy sikerült.

Eltelik egy-kettő-három-négy másodperc, már azt hiszem, ennyi volt, képtelenek vagyunk a normális kommunikációra, amikor a jégkék szemei megtalálják az enyémeket.

- Én abbahagytam – jelenti ki.

- Gratulálok – gúnyos vagyok, pedig nem akarok az lenni, de ez a viselkedés sokkal egyszerűbb.

- Te is hagyd abba, kérlek – folytatja, mintha nem az imént vettem volna semmibe egy hatalmas mérföldkövet az életéből.

- És ha én így érzem jobban magamat? – Vonom fel az egyik szemöldökömet, miközben lazán az asztalra könyökölök, a fejemet a tenyeremre támasztom. A másik kezemet lazán a poharam elé teszem, habár nem áll szándékomban egy kortyot se inni.

- Jobban érzed magad attól, hogy csak akkor bírsz megküzdeni a hétköznapokkal, amikor be vagy állva? Amikor boldog vagy, de az okát nem tudod, csak vigyorogsz, mert a mosdóban sikerült dugiban felszívnod egy csíkot? – Elhallgat, lepillant valahova, én pedig szó szerint fellélegzek, mert fojtogató volt a fürkésző tekintete. – Most is remeg a kezed, ha hozzányúlnék, jéghideg lenne. Csont és bőr vagy, a szemeid karikásak, a mosolyod fásult és őszintétlen.

- Elég! – Csattanok fel, mert nem bírom az igazság kíméletlen tőrdöféseit. A tudatalattim közben gúnyosan emlékeztet arra, hogy Louis a kis mondókájával nem jellemzett mást, mint tükörembert, aki bizony én vagyok. Elfog a rosszullét; a kezemet ökölbe szorítom, hogy ne lássa az árulkodó remegést.

- Azt állítod, jobban vagy, de én tudom, milyen pokolian érzed magadat – közelebb hajol, az arcunk szinte összeér, tökéletesen látom a szeme kékségeit megalkotó gyönyörű pigmenteket.

- Jól vagyok – szinte suttogok, de már nem tudom, hogy minek bizonygatom, amikor akármit is teszek, senki nem hisz nekem. Ez lett a mantrám, csakhogy semmi sincs jól.

- Legalább nekem ne hazudj, hercegnőm.

- Miért jöttél ide? – Érdeklődök ingerülten, és mintha áram rázna meg, hátrébb dőlök. A közelsége elgyengít, a becézése felébreszt bennem valamit. Olyan, mintha szakadék szélén táncolnék.

- Olyan rég volt – motyog. – Én… - elakad, keresi a szavakat, de tudom, ezzel kifogtam rajta. – Hiányoztál, és a hírek…

- És mi van, ha azt mondom, elkéstél? Hogy csak a kis hazugságaim éltetnek, amikor esténként úgy fekszek le aludni, hogy bebeszélem magamnak, reggel talán felébredek az elmúlt évek sötétségéből? Hogy kezdetben, amikor szívtam, azt a fergeteges érzést kerestem, ami csakis melletted fogott el?

- És annyira megerőltető lett volna, ha ahelyett, hogy a kokainban keresel megoldást, egyszerűen elbattyogtál volna a házamig? Harry, te aztán rohadtul ne beszélj késésről! Kurvára nincs jogod hozzá! Elhagytál és összetörtél, aztán meghalt az anyám, de te még csak fel sem hívtál, hogy mégis mi van velem!

- Azt mondtad, nem bírod ki a pletykákat – motyogok.

- Ó, igen, azok a rohadt pletykák! – Felnevet. – Ezért kellett volna egy coming out, hercegnőm. Nem jöttél rá magadtól, mi? A titkok, a találgatások és a légből kapott szóbeszédek voltak azok, amik miatt úgy éreztem magamat, mint egy ketrecbe zárt díszpapagáj.

Erre aztán nem tudok mit mondani. Igaza van, eszembe se jutott, hogy azon a végzetes napon egyáltalán nem azért esett nekem, amiért én hittem. Ő nyilvánosságot akart, én pedig gyáva nyúl módjára elmenekültem, hogy aztán abban a tévhitben éldegéljek, hogy ő futott el. Nyakatekert és szomorú – úgy látszik, ilyenné vált az életem.

- Sajnálom – suttogok, immár nem tudok megálljt parancsolni a remegésemnek, ami lassan az egész testemet a hatalmába keríti.

- Ezzel aztán sokra megyünk – nevet fel ismét.

- Louis… - motyogok. Igyekszem leküzdeni a torkomban képződő gombócot, de nem megy, most ő az erősebb. A könnyeim elhomályosítják a látásomat, a légzésem csúnya zihálássá változik. Ugyan mindent hallok és mindent látok, nem jut el a tudatomig semmi se. Louis előttem görnyed, kétségbeesett arca bekúszik a látóterembe, ám a nyugtató szavai mit sem érnek. Egyszer csak megérzem, hogy a karjai körém fonódnak, a szívverésének lassú üteme különös módon szinte lesokkol, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Az illata bekúszik az orromba, ami ezernyi szép pillanatot idéz fel bennem a másodperc törtrésze alatt.

- Shh – csitít. Ez a gesztus egyébként kifejezetten idegesít, ám most a hangszíne elég ahhoz, hogy ne az egyre növekedő pánikomra figyeljek. – Hercegnőm, figyelj rám – megvárja, hogy a szemeim rátaláljanak az arcára. – Rendben – inkább magának mondja, mintsem nekem, mégis egyetértek vele. – Lélegezz lassabban, oké? Figyelj rám, most szívd be, aztán fújd ki. A hangomat hallgasd csak, jó?

És ez így megy hosszú percekig.

Louis gondoskodik rólam, én pedig akármennyire is küzdöttem ellene, megbízok benne, mert képtelen vagyok mást tenni.

- Nem vagyok boldog – motyogok rekedten, ki tudja, mennyi idő elteltével.

- Látom – felel halkan. – Én se vagyok az – teszi hozzá.

- Tudom – bólintok, ami ebben a pillanatban hatalmas erőfeszítést igénylő feladat. – Szerinted lehetünk azok?

- Úgy érted…?

- Ideje lenne összeragasztani és újraformálni azt, amink van – ugyan még mindig remeg a kezem, végigsimítok beesett arcán.

- Kezdhetnénk egy sétával – pillant az ajtó felé. – Úgy hallottam, kedélycsillapító hatású – a hangja halk, a mosolya halvány, de egy cseppet se bánom, mert a szemeiben ismét megpillanthatom azt a fényt, amit eddig oly sok minden beárnyékolt. A szívemben remény dobban, bízok abban, lassan sikerül mindkettőnk démonait elűznünk.

- Hiányoztál – vallom be halkan.

- Remélhetőleg ilyen többet nem lesz – egy pillanatra szorosabban ölel, én pedig felé hajolok, és lágy csókkal ajándékozom meg.

Fél órába telik, hogy kicsit összeszedjük magunkat.

Louis egy takaróba csavarva sétálgat, nem volt hajlandó elfogadni a kabátomat. Nyitunk egymás felé, átbeszéljük a múltat. Kicsit olyan, mintha újra megismernénk egymást.

Nem bonyolódunk felesleges ígéretekbe, egyelőre szükségtelen. Ráér később is, most csak kiélvezzük, hogy végre nincsen az a tátongó űr, amit eddig a másik hiánya okozott.

A múltat ugyan nem tudjuk megváltoztatni, de tanulni sokat lehet belőle. Így talán jobban fogjuk értékelni azt, amink van, és törekedhetünk arra, hogy ne zuhanjunk vissza abba a mélypontba, ahol a külön töltött idő alatt voltunk.

Miatta újra vissza fogok találni önmagamhoz, mert azzal, hogy visszajött hozzám, rádöbbentett, mindig van miért küzdeni még akkor is, ha a sötétség szinte beszippant.

- Te vagy a fény az életemben – fordulok felé, és ha lehet, még jobban hozzábújok.

***20 évvel később***

Egy gyönyörű, fiatal és kicsit talán szeplős lány méregeti magát a tükörben. Testére mennyasszonyi ruha simul, ami tökéletesen kiemeli gyönyörű alakját és még szebbé varázsolja az amúgy is angyali lányt. Lányt… Hisz’ ma férjhez megy! Ettől függetlenül a fiatal nő kicsikét kényelmetlenül érzi magát, úgy érzi, mindössze csak egy nap szolgál a felnőtté válásra.

Végigsimít lágyan sminkelt arcán, gyönyörű szőke, begöndörített haján, amiben néhol kisebb gyöngyök csillognak, az egész kis kontyot pedig a feje búbján egy hajtű tartja össze, ami egy hatalmas virágot ábrázol. Aztán szépen lassan halad lefele kezével, megsimítja gyönyörű medálját, amit a szüleitől kapott, végigsimít derekán, majd végül az egész szoknyán. Mosolyogva néz vissza a tükörbe, ahol ezúttal nem csak magát fedezi fel a hatalmas tükörben, hanem édesapját is. A férfi ott áll az ajtófélfának dőlve és meghatódva figyeli egyetlen nagylányát, aki a mai napon férjhez megy. A mennyasszonyi ruhában Darcy kiskori énjét látja, azt az öt éves kislányt, aki már az első alkalommal belopta magát a szívébe azzal az egyetlen ártatlan kérdéssel: Te szereted a gyerekeket? Természetesen szereti a gyerekeket, de Darcy-t imádja. A lány elmosolyodik, miközben oldalra dönti fejét, és úgy néz vissza apjára.

- Gyönyörű vagy – jelenti ki apja, majd a szobába lép. – Apád öltöztetett fel?

- Gemma – feleli Darcy, majd szembefordul apjával, aki akkorra már a háta mögött van. Harry mosolyogva néz le lányára, aki magas sarkú cipőben is csak állát súrolja. Nehéz elfogadni, hogy az ő egyetlen kicsi lánya kirepül a családi fészekből és ismét csak ketten lesznek Lou-val. Még nehezebb azt elfogadni, hogy Darcy már felnőtt nő és többé nem lesz rájuk olyan mértékben szüksége, majd mindent megold a párjával, aki ugyanolyan remek férfi, akárcsak Louis. Határozott, komoly, és tudja, mit akar az életben, tudj,a mit szeretne elérni, mindent eltervez, és mindenben segíti Darcy-t, ami többet ér minden szépségnél. Bár nem csúnya a lány választottja, azért Louisnál nem szebb. Lou-nál nincsen szebb férfi az egész Földön.

- Ez biztos? Gemma öltöztetett és még egyben van a ruha? – Kérdezi nevetve a férfi, majd hirtelen abbahagyja, és csak nézi a könnyes szemű lányát. – Mi a baj, kicsim?

- Csak… Te honnan tudtad, hogy apu az igazi? – Nagy szemekkel nézi apja zöldjeit válaszra várva. Harry elgondolkodik a kérdésen, túl sok minden történt velük az elmúlt húsz évben. Összevesztek, majd kibékültek, adoptáltak egy kislányt, majd egy nagycsalád lettek. És igazából nem is nagyon tudja elmagyarázni, miért pont Louis az igazi.

- Hát… Tudod milyen hazaérkezni? Például fősuli után. Hosszú, nehéz hónapok után milyen volt hazatérni hozzánk? Emlékszel még?

- Igen. Mindig forró csokival vártatok, még nyáron is… - kuncog fel a lány. Nyáron forró csoki… Olyan, mint télen fagyit enni, de ő mégis szerette a nyarakat, még ha a tűző napban forró csokival is várták haza, s meleg italt meleg étel követett.

- És, hogy érezted magad itthon?

- Nyugodtnak… Biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy szeretnek. Mikor pedig átöleltetek, megtelt a szívem melegséggel.

- Nos, én is ezt éreztem, mikor apáddal voltam. Innen tudtam, hogy ő az igazi, emellett együtt csináltunk mindent… Együtt zuhantunk és együtt szárnyaltunk az életben. Kellenek kudarcok, hogy aztán legyenek győzelmek, és úgy emlékszem, hogy voltak kudarcaitok. Hát… most jönnének a győzelmek – magyarázza kedvesen, halkan, mintha csak a lánynak súgná ezeket a titkokat, amik valójában csak rejtett tanácsok az élethez. Bár még Harry sem öreg, rengeteget táncolt már a szakadék szélén és mindig kellett egy kéz, hogy visszarántsa, és az is igaz, a lánya egyelőre nem került ilyen helyzetbe, de mindenkinek van az életében egy kisebb mélypont. Csak szeretné ezt megelőzni.

- Szóval… Szerinted Eric az igazi?

- Számomra nem, de… Ha az ő karjaiban úgy érzed magad, mint itthon velünk, akkor örömmel adom a lányom kezét egy másik férfi kezébe, és örömmel bízom rá az egész életedet – von vállat lazán, mintha nem épp most ismerte volna el, hogy az ő kicsi Darcy-je felnőtt és az soha többé nem nézhet már rá úgy, mintha ő lenne az egyetlen férfi az életében. Eleve ott van Lou, de még Eric is… Azt gondolta volna, az esküvők az örömről szólnak, elvégre két ember egybeköti az életét, lehetőleg örökre, neki mégis fájni fog ez a nap, de nem zárja ki, hogy párjának is ugyanúgy fájni fog, mikor Darcy kimondja a boldogító igent. Eddig minden esküvőre boldogan ment el, az édesanyjáéra, Louis édesanyjáéra, Gemmaéra. De ez az esküvő más, mint többi. Ráadásul nem is volt nagyon beleszólása a történetbe, szinte mindent Darcy és Louis intézett, kivéve a ruhaválasztást, bár elméletileg Gem ment volna a lánnyal, de talán így sokkal szebb ruhát választott, elvégre egy férfi is mást lát szépnek. De Darcy ruhája férfi és női szemnek egyaránt gyönyörű.

- Persze, te számodra apu a tökéletes… - forgatja a szemét, amit persze nem bántásnak szán, imádja az apját. Mindkettőt. Tökéletes páros voltak mindig is, kiegészítették egymást. Bár mielőtt örökbe fogadták volna, volt egy kisebb drogprobléma mindkettő életében, de ahogy Harry mondta: együtt zuhantak és együtt szárnyaltak az életben. Aznap, mikor Louis felkereste Harry-t, akkor megmentette a kapcsolatukat, sőt… az életüket. Lehet, ha akkor nem keresi fel, ha akkor nem dönt úgy, elege van a szenvedésből most nem lennének ilyen boldog család.

- Igen, minden hülye viccével együtt – kuncog a férfi, majd lágy csókot nyom lánya homlokára, aki nagyot sóhajtva fogadja a puszit. – És a legfontosabb, Darcy. Ne higgy a pletykáknak, ne foglalkozz semmilyen szennylappal, ti így vagytok tökéletesek, ne szégyelljétek egymást. Ez lenne a mai napra az utolsó tanácsom. Légy nagyon boldog. Apád vezet majd a jegyző elé, készülj, életében először emberek előtt fog sírni. – Mosolyogva ejti ki a szavakat, bár legszívesebben elsírná magát, nem csak a keserves viccén, amit a mondata végén sütött el, hanem a mai nap miatt is. Reggeltől ezek a keserű gondolatok kavarognak a fejében: Mikor láthatom ismét? Harry kicsit feszeng, a mai nap kitudja, hányadszor jutnak eszébe ezek a dolgok. Na és persze Louis. Ilyenkor mindig eszébe jut, hogy húsz éve nevelnek közösen egy gyereket, de mégsem házasok, de még nem is jegyesek. Sosem akarta ezzel nyúzni Louis-t, bár nagyon szeretett volna a férje lenni, hogy végre Larry Stylinson teljes legyen ne csak a médiában, de a szűk családban is.

Darcy meghatódva bólogat, majd egy sóhajtás közepette utoljára megöleli az édesapját a nagy esemény előtt. Hazza könnyeivel küszködve válik el lányától, hogy még egyszer szemügyre vehesse élete értelmét. Kilépdel a szobából, a folyosón összefut párjával is, akit húsz év óta először lát igazán mosolyogni. Megállnak a folyosó közepén, majd csak nézik egymást hosszú perceken keresztül és némán megtárgyalják, hogy Darcy-ből tökéletes nőt neveltek. Szavak sem kellenek, ám Harry megszólna, de Louis csendre inti.

- Tudom – emeli fel kezét -, tudom Hazza. Van nálam zsebkendő – ujjai végül a magasabb férfi arcán állapodnak meg és lágyan cirógatni kezdik a picikét borostás bőrt.

- Utállak – sóhajtja Hazz párja tenyerébe simulva. – Sírj rendesen.

- Örömmel, hercegnő – lágyan megveregeti a göndör arcát, majd már ott is hagyja, hogy lányához siethessen, ám amikor belép a szobába és meglátja egy szem kislányát, az álla földig ér. – Wow! Darcy! Gyönyörű vagy! Ennél sokkal csicsásabb ruhára számítottam! – Kiáltja tenyerét összecsapva a meghatódott nőt nézve, aki csak zavartan felnevet.

- Ugyan, apu. Mit gondoltál, milyen lesz a ruhám? Neked minden csicsás – forgatja szemeit Darcy.

- Nem, de most láttad apádat? Semmi csicsa, meg csillogós-villogós szar, pedig imádja a csillámporos cipőjét.

- Ne cikizd, és ne beszélj csúnyán.

- Én? Csúnyán? Ismertél te engem húsz éve? – Kérdezi nevetve, miközben széttárja karjait. Kivillannak fogai, ebből látszik, őszintén vigyorog és tényleg boldog. Bár az ő élete már sosem lesz teljes, egyvalakinek teljes és kerek életet tudott varázsolni, aki nem más, mint egyetlen kicsi lánya; Darcy. Louis élete sosem lesz már kerek, hisz’ olyan hirtelen váltak ki emberek az életéből, hogy felfogni sem volt ideje, együtt élni ezekkel pedig még nehezebb. Hiányolni valamit, ami már sosem lesz… A világ legrosszabb dolga.

- Szívtál, hogy ennyire fel vagy dobva? – Vonja fel szemöldökét lánya, majd közelebb lép apjához, aki ekkor tarkójához nyúl, hogy zavarában megvakarhassa.

- Nem, csak próbálok nem sírni. Tudod, a közönségnek tartogatom – feleli végül kicsikét fogát szívva, elhúzott szájjal. – Apád gondolom mondta, hogy nagy valószínűséggel sírni fogok.

- Majd még ő, hogy fog sírni! – Kacsint a lány, majd apukájához bújik, aki nagyot sóhajtva átkarolja a nála nem sokkal alacsonyabb, de annál törékenyebb testet. Hiányozni fog neki az ő pici kislánya, aki egészen hat éves koráig sminkelte, festette a körmét, a házi fodrásza volt, na meg persze ki lenne a legjobb játszótárs, ha nem apa? Szóval nem csak kísérleti alany volt, de játszótárs is, minden kis csíny atyja. Talán a bunkerépítős délutánokat fogja a legjobban hiányolni. Azok voltak a szép délutánok. Csak ketten a nappaliban, a párnákból és plédekből tákolt bunkerban dugi csokit majszolgatva.

- Reméljük, a fagyi nem nyal vissza! – Sóhajtja nevetve Louis, majd elengedi Darcy-t. Két vállát fogva néz le a gyönyörű, szöszi lányra, majd puszit nyom homlokára. – Mennünk kell Darcy! Már most is csíp…

- Jézusom, apu! Milyen férfi vagy te! – Kuncogja Darcy, miközben megkeresi apja jobbját és belékarol, de közben ujjaikat is összekulcsolja. Hirtelen megijed attól, hogy elveszítheti az ő apukáit, az ő különlegesen erős apukáit. Pedig csak férjhez megy, csak a város másik végébe költözik, de mégis… Olyan távolinak tűnnek már most…

Hiányozni fog neki Harry utánozhatatlan forró csokija, a finom illatú öblítő, aminek jellegzetes illatát bárhol felismeri. Na meg a közös kötött pulcsik, amik ugyanolyanok. A közös karácsonyfa díszítés, a bunkerozások, a nyaralások, és a szimpla közös filmezések, amikor hárman összebújtak a kanapén.

****

Összegyűlt a nép, mindenki várja azt a bizonyos varázserővel bíró szót, ami ezentúl mindent megváltoztat majd. Az a bizonyos kérdés már elhangzott, ahogy a vőlegény szájából is elhangzott a bűvös szó, most a mennyasszonyon a sor, aki meghatódva néz szét, szemeivel apukáit keresi, akiket meg is lel rögtön az első sorban, a koszorúslányok mellett. Darcy csak most tudja megnézni, milyen gyönyörűek is a koszorús lányai; Gemma, Lottie, Fizzy, Daisy, Phoebe és Doris. Na meg persze a két gyűrűsfiú Ernest és Nick. Mindannyian édesek és gyönyörűek, Lottie-nak jól áll a babapocak, ahogy a lányok is inkább nők mellette. A legtöbben férjezettek, kivétel Dorist. És a fiúk… Ernest-nek barátnője van, Nick pedig Gem egyetlen fia volna, akinek jelenleg nincsen senkije - pedig nagy csábító ám.

Aztán megnézi két gyönyörű apját is, akik már javában a középkorúak, és már szép deres hajuk is megjelent, mégis ugyanolyan pompával tűnnek ki a tömegből, mint anno tíz éve, mikor a három emberke megismerkedett az árvaházban.

Louis valóban sír, ömlenek a könnyei, na meg persze Harry sem kivétel, de Louis-t még sosem látta sírni. Úgy látszik, itt van az ideje. Darcy nagyot sóhajtva kapja vissza fejét vőlegényére, aki kicsit aggódóan vizslatja a mennyasszonyt. De végül a lány elmosolyodik és megszorítja Eric kezét.

- Igen, akarom – mondja határozottan, mire Lou a háta mögött belebokszol a levegőbe.

- Ezentúl férj és feleség vagytok. A házasságot pecsételjétek meg egy szerelmes csókkal! – Hangzik a nő szájából. Mindenki sikít, fütyül, éljenez, míg az ifjúpár egy szerelmes csókban forr össze. A két szülő meghatódva öleli át egymást, ebben az ölelésben benne van minden szerelmük és büszkeségük, amit éreznek ezekben a varázslatos percekben.

- Darcy! Dobd el a csokrot! Hátha Doris-nak szerencséje lesz! – Kiáltja Fizzy. Darcy mosolyogva bólint, majd kezébe fogja a csokrot.

- Leányok, sorakozzatok! Valaki hamarosan férjhez megy! – Néz végig a társaságon. Tíz, húsz, de lehet, harminc lány is összegyűlik a mennyasszony előtt, aki mosolyogva fordul meg, majd beáll, mintha dobni készülne. – Egy!

- Én! Én! Darcy! – Kiáltja valaki a tömegből.

- Kettő!

- Na! Én rokon vagyok és még nem vettek el! – Kiabál nevetve Doris.

- Három! – Üvölti Darcy, de a csokor nem távozik a lány kezéből, helyette felnevet, majd felkapja szoknyáját és a két szülőhöz siet. Harry értetlenkedve nézi vigyorgó lányát, aki a csokorral a kezében áll meg előttük, és néz hol az egyikre, hol a másikra. A gyönyörű, csillogó mennyasszonyi csokrot a kezében lóbálja, és nem figyel a felbőszült lánynépre, csakis a két férfit látja, akiknek az életét köszönheti. – Ez a tiéd apa – sóhajtja a lány, majd kinyújtja mindkét kezét, hogy átadja a csokrot. – Megérdemled – kacsint egyet. Harry szája elé kapja jobb kezét, miközben a ballal elveszi a csokrot, majd hirtelen Louis-ra néz, aki egyáltalán nem lepődött meg a lány tettén, sokkal inkább megmosolyogta.

- Darcy… - makogja a kezébe végig a csokrot nézegetve. – Ez azt jelenti, hogy…

- Férjhez fogsz menni – bólint lány. – Nem szeretnél?

- Én…

- Várj, várj! Ezt kérdezze meg más! – Alighogy kimondja, az alacsonyabbik férfi fél térdre ereszkedik, felnéz a göndör és meglepődött férfire, miközben jobb zsebében turkál. Mindenki ledöbbenve figyeli a mozdulatokat. Húsz év elteltével most Louis tenné fel a kérdést? Azt a nagy kérdést, amire Harry évek óta vár?  Nem… Nem akarja elhinni, hogy képes erre. Miért várt ennyit?

Lou valóban egy kis dobozkát vesz a kezébe, amit rögtön ki is nyit. Egy csodás aranygyűrű pihen a picike párnán, ami biztosan csak Harry ujjára passzol. A férfi ismételten sokkot kap, megint csak szája elé kapja a kezét, alig kap levegőt a meglepődéstől. Csakis a karikagyűrűt tudja figyelni, rajtamarad a szeme, akárhogy próbálkozik, egyszerűen nem tud másra nézni, még párjára sem.

- Harry… Mindent mondhatsz rám, csak azt nem, hogy romantikus vagyok, de szerintem ezt az elmúlt húsz évben sikerült valamiképp kezelni. Ha csak kis mértékben is. Öh, lényegtelen, vágjunk a közepébe… Emlékszem húsz éve, Darcy örökbe fogadása előtt voltunk mélyponton, mindketten azért, mert elvesztettünk egy-egy embert az életünkből. Én az édesanyám, akinek az elvesztését talán sosem tudom feldolgozni, te pedig engem. Nem is lennék én olyan nagy veszteség, szerintem legalábbis, de mégis… mégis szükségünk volt egymásra. Nem tudom, hogyan sikerült így kisajátítanod magadnak, hogy még a mély gyászban is képes voltam utánad rohanni, de megérte. Elvégre lett egy gyerekünk, egy családunk… Tudom, tudom, mindig is arra vágytál, hogy egyszer majd letérdelek eléd, pont így, de ez az elmúlt húsz évben nem nagyon jött össze. Emellett egyszer egy videó naplóban megígértem neked, hogy hozzád fogok menni, szóval ez is elég hülyén adja magát, de mit vársz tőlem? Öh, kezdhetném a mesét az elejétől, de így is sokat beszéltem, szóval csak annyit nyögnék ki, hogy… Köszönöm, hogy az életem része vagy már majdnem harminc éve, köszönöm, hogy akkor, mikor húsz éve megkerestelek, adtál nekem egy újabb esélyt, köszönöm, hogy felnevelhettem veled egy kislányt, aki mostanra nő, elvégre alig tíz perce ment férjhez. És… Köszönöm, hogy megmentetted az életem, mert akkor, mikor ismét esélyt adtál megmentetted az életem. Szóval,  mondom, nem vagyok romantikus alkat, de… Harold Edward Styles, életem egyetlen hercegnője, hozzám jössz? – Reménykedve néz fel álmai férfiára, aki csak könnyes szemekkel néz vissza a térdelő alakra. Nem tud válaszolni, pedig egyáltalán nem érez bizonytalanságot, sőt… De annyi év szaladt el a fejük fölött, annyi minden történt velük, és ez a pár mondat, amit Louis köszönetképpen mondott neki magába foglalja Larry Stylinson egész életét. A videó napló, a mélypontok, a kislányuk… És még hol van a banda, ami szétesett? Talán miattuk, talán nem, de most mégis minden apró örömmel teli emlék lepereg a szeme előtt. Minden kis utazás, fellépés, titkos pillanatok, érintések, csókok, jelek, koncertek… Megfordult a fejében, talán ha akkor – Louis-val és Liam-el az élen – nem alapítják meg a One Direction fiúcsapatot, sosem ismerkedtek volna meg. Akkor lehet Larry Stylinson nem lenne, így talán… megérte az a rengeteg szenvedés a pletykák és a szennylapok miatt. Megérte az elmúlt harminc évben kínlódni azért, hogy most kimondhassa az igent, amire már tizenhat éves kora óta vár…

- Igen, Louis. Hozzád megyek. A férjed leszek, és együtt öregszünk meg – felel a kérdésre. Könnyei patakokban folynak le arca két oldalán, ajkai remegnek, ő maga pedig reszket az izgalomtól. Bal kezét nyújtja, amire felkerül az aranygyűrű, és bár remegő ujjakkal húzza fel Louis azt a picike karikát, annál biztosabb a szándéka. Megjutalmazza párját egy lágy kézcsókkal is, majd végig kezét fogva és szemeit nézve feláll és rámosolyog a vőlegényére.

- Hogy mikor veszlek el, azt nem tudom, de… örülök az igennek – bólogat vigyorogva, majd vőlegénye tarkójához nyúl és közelebb húzza magához. – Nagyon is örülök az igenednek – sóhajtja ajkaira, majd szerelmes csókba vonja a férfit, aki próbál minél jobban Lou-hoz bújni, és minél szerelmesebben csókolni. A násznép éljenez, kiabál, Darcy is meghatódva simul férjéhez, aki csak rákacsint nejére. Ezt hárman tervelték ki. Eric, Louis és Darcy, de Darcy-é volt az ötlet, így büszkén nézi munkája gyümölcsét, elvégre sokat tett ő is az ügy érdekében. De… legfőképpen nagyanyja közbenjárását és szeretetét kérte, aki úgy látszik, meghallgatta imáit és lám… A fia húsz év után ismét boldog, miután visszakapott egy embert az életében, akit most már senki sem vehet el tőle.

Vége