Scam | Larry | 11. Rész - Semmi sem csábít jobban, mint a mosolya és a csókjai

Drága olvasók!

Nos... Úgy döntöttem, hogy inkább a régi történeteimhez nyúlnék vissza, hátha az jobban érdekel titeket, mint a régiek. Meg úgy őszintén, már hiányzott a Scam, életem legmeghatározóbb története, és imádom is, a kedvenc történetem mind közül.

Szóval, a Scam és a No control (eredeti, kicsit megspékelve új szereplőkkel) lesz folytatva, a Színjáték pedig a Scam végeztével folytatódik - vagy közben, idő és kedv függő. 

Nem tudom, ki mennyire örül ennek, én boldog vagyok, hogy van esélyem ezeket folytatni, újraírni. Előfordulhat, hogy a Supressinget is folytatom - nem most egyszerre - de mivel már két évad is megvan a fejemben, így inkább leírnám, mint tárolnám a fejemben.

És persze a novellák, amik amik itt oldalt vannak úgymond tervbe véve. Hát, a Flame and mothot szeretném megírni, mert szerintem nagyon aranyos történet lesz, de majd eldől.

Na, elég a rizsából! :D

Lepjetek meg pár szóval, kérlek! 

Kellemes olvasást!

Lexa

11. Rész – Semmi sem csábít jobban, mint a mosolya és a csókjai

Harry

Cs

 ak guggoltam előtte és figyeltem azt a meggyötört arcot. Tényleg elég szar állapotban volt, hittem neki, ahogy azt is próbáltam elhinni, hogy nem miattam érzi rosszul magát.

A kis ablak fényében tisztán csillogott a szeme, olyan gyönyörűnek és fiatalnak tűnt, mintha csak most szabadult volna az általános iskola fogságából ide. De nem. Valójában egy felnőtt, huszonnégy éves férfi volt. Legalábbis ő annak hitte magát, szerintem gyerek volt és az is marad.

− Hey, nagyon szarul vagy, Tökmag? – kérdeztem kedvesen, kicsit megveregetve a térdét. Felnézett rám, majd fejet rázott.

− Kezd múlni. – Ami azt illeti tényleg jobban nézett ki, mint öt perccel ezelőtt, de azért nem mertem felállni. Jobb volt látni az arcát és megbizonyosodni róla, hogy jobban van. Hangos morgást hallottam az ajtó felől, bár még kicsit messzebb volt az illető – csak visszhangzott a folyosó –, én az ajtó felé fordultam és vártam, hogy megérkezzen a morgolódó személy. Apámra számítottam, azt hittem már végzett, de vagy nagyobb dolga akadt, vagy elfelejtett minket és inkább szétnéz a stadionban. Egy számomra teljesen idegen férfi lépett be az öltözőbe, vagyis nem volt teljesen idegen, láttam már. Louis interjúján. Körülbelül velem egyidős lehetett, rövid haja és borostája volt, ami kicsit férfiasabbá tette, bár így is elég fiatalnak tűnt, ahhoz képest, hogy a srácai 24-25 évesek, ő pedig harminc körül van. Olyan, mintha vak vezetne világtalant. Felugrott az egyik szemöldököm, elég érdekes képet vágott a pasas. Csak állt és nézett minket, bár elég derék megjelenése volt – sokkal férfiasabb, mint nekem – mégis…olyan fura volt. Csak néztünk egymásra, mint borjú az újkapura, tátogott párszor, mint egy hal, végül Louisra nézett.

− Mi van, kölyök? – kérdezte nagyot nyelve, mintha rajtakapott volna minket valamin. Mondjuk ránk nyitott szex közben. Lou felkapta a fejét, majd az edzőre nézett.

− Hányingerem van, de már jobb.

− A meccsre rendbe jössz?

− Azt hiszem.

− Akkor oké – sóhajtotta, majd felém fordult. Szemei azt a bizonyos ,,Elnézést!” sugározták, bocsánatkérően pillantott rám, ez egyértelmű volt. Beljebb lépett, aztán mellém. Felálltam és vártam mit mond. – Liam Payne vagyok, Louis edzője. – Kezet nyújtott és pedig megráztam.

− Harry Styles, és tudom.

− Hogyne tudná – rázott fejet, majd közelebb hajolt, egészen a fülemig. – Ma este tele leszünk újságírókkal és kamerákkal, csak óvatosan. Louisért ölni tudnék.

− Akkor már ketten vagyunk – sóhajtottam sejtelmesen, majd elléptem a férfitől és összehúzott szemekkel méregettem. Furcsa volt, mintha tudna valamit. Sunyinak tűnt, nem is kicsit. Aggodalmasan ugyan, de állta a tekintetem. Végigmértem, tetőtől talpig, egész…összeszedettnek tűnt. Azaz felnőttesnek, a nyakamat rá mertem volna tenni, hogy egyedül él és a szülei elüldözték. Szerénynek, okosnak és tapasztaltnak tűnt. Jó ideje magára lehet utalva, ha így állja Harry Styles nézését, akinek senki sem tud hazudni. Magán kívül.

− Valóban? – kérdezte nyugodtan, de mintha fájdalom csengne a hangjában. – Mi lenne, ha ezt kint beszélnénk meg?

− Nincs miről beszélgetnünk – feleltem higgadtan, majd zsebre vágtam a kezem, hogy lássa nem izgat mit hisz, vagy mit tud. Van egy feladatom, amit valahogy ki kell játszanom, egy edző pedig csak nehezítené a dolgot.

− Szerintem meg van. – Louis értetlenül nézett hol rám, hol Liamre. Nagyon nem akartam ezzel az emberrel beszélgetni, de úgy látszik az én kis nyomorékom miatt muszáj lesz. Lou-ra néztem, ő rám. Segítségkérően biccentettem oldalra a fejem, mire csak némán bólintott. Tíz perce jelentettük ki, hogy járunk, de már sikerül megértetnem vele, mit is akarok. Ez tetszik, gyorsan tanul.

Liamre néztem, majd bólintottam és elindultam az öltöző ajtaja felé, vártam, hogy kövessen. Kint a folyosó végén vártam rá, hogy véletlenül se hallja meg Louis, miről beszélgetünk. Egyikünk sem járna jól. Végül a férfi megállt velem szemben és ő zsebre tette a kezeit.

− Tudom, mire készül. – Felnevettem.

− Igen? Nos, akkor mondja el, hátha eltalálja. – Nem viccelődni akartam, egy csöpp kedvem sem volt viccelődni.

− Legjobb védekezés a támadás? – kérdezte sejtelmesen, majd nagyot sóhajtva a falnak dőlt. – Nagyra becsülöm magát, Harry. Elképesztő ember, és tudom, hogy nem a pénzre és a hírnévre hajt, csupán csinálja azt, amit szeret. Ezt megértem, sőt, tisztelem érte. De a srácomat ne játssza ki, ő egy tudatlan kisgyerek. – Megdöbbenve léptem egyet hátra. Hirtelen mintha…valami a mellkasomra nehezedett volna, le kellett ülnöm. Szerencsére a folyosón több pad is húzódott, így le tudtam rogyni.

− Honnan…?

− Nem vagyok hülye – rázott fejet. – Sokan annak néznek, de nem vagyok az. Tudom, hogy szereti Louist, láttam, ahogy ránéz. De most meghazudtolja önmagát és a pénzre megy, ez nem maga, Harry. Ez egy mérgezés, amit Zayn adott magának át, anélkül, hogy észrevette volna, hogy megfertőzi a benne rejlő sötétség. Ne hagyja magát! – Szinte könyörgött. Tátott szájjal lestem magam elé. Mintha egy lavina zúdult volna rám, az érzelmeim katyvasza. Úgy éreztem valaki a képembe vágott egy vödör hidegvizet. Eddig is tudtam, hogy nagy bajban vagyok, de most, hogy Liam elmondta ezeket, tudtam miért. Zayn Malik. A világ legönzőbb, legundorítóbb embere, aki titkon arra beszélt rá, hogy verjek át egy fiatalt a pénzért. Az ő pénzéért. El akar tiporni, azt akarja ne legyek útban, az nem érdekli, mi lesz, ha két ember is értelmét veszti az életnek. Ha két embert is eltipor.

- Igaza van – bólintottam egyet nagyot nyelve. – Befolyásolnak.

− Tudom jól. Zayn Malik a mennyasszonya halála után bosszút akar, ha már magát nem kínozhatja, hát kínoz mást.

− Ismeri?

− Interjúkról jobban, de ittunk már párszor együtt. Ami azt illeti, nincs valami jó híre – vont vállat. – És kikotyogta azt a bizonyos 180’000 fontos feladatát is.

− Remek…

−Először nem hittem el.

− Nem magyarázkodni akarok, de éppen azon vagyok, hogy kijátsszam ezt az ügyet és mindenki sérülés nélkül végigvigye. Ha segít, győzök. Csak biztassa Louist és ne mondjon neki semmit. – Ennyit kértem, semmi mást, de máris láttam a férfi szemében a megkönnyebbülést, az egyetértést, azt a csöppnyi örömöt, hogy mégsem vagyok annyira önző. Annak éreztem magam, és végtelenül mocskosnak. Mintha nem fürödtem volna napok óta, holott mindennap véresre dörzsölöm magam. Nem tudom magamról lemosni a munka mocskát. Már nem…

Bólintott egyet, majd ellökte magát a faltól és hozzám lépett. Bíztató mosollyal az arcán veregette meg vállamat, aztán otthagyott a folyosón és bement az öltözőbe, hogy megnézhesse Louist. Pár pillanat volna mindketten nevetve léptek ki, én pedig próbáltam elrejteni az arcomra kiült aggodalmat és gondterheltséget. Csókot lopva, mosolyogva huppant le mellém, majd átölelte a derekamat.

− Na mi van? Jobban vagy, Tökmag? – Sokkal jobban nézett ki, nem kellett még megszólalnia sem, látszott a szemét és a mosolyán. Imádtam, mikor ilyen felhőtlen a kedve. Sosem vallottam be magamnak, de így volt attól a pillanattól kezdve, mikor először megpillantottam a színfalak mögött.

− Nagyszerűen érzem magam – felelte vigyorogva, miközben nyakamba csókolt. Jól belehúzott az udvarlásba, de nem bántam. Kis túlbuzgó.

− Megnyugodtam – sóhajtottam mosolyogva. – Végigviszed a meccset?

− Naná! – Mit is hittem? Még szép, hogy végigviszi. Ő a leghíresebb az egész csapatból, nem csoda, hogy Liam ennyire félti. Biztos pénzforrás, ráadásul elképesztően nyomorékul tud viselkedni, ami egész viccessé varázsolja. Vagyis van benne valami, ami megfog. Ártatlan gyermeki szív? Tiszta lélek, amit próbálnak bemocskolni? Nem tudom. De erre a tisztaságra nehéz vigyázni, és nem tudom, hogy nekem sikerül-e.

− Mit beszéltetek Liammel? – kíváncsiskodtam, mire vállat vont.

− A szokásos. Mikor menjünk öltözni, melegítsünk be egy kicsit és a többi. Mennem is kéne, de ellőtte még szeretnék valamit. – Rejtett valamit a mosolya. Olyan…titokzatos volt. Felugrott a szemöldököm.

− Mégpedig mit?

− Hát…

− Hát? – Fel sem fogtam mi történik, csak úgy átölelt, szinte kényszerített arra, hogy törzsemet felé fordítsam. Meglepődve öleltem vissza és szorítottam magamhoz. Azt hittem valami perverzséget szeretne kérni, de nem… Csak egy kis szeretet kért a meccsre. Édesnek tartottam, édes is volt. Ilyenkor imádtam a legjobban. Egy pillanatra ellökte magát tőlem, majd csókot nyomott ajkaimra, aztán ismét engem ölelt. Elmosolyodtam. Legszívesebben kötelet akasztottam volna a nyakamba. Hogy lehetek ilyen, egy ekkora szívvel élő sráccal? Imád engem, nehéz volt megszerezni, de…imád engem. Vigyáz rám. Igaza volt anyámnak, aranyat ír.

− Mennem kell! – suttogta szomorúan a nyakamba. Nagyot sóhajtva engedtem el, majd figyeltem, ahogy feláll és rám mosolyog. – Találkozunk a meccsen, már ha látlak.

− Igyekszem úgy ülni, hogy lássuk egymást – kacsintottam rá. Még elengedett egy gyors mosolyt, aztán eltűnt az öltőző ajtaja mögött. Fejet rázva keltem fel a helyemről, majd elindultam kifelé, hátha meglelem Robint valahol. Kimentem az ajtón, és máris székek sorai alatt találtam magam, apám távolabb állt tőlem a falnak dőlve és, ha jól láttam éppen orrot fújt, bár gyanúsan lent tartotta azt a zsebkendőt. Felhúzott szemöldökkel lépdeltem felé úgy, hogy ne vegyen észre. Igazam volt, valóban nem az orrához tartotta a zsebkendőt. Hirtelen pördült meg, majdnem lefejelve engem. Rémültem gyűrte össze a véres papír zsebkendőt, majd zsebre vágta.

− Harry! Megijesztettél! – kiáltott fel, közben próbált valami emberi mosolyt erőltetni az arcára.

− Valóban? – kérdeztem végig a zsebét bámulva. – Mióta tudod?

− Mégis mit?

− Mióta tudod? – ismételtem meg a kérdést, felsóhajtott. Nekem nem tud hazudni, lehet anyámnak igen, de nekem nem. Jó pár éve nevelkedek már vele ahhoz, hogy tudjam mikor akar hárítani.

− Nem itt akarok erről beszélni. Örüljünk előbb neked és Louisnak, majd otthon beszélgetünk erről.

− Anya tud róla?

− Tud – bólogatott. – Ő miről nem tud? – vont vállat mosolyogva. – Keressünk egy jó kis helyet, ahonnan látjátok egymást. – Elindult az első sor felé, én pedig követtem. Nem voltam valami nyugodt, kérdéseket akartam rázúdítani, válaszokat akartam. De helyette csak csendben leültem mellé és figyeltem, ahogy a nézők szépen szállingóznak befelé és ki-ki elfoglalja a helyét. Alig negyed óra és kezdődik a meccs, túl sok dolgot nem tudtam csinálni, elővettem a telefonomat és megnéztem az üzeneteim. Melanie nem írt, nem keresett, haragszik. Nagyot sóhajtva halkítottam le a mobilt, majd ismét zsebre vágtam. Nem kellett volna vele olyan durván beszélnem, csak olyan reménytelen a helyzetem. Kínlódok, nem jutok előre. Amolyan ,,Egy lépést előre, kettőt hátra” érzésem van. Egyhelyben toporgok, igaza van Melanie-nak, jól ismer…

Azon kaptam magam, hogy már állunk és a himnuszt énekeljük, fel sem tűnt, hogy elrohant az a tizenöt perc. Nem értettem a focit, mármint a lényeg megvolt: van tizenegy játékos, és az a tizenegy emberke le-fel szaladgál egy labda után, minél több gólja van az adott csapatnak, annál jobb. Az nyeri a meccset, akinek több gólt szerzett a két félidő során. Oké, ezt értettem. Ami számomra rejtély volt – és már az is marad – az az, hogy ebben mi az izgalmas? Mármint négyszáz méteren futkároznak egy labda után, néha a földhöz vágják magukat, erre itt ugrálnak mellettem még a két éves kisgyerekek is. Beszélni rendesen még nem tudnak, de azt sikítozzák az apjukkal, hogy ,,Góóól!”. Én csak ültem és szemeimmel folyamatosan Louist követtem – már amikor tudtam. Apám ordítozott mellettem, ahogy mögöttem is kiabáltam és meg csak állama támasztva, terpeszben ültem és unott képpel méregettem a stadiont. Ide sem jövünk többet.

Egy apuka és a kb. öt éves kisfia foglalt mellettünk helyet. A kisfiú került mellém, a férfi a szélére került. Aranyos srác volt, kis szöszke, kék szemű, baseball sapi volt rajta DONCASTER felirattal, meg egy Doncaster Rovers mez, a huszonnyolcas számmal, ami egyértelműen Lou meze volt. Figyelgettem egy ideig Louis rajongóját – aki nem mellesleg még hasonlított is rám –, amíg meg nem szólalt mellettem.

− Mi az? – kérdezte kíváncsian. Hatalmas szemei szinte lyukat fúrtak az enyéimbe, olyan kis ártatlanul nézett rám, felvont szemöldökkel.

− Tetszik a mezed – feleltem. – Louis a kedvenced?

− Aha, apu szerint nem jó játékos, szerintem meg nagyon király – vont vállat magabiztosan, mintha nagy szakértője lenne a játéknak. Felnevettem, majd a kisfiú felé fordultam.

− Az biztos, hogy nagyon király játékos. És remek ember, nagyon kedves és vicces is – kacsintottam a srácra, eltátotta a száját.

− Ismered őt?

− Hát… Együtt élünk.

− Azta! Apuci, ez a bácsi ismeri Louist! – kiáltozta hangosan, miközben apja felé fordult és elkezdte a nadrágját rángatni. A férfi nagyot sóhajtva fordult a kis szöszi felé, majd megveregette fia térdeit.

−Hagyjad a fiatalembert, Max! – Láttam rajta, hogy nem szívesen van itt, csakis a srác miatt jött el a meccsre, de az is látszott, hogy mennyire szereti a kisfiát. Egyszer én is ilyen apuka szeretnék lenni. Aki még csúnyán sem tud szólni a gyerekére, még csúnyán nézni sem. Csakis tiszta szívből szeretni.

− Ő bámult engem!

− Na de, Max! – szólt az édesapja. – Nem illik így beszélni egy férfivel! Különben is, miért tegezed? – A srác vállat vont. A férfi rám nézett, majd áthajolt a fián. – Ne haragudjon, uram. Most van először élő meccsen.

− Semmi gond, engem nem zavar. Sőt, édesnek találom.

− De apu! Ismeri Louist! – Olyan aranyosan nyekergett az apjának, kedvem lett volna örökbe fogadni. De tényleg. Hasonlított Lou-ra, aranyos volt, el tudnék vele otthon beszélgetni.

− És mit szeretnél, mit tegyek?

− Mondd a bácsinak, hogy szerezzen nekünk egy autógrammot! – Felnevettem. Az apja fejet rázott, biztosan nem is fog rá megkérni, de olyan aranyos volt a srác. Felsóhajtottam, majd elővettem a pénztárcám. Még mindig nem adtam oda Robinnak az autógrammot, szépen össze volt hajtva, egy kép volt Louisról, azon pedig az ő édes kis aláírása. A fiú felé nyújtottam.

− Tessék, pöttöm! – kacsintottam rá. Csillogó szemekkel nézett hol rám, hol az apjára. Tapsikolt párat, majd hirtelen felállt és átölelt. Teljesen belém bújt, igyekeztem én is rendesen átölelni őt. Olyan jó illata volt, olyan…kisgyerek illata, kicsit édes, kicsit babafürdetős, igazi kisgyerek illat. A bőre pedig olyan puha volt, míg  én csikiztem őt a borostámmal. Éreztem, ahogy összehúzza a nyakát vállgödrömben.

− Köszönöm! – suttogta fülembe.

− Szívesen!

− Hogy hívnak? – kérdezte, miközben ellökte magát és a szemeimbe nézett.

− Harrynek, te pedig Max vagy, igaz?

− Aha – bólintott, majd lecsüccsent a helyére. Mosolyogva tettem keresztbe a lábamat, majd eltettem a pénztárcámat. Remélem egyszer nekem is lesz egy ilyen édes kisfiam, aki, ennyire Louisra hasonlít.

Ismét a meccset néztem. 3-3 és az első félidőnek hamarosan vége, nagyon nem bírtak egymással. Bár engem nem igazán érdekelt – még mindig –, de azért néztem, ahogy Lou le-fel futkározik. Ilyenkor gondolkodok el azon, miért nem voltam benne a gimis csapatban: utálok futni. Negyvenöt percig csak szaladni? Na nem! Ki van csukva! Negyvenöt percnyi ülés is megerőltető, nem hogy még a futás.

− Aranyos srác, mi? – kérdezte mellettem Robin. Felé fordultam.

− Aha.

− Szeretnél majd egyszer egyet?

− Gyereket? – kérdeztem, mire bólintott. – Egy egész futball csapatnyit. – Apám felnevetett, majd csak fejet rázva megveregette a vállam.

− Nem lesz az egy kicsit sok?

− Elbírunk velük. Imádom őket, csak eddig nem volt kivel felnevelni. De félek, hogy elveszítem… Csodálatos apa volna – sóhajtottam szemeimmel Lou szaladgáló alakját követve. Az első sorból tisztán láttam őt, néha még intett is. Teljesen leizzadt, a haja homlokára tapadt, hiába volt a fejét hajráf, még így is teljesen rátapadt.

− Én támogatlak mindenben, tudod jól, azt is tudom, hogy rengeteget küzdötté a jelenlegi posztodért, de fiam… Megőrülsz érte. – Ebben igaza volt, kezdtem magamban és munkám lényegében kételkedni. Egyre jobban féltem saját magamtól, egyre mocskosabbnak éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint egy veszett kutya: teljesen az ellenkezőjét csináltam, mint szoktam.

− Próbálok kijutni ebből úgy, hogy mindketten nyerjünk.

****

Rövid szünet következett, ugyanis letelt az első félidő, és már javában folyt a második is. Még mindig 3-3 az állás, és még mindig nagyon nehezen megy a játék. Mindenki fárad, elvégre lassan kilencven perce rohangálnak le és fel, én csak a nézésébe belefáradtam. A szünetben nem jutottunk ki a stadionból, pedig Robin szívesen elszívott volna egy cigit. Rengetegen voltak, nem kockáztattuk meg, hogy majd a stadion végéből kijutunk az árusokhoz. Pedig semmi nem volt nálunk, sem víz, sem kaja, semmi.

Alig tíz perc volt a meccsből, mikor Louis úgy döntött, hogy összeszedi magát. Nem adta át a labdát, próbálta végigvezetni passz nélkül – vagy legalábbis kevéssel. Többször is próbálkozott, mire azt hiszem a harmadik próbálkozás után sikerült belőnie. ,,Góóól, góóól!”. Még én is felugrottam, pedig utáltam az egészet, mégis örültem neki. A pálya széle felé rohant, és pedig leszaladtam a palánkig. Louis nevetve szaladt oda hozzám.

− Láttad? Gólt rúgtam! Én lőttem az életmentő gólunkat! - ordította egyenesen az arcomba, vigyorogva bólogattam, miközben átnyúltam a műanyagkerítésen.

− Láttam, ügyes vagy, Tökmag! – Minden kamera minket vett, de úgy látszik túlságosan boldog volt ahhoz, hogy érdekelje. Megcsókolt. Élő közvetítésben megcsókolt, én pedig mit sem törődve a közönség kiabálásával lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Magamhoz húztam, átöleltem a nyakát, míg ő a palánkot markolászta. Elég sokat fütyültek és ordibáltak, így gondoltam a kivetítőkön is megy, vagy nagyon jól látszik mit is művelünk. Rögtön a főnököm jutott eszembe, ezt holnap biztosan megemlíti majd és még inkább megduzzasztja a tárcámat.

Lihegve löktem el magamtól. Liam mérges tekintetével találtam szembe magam. Ezt nem így akartam! Ez Louis volt! Ijedten meredtem Lou-ra, ő pedig értetlenül lesett szemeimbe. Az ajkai fel voltak duzzadva a csóktól, a szemei csillogtak. Megőrültem érte, kívántam, akartam, de…a lelki ismeretem. Úgy éreztem hibát követtem el. Akaratlanul is csapdába csaltam Louist. Jobban mondva én csaltam magamat a sajátomba.

− Harry, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan. Időközben lefújták a második félidőt is. Fejet ráztam, igyekeztem összeszedni magam és mosolyogva Lou-ra pillantani.

− Semmi. Megijedtem, élőben vesznek minket. – Először ledöbbent, aztán vállat vont. Olyan hirtelen változott meg, alig egy hét alatt. Először utált, most pedig az sem érdekli, hogy otthon mindenki a mi csókcsatánkat nézte. Szélesebb mosoly nyúlt végig az arcomon, ahogy láttam, hogy ő nem bánja. Belülről mardosott a bűntudat és még mocskosabbnak éreztem a bőröm, az ajkaim, de próbáltam vele együtt örülni. Holott a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig felfordult. Rosszul voltam magamtól.