Esőtánc | Larry | Novella | Happy Easter

Sziasztok, drágák!

Rég jelentkeztem ezen a blogon és még nem is igazán van húsvét. És...megmondom őszintén, nem is terveztem semmit húsvétra, csak tegnap megihletett az a kis zápor és szivárvány, amit a teraszról láttam. Kicsit depis, és nem tudom mennyire van értelme, nem is annyira Larry, pár utalgatok erre-arra, hát nem tudom... Elég rövidke is, alig hét oldal, ennek ellenére remélem tetszik és értelmesre sikeredett! 😉😉

Boldog nyulat kívánok mindenkinek! A lányoknak sok locsolót (oké, pls, 2017-et írunk...), a fiúknak meg sok csokinyulat (???) és pihenjetek nagyooon sokat a szünetben! Igyekszem hozni majd a Színjáték részét is! 😂😂

Addig is nézzetek be a Cassandra Clare könyvek és a Sahdowhunters sorozat által kitalált Larry történetembe, aminek már három fejezete kint van! (12 oldalasak a részek, E/3)

Children of the dark a címe!

Kellemes olvasást!😻😻

Lexa

A  srác összekuporodva ült az ablakpárkányban és nézte a kint tomboló, fergeteges vihart, ami úgy rángatta a fákat, akár kishúga a babáit. Rémisztőnek hatott, a vihar mindent elsodort, ami az útjába került, az embereket pedig nehéz vízcseppekkel átkozta, hogy teljese bőrig ázzanak. Talán még romantikus is lett volna az esőben való csókolózás, de ebben a szélviharban inkább csak hazaszaladtak a fiatalok.

A hatalmas esőcseppek ékkőként díszelegtek a fiú ablakán, aki könnyektől vörös szemekkel ült az ablakban. Térdeit felhúzta, karjaival pedig átölelte, hatalmas, szürke kapucniját arcába húzta, ezzel szinte elsötétítve gyönyörű, pihés arcát. Ismét összekapott a szüleivel, jobban mondva csak az apjával, aki ismét csak ordított és nem engedte őt el a hétvégi bulira. De talán ezzel nem is volt baj, de az apukája nem szólt semmit, pedig apja leszidta a sárga földig, mégis csak csendben állt a konyhapultnak dőlve, karba font kezekkel. A testvéreire sosem szólnak, sem a bátyjára, sem a húgára, vagy ha igen, akkor is az apukája kiáll mellettük, de mikor őt szidják mindig hallgat…

Szipogva törölte meg arcát, majd nagyot sóhajtott. A pára mostanra teljesen belepte az ablakot, ami még inkább kiemelte a hatalmas cseppeket. Bent kellemes meleg volt, míg kint tombolt a vihar. Mutatóujjával mintákat kezdett rajzolni az üvegre, először csak csillagokat, felhőket, később már szövegeket is. Olyanokat, amiket a szülei dalszövegeiben olvasott – amik az apja íróasztalán pihentek. Száz meg száz befejezetlen dalszöveg, de volt egy, ami nagyon tetszett a srácnak és szinte biztos volt benne, hogy az apukája kezdte el írni; Esőtánc.

Az esőcseppeket személyesíti meg, mintha emberek és párok volnának, aztán azzal folytatódik, hogy az egyik csepp véres lesz, a vér pedig egy vérző szívből fakad. Az eleje tetszett a legjobban a fiúnak, mikor elolvasta; azt írta a cseppek úgy táncolnak egymással, mint egy pár a suli bálon. Egészen addig táncolnak, amíg földet nem érnek és nem viszik tovább a vért. Gyönyörűnek tartotta, az apukája mindig is érzelmes és titkos ember volt; mindig voltak titkai. Mindig is tudta, hogy valamit titkol előle, de talán így volt jól. Nyilván okkal titkolózott az apukája.

Hirtelen nyílt az ajtó, a srác nem fordult hátra, de így is tudta, hogy apukája lépett be az ajtón. Louis Tomlinson az a fajta ember volt, aki sosem hagyta, hogy valaki egyedül sírjon, mindig csatlakozott, bár senki sem hitte volna, Louis rengeteget sírt idegenekkel, csak mert átérezte a fájdalmukat, főleg az édesanyja elvesztése után vált érzelgőssé. Mikor édesapa lett meglágyult, sokkal nyugodtabb, halkabb és türelmesebb lett, mint előtte. Előtte tombolt, bulizott, ivott, járták a világot, de amint úgy döntöttek örökbe fogadják a srác bátyját minden teljesen megváltozott. Minta szerepcsere történt volna: Harry már nem volt többé az a kis érzelgős, aranyos, mindenkit kedvelek típus. Szigorú lett, néha túlságosan is kemény. Ő lett a családfő, így szükség is volt a férfiasságára és a keménységére, elvégre komollyá kellett válnia, egy gyerek nem játék. Louis viszont szinte nőies lett, anyás. Visszahúzódó, halk és végtelenül nyugodt. Még nőiesebbé tette, hogy mint valami jó kisfiú minden harmadik nap simára borotválta az arcát, a haját pedig hosszúra és dúsra hagyta, ő maga pedig rongyos lett. Akár egy anya. Nem volt túl sok ideje magára, csakis a családjára koncentrált, még a zenei karrierjéről is lemondott a gyerekei javára.

− Max, drágám, mit csinálsz az ablakban? – kérdezte kedvesen, halkan apukája. A srác felsóhajtott, még mindig nem nézett a férfire, aki egy lépést sem tett fia felé. Ugyanúgy az ajtóban állt.

− Nézem az esőt – felelte a sírástól kicsit reszelős hangon. Louis felsóhajtott mögötte, majd beljebb sétált a szobában és leült a fiú ágyára, onnan figyelte fia picike alakját. Bár nem volt olyan kicsike ő, száznyolcvan centi magas volt, és tizenhét éves, de abban a hatalmas ablakba kicsinek és sebezhetőnek tűnt.

− Én is szerettem nézni az esőt. – Mintha csak emlékeket idézne föl, olyan meghatódott hanggal mondta ezt a fiának. – Megnyugtatott, de egyben dühített is. Arra gondoltam, az esőcseppek emberpárok, akik táncolnak a levegőben, végül pedig szétloccsannak az aszfalton. Azaz szerelmesen táncoltak még akkor is, mikor tudták, hogy itt a vég. – Mesélte a férfi halovány mosollyal az arcán. Max is elmosolyodott, eszébe jutott a dalszöveg, amit apukája írhatott pár éve, felismerte a kézírását és a mese alapján most már biztos, hogy ő írta.

− Írtál róla egy dalt – jelentette ki a fiú, apja némán bólogatott.

− Csak akartam, nem fejeztem be. Apád rémisztőnek találta.

−Szerintem szép – vont vállat Max. A férfi felállt, majd az ablakpárkányhoz sétált, végül helyet fogalt fia mellett. Eddig is jól tudta, hogy Max sírni jött fel, de nem gondolta volna, hogy ennyire meggyötört lesz az arca. Ő is felült az ablakpárkányra, majd ugyanolyan pózt vett fel, mint Max és végignézett az ablaküvegen. ,,Raindrops never die”.

− Az esőcseppek sosem halnak meg… − suttogta halkan, miközben a párás ablakot mérte végig. Az ő dalszövegéből voltak idézetek az ablakra írva gyönyörű, kacskaringós betűkkel. − Így gondolod?

− Így van… Ha biológiailag is nézzük, egyszer a cseppekből pára lesz, a párából felhő, a felhőkből pedig ismét eső. Sőt… Azzal, hogy a cseppek meghalnak, új életet adnák másoknak… Szóval, inkább önfeláldozók – vont vállat a srác. Apja hümmögött egyet.

− Mindig is szerettem a biológiát, úgy látom te is.

− Te csak azt a részt szeretted a könyvben, amelyikben a szaporodást említik.

− Ez így nem igaz. Szerettem a többi részt is, csak az jobban érdekelt. – Felnevettek. Louis-nál nem létezett viccesebb apa, Max imádta a vicceit, a száraz humorát, ami minden szavában ott volt, még akkor is, mikor szomorú volt vagy sírt. Még a sírását is eltudta viccelni, elképesztően önironikus volt mindig is, minden szerencsétlen mozdulatából viccet csinált, kiröhögte magát, ők pedig vele együtt nevettek; Harry, Luke és Darcy. Na meg persze Max is mindig részese volt a gyönyörű látványnak, mikor az apja bénázik, és imádta. Imádta, hogy ilyen béna. – Tudom, hogy haragszol rám, amiért nem védtelek meg a minap. – Louis elkomorult, de csak a hangja. Ugyanolyan szeretetteljes és szórakozott mosollyal nézett a srácra, mint mikor bejött. Max arcáról viszont eltűnt a mosoly és a fejét is elkapta, hogy ismét a kint tomboló vihart nézhesse.

− Igen, ez igaz.

− És tudni szeretnéd miért nem tettem?

− Határozottan.

− Tudod… Mikor rád nézek, a fiatalkori énem jut eszembe, ugyanolyan voltam, mint te, ami hihetetlen, elvégre adoptáltunk. De… ennek ellenére olyan, mintha magamat látnám. Mikor kisebb voltál, olyan tizennégy-tizenöt éves azt mondtad tisztelsz a múltam miatt, mert rengeteg mindent eltűrtem, néha olyan szidásokat, amikről nem tehetek. Például az identitásom, nem én választottam, sőt nem is akartam, mégis tűrtem azt a rengeteg szidást, mert nem tehettem mást. Sztár voltam, és egyre jobb lettem a szakmámban, nem szólhattam vissza és nem is védtek meg. Én… Azért nem álltam ki melletted és azért nem adtam hangot apád igazságtalanságának, mert tudom, hogy ezzel erősebb leszel, és különben is meg tudod magad védeni. És nyilván azért nem szálltál szembe apáddal, mert tudtad, hogy igaza van, máskülönben már leordítottad volna. Egy házibuli a tinédzserek életében olyan, mint egy anyának a szülés öröme; kihagyhatatlan. De míg a szülést nem lehet megúszni, addig a bulikat igen, és jól tudod milyen Justin és a bandája. – Louis elővette azt a komolynak ható, szülői hangot, amit szinte minden szülő egy ilyen beszélgetés közepette. Próbált komolynak és higgadtnak maradni, pedig ő egyáltalán nem ilyen. Mindent elviccel, mindent humorossá tesz, de ez valóban komoly téma és meg kell beszélnie Max-el.

− Fura okod van arra, hogy ne védd meg a fiad…

− Majd húsz év múlva megtudod – mondta elgondolkodva Louis, majd megveregette fia vállát és felállt. Ismét végigmérte a párás ablakot, amin keresztül más csak haloványan lehetett látni a kint tomboló vihart, és az esőcseppek is eltakarták a torz időd. A hatalmas esőcseppek teljesen belepték a hatalmas ablaküveget, ezzel szinte fátyolossá téve a kinti életet. – Tudod mi a jó a viharban?

− Mi? – kérdezett vissza Max kíváncsian. A férfi mosolyogva válaszolt.

−Hogy utána mindig szivárvány van.

A férfi némán mosolyogva lépett ki a fia szobájából, majd nagyot sóhajtva a zárt ajtónak vetette hátát. Könnyei patakokban csurogtak végig az arcán, eddig észre sem vette, hogy visszatartja a sírást, fel sem tűnt neki az inger. Sosem akarta ilyen nyersen mondani a fiának, sosem így akarta elmondani neki, hogy csak egyedül lehet erős. Benne ott volt az a szikra, ami benne is ott volt húsz éve, benne ott van az értelem, az élni akarás, az a bátorság, ami benne nem volt meg akkor. Akkor, mikor ezt a dalszöveget írta, mikor ezt a történetet papírra vetette minden érzése igaz volt. A vérző szív az övé volt, a boldog, táncoló esőcsepp párok pedig ő és Harry, na meg a többi emberpár. Saját maguk mosták ki a sebeiket, senki sem támogatta őket és gyengének érezte magát. Az volt. Bízott azokban az emberekben, akik csak a szart kavarták körülöttük, hitt a barátság szóban, élvezte az életet. Ez…olyan mint a vihar. A vihar előtt mindig kínos és nyomasztó csend van, de mikor ideér, mikor esőcsepp párok áldozzák fel magukat…akkor felkeverik a vizet és minden kiül a víz felszínére.

Vörös szemekkel lépett be a szobájába, majd letelepedett az ágy szélére és üveges tekintettel nézett maga elé. Harry éppen az ágyban feküdt, olvasott. Mikor észrevette párját felült az ágyban és közelebb mászott hozzá. Lábait terpeszbe tette, pont úgy, hogy Louis az ölébe kerüljön. Átölelte hátulról, majd lágy csókokat hintett csupasz nyakára. Jól tudta, hogy szomorú, érezte. Annyi év után jobban ismerte a párját, mint saját magát.

− Néha kiábrándító tudok lenni – mondta kigúnyolva magát, majd Harry mellkasának dőlt. A férfi hümmögött egyet, majd Louis vállába fúrta magát.

− Hozzászoktam.

− Max nem ezt érdemli.

− Te sem ezt érdemelted – vágott vissza Harry.

− Hazz, nagyon jól tudod milyen egyedül küzdeni, nem hagyhatjuk Max-et magára. Ő…más, mint Luke vagy Darcy. Darcy még csak két éves, Luke pedig tizennyolc, ő tud magára vigyázni, ő nem olyan érzengős, mint Max. Max…nem élhet úgy, ahogy mi éltünk.

− Sosem értettem, miért akarsz mindig a múltban élni – sóhajtotta gondterheltem párja nyakába Harry, majd ismét lágy csókot nyomott nyakára. Louis is felsóhajtott, jól esett a férfi közelsége, de közben nem értette őt meg. Miért is tenné? Róla nem volt annyi rosszálló pletyka, mint Lou-ról. Harry-t mindenki szerette… Köztük ő is, sőt, ő imádta. Ahogy most is majd megbolondul a férfiért.

− A múlt is hozzánk tartozik, drágám. A miénk és nem veszi el tőlünk senki. Sajnos…

− Talán azt kaptuk, amit megérdemeltünk – vont vállat Harry. – Tehettünk volna ellene. Nincs okod az aggodalomra, a fiunk se nem sztár, se nem drogos, nem fog elveszni.

− A fiunk tehetséges, Hazz. Te nem hallod, ahogy este énekel a zuhany alatt? És tudod mit énekel?

− Nem?

− Az Esőtánc dalomat. Sosem képzeltem el dallammal, de egész ügyesen kitalált hozzá valamit.

− Az a dal rémisztő.

− Nem. Az a dal őszinte – jelentette ki komoran. Elvégre kettejük rejtett szerelme, de ő csak a véres esőcseppeket látja, a rémisztő igazságot. Pedig…csak egy fájdalmas szerelem, ami több titkot rejt, mint hinnénk. Abban a pár ,,rémisztő” sorban benne van Louis minden valaha előforduló érzése. Minden kis érzelme a másik vagy saját maga iránt. Minden. – Te sosem tudtál megszemélyisíteni dolgokat. Mindig olyan...egyenes voltál.

− Egyenes? Baby, akkor nem lennénk házasok – huncutkodott Hazz. Louis szemet forgatott, majd két kicsi tenyerét párja hatalmas kézfejeire csúsztatta. Olyan aprónak érezte magát a férje ölében. Bár Harry sem volt szélesebb, jóval magasabb volt nála, úgy érezte magát, mintha a Big Ben előtt állna minden egyes alkalommal, mikor felnéz a párjára.

− Nem úgy értettem… − morogta orra alatt. Harry felkuncogott, majd ismét egy puszival jutalmazta Lou nyakát.

− Tudom, édesem. Tudom.

− Talán… El kéne mondanunk Max-nek, miért viselkedünk így… − vetette fel halkan Lou. A férfi csöndben maradt, elgondolkodott ezen. Miért kéne egy tizenhat éves srácot ebbe beavatni? Mindenkinek vannak nehéz pillanatai az életben, nem kell még a másikét is rá elöltetni. Max tinédzser, nincs szüksége két felnőtt zavaros múltjára. Elég a saját, depresszív baja.

− Nem tudom, Louis. Nem kéne ezzel terhelnünk… Mármint… Hamarosan Húsvét, ma amúgy is szar kedve van mindenkinek, mert esik az eső, és egyik srácot sem engedtük el bulizni.

− Nem engedted – javította ki Louis. Hazz szemet forgatott. Lou nagyot sóhajtva fejtette le magáról Harry óvó karjait, majd felkelt az ágyról. Szembe fordult párjával, aki aggodalommal átitatott tekintettel méregette, száján szomorú félmosoly ült, ő maga pedig bízott a férjében.

Szó nélkül hagyta el a szobát, majd ismét megállt Max szobája előtt és csak nézte a fehérre mázolt ajtót. Szinte már ősréginek számított. Anno, mikor Harry-vel ideköltöztek nem gondolta volna, hogy valaha is elsurran felettünk húsz év. Hogy húsz év múlva is szeretni fogják egymást, hogy sztárság nélkül is tudnak majd élni. Paparazzik, mentorok és magazinok nélkül. Most mégis… Bár mindenki úgy ismeri őket, mint a Stylinson család, még mindig megjelennek az újságokban, már nem érzik magukat annyira nyomorultul. Családnak érzik magukat, nem díszpapagájoknak, akik azt ismételgetik, amit a gazdájuk mond.

Nagyot nyelve nyitott be a szobába. Max még mindig az ablakpárkányon üldögélt és nézte a csöndesedő vihart, már alig, hogy csepegett az eső, de még mindig sötét volt odakint. A zord felhő mögött, mintha napsugarak bujkáltak volna, de Lou nem látta tisztán, csakis a párás üveget látta, az odakint felvergődő időt alig.

− Beszélnünk kell. – Úgy jelentette ki, mintha ez egyértelmű volna, Max-nek mégis felugrott a szemöldöke és érdekes grimasszal az arcán fordult apja felé.

− Igen? – Hatalmas szemei még nagyobbnak tűntek a döbbenettől, ahogy Lou-ra nézett. A férfi bólintott.

− Igen. – Ismét az ablakpárkányon találta magát Max mellett. A srác már sokkal boldogabbnak és nyugodtabbnak tűnt, mint húsz perce. Úgy látszik értett valamit abból, amit Louis mondott, vagy legalábbis jobb kedve lett.

− Értem mit mondtál az előbb – mondta mosolyogva Max. – Apával énekesek voltatok, rengeteg szart találtak ki rólatok. Rengeteget kínlódtatok, aztán még jött az a bizonyos vihar, ami mindent felkavart. És…most lenne az a bizonyos szivárvány?

− Igen – bólintott teljesen meghatódva a férfi. A srácok első nagy focimeccse jutott eszébe, mikor ketten játszottak. Pont tíz éve… Luke nyolc éves volt, Max hat,és akkor vitték őket először egy nagy komoly meccsre. Természetesen Louis volt a legnagyobb szurkoló, ő sikítozott a legtöbbet, a meccs végén pedig a pálya szélén térdelve, tárt karokkal várta a két kis hőst, akik összesen öt gólt hoztak a csapatnak. Sosem volt még olyan boldog, mint akkor. És büszke sem.

− Az esőcseppek pedig te és apa vagytok? A véres szív is a tiétek? Azt a dalt…a szerelmetekről írtad volna?

− Nem ez lett volna az első, de ez lett volna a legőszintébb.

− Apa miért találta rémisztőnek?

− Nem ezt találta rémisztőnek, hanem az igazságot. Hogy…saját magunk ápoljuk a sebeinket, csak mi hiszünk a szerelmünkben. Senki más nem volt mellettünk, sem a családunk, sem a barátaink, se senki. Mindent egyedül értünk el. Aztán mikor elegünk lett eltűntünk évekre, aztán egy kisbabával tértünk vissza, akit alig pár hete adoptáltunk. Luke-ot. – Vállat rántott, mintha mit sem számítana az a röpke húsz év, ami tele volt fájdalommal, örömmel, szörnyűséggel és szépséggel, minden egyszerre, és lassan már nem tudták megkülönböztetni a jót a rossztól. Minden egybefolyt.

− Félt az igazságtól? Nem akarta felvállalni a szerelmét?

− Mindkettőnk félt. Rajongók millióit veszíthettük és vesztettük is el. Több millió dollár tűnt el a zsebünkből, a megélhetésünk, a jövőnk. A szemünk láttára tettek volna tönkre mindent. Csak mikor már elege van az embernek, akkor nem érdeklik a következmények. Anya mégsem hagyott elveszni, azt mondta érettségizzünk le és menjünk fősulira. Elég, ha csak egy sima tanár vagy titkár leszek, máris megélünk valamiből. Énektanár lettem, apád egyszerű titkár egy nagyobb cégnél…néha normálisnak érzem magam és homlokon csapom magam, hogy ezt megtehettem volna előbb is, mindenféle hercehurca nélkül. Lehetett volna normális életem. Csak…lehet akkor sosem ismertem volna meg apádat. Max…ezzel csak azt akartam mondani, hogy lehetnek álmaid, amik szépnek tűnnek, de mindennek ára van. Egy szép, gazdag álomnak is. Az apró betűs rész pedig mindig rejt valamit. Mindig. – Eltörött a mécses, a férfi könnyi ismét potyogtak és a könnycseppek úgy jártak táncot az arcán, mint az elképzelt esőcseppek. Szerelmesen táncoltak még akkor is, mikor tudták, hogy itt a vég, és végleg elnyeli őket a sötétség, mikor lehullnak a férfi álláról. Max érzelmekkel teli, lágy mozdulattal ölelte át édesapját, aki fölsőjébe kapaszkodott és vállába bújt, hogy ismét érezze az ő kicsi Maxi-jének egyedi illatát. Azt az egyedi illatot, amit már babakorában is imádott. – Soha ne hagyd, hogy átverjenek! Soha… Ne légy gyenge! Nem lehetsz olyan gyenge, mint amilyenek mi voltunk… E-ezért maradtam valójában csöndben, fájt a múlt és tudtam, hogy gyenge vagyok. Sosem voltam erős…

− Ez nem igaz, apu. Te vagy a világ legerősebb férfija és a világ legjobb apukája, aki próbálja felkészíteni a gyerekét az életre… − sóhajtotta apja vállába. – Bár nem terveztem, hogy sztár leszek.

− Oh, ugyan. A pénz mindig csábít, ahogy a hírnév is – szipogta apja, de semmi pénzért nem engedte volna el a fiú fölsőjét.

− Engem nem csábít, boldog vagyok veletek. Lehet…hogy jól éneklek a zuhany alatt, de inkább maradnék normál tinédzser – kuncogta apja vállába, mire az is elnevette magát, majd nagy levegőt vett, hogy ismét orrában üljön majd az ő kisfia illata, ami mindig megnyugtatja.

− Helyes – sóhajtotta. – Helyes.

A vihar lecsendesedett, a nap sugarai pedig ismét előbújtak a sötét felhők mögül. A szivárvány körülölelte a hatalmas London városát, élénken csillogott mind a hét szín az égen. Ez volt a legszebb a vihar után, a hatalmas szivárvány. Maga a vihar is szép tudott lenni – a megfelelő határok között – a szivárványhoz nem volt fogható.

Max az ablak előtt állt karba font kezekkel és mosollyal az arcán figyelte a hatalmas szivárványt, amilyet már évek óta nem látott. Talán olyan húsz éve látott utoljára ekkorát az apjával, mikor az ablakban ültek és nézték a csöndesedő vihart, miközben próbálta megérteni az apját miért nem védte meg soha, ha veszekedésről volt szó. Igaza volt Louis-nak, valóban szüksége volt húsz évre, teljesen tisztán lásson mindent. Az apja halála után sok titok látott napvilágot, amit a mai napig nem tudnak igazán megmagyarázni. Ahogy Harry sem, elvégre már nem is nagyon emlékszik rá, és amúgy sem szívesen beszél a múltukról, ő nem olyan, mint Lou. Lou szívesen kiöntötte a lelkét bárkinek, de Harry… Soha. Mindig szigorú és komoly volt, az apukája szerint nem volt mindig ilyen. Sokszor viccelődött és aranyos volt, nem szeretett veszekedni. Nos, ahogy öregszik, úgy ismét visszatér ez az énje. Egyre inkább ráhangolódik az unokákra, rengeteget viccelődik, sokat nevet és bohóckodik a kölykökkel.

Az emlékek mindig fájnak állapította meg Max magában, de szépek. Apukája jutott eszébe, az első lényeges focimeccse a bátyjával, Darcy örökbefogadása,  a szülinapi bulijai, a veszekedések és persze a közös vihar figyelés. Attól a naptól kezdve minden egyes alkalommal felültek az ablakba és együtt nézték az esőt. Csak ők ketten. Az apukája mindig mesélt valamit az életéről, még a halálos ágyán is elejtett egy vicces történetet róla és Harry-ről.

− Max, drágám, mit csinálsz az ablakban? – Mintha először az apukája hangját hallotta volna, pedig csak a neje állt meg az ajtókeretben és kérdezte meg ugyanazt, amit Lou húsz éve. Max felsóhajtott, majd felesége felé fordult.

− Nézem az esőt – felelte mosolyogva. – Vagyis, inkább már csak a szivárványt.

−Oh, szivárvány van? – kérdezte izgatottan a nő, majd férje mellé lépett és kinézett az ablakon. Valóban ott tündökölt – látszólag – nem messze a gyönyörű, élénk szivárvány. – Hűha! Rég láttam már ilyen szép szivárványt, olyan…

− Húsz éve – vágott közbe Max. – Pontosan húsz éve volt ilyen nagy és szép szivárvány. Emlékszem rá, apuval néztük az ablakban. Miközben persze elmesélte élete történetét. Mikor öregebb volt sokszor ismételte el a történeteit, de én mindig ugyanolyan élvezettel hallgattam, mint mikor legelőször mesélte – sóhajtotta a férfi. – Hiányzik.

− Nekem is, Max. Elképesztő pasi volt – mondta mosolyogva a felesége. A férfi lenézett a nejére egy pillanatra, majd ismét az ablakot figyelte.

− Apámnak volt egy dala, amit sosem fejezett be. Esőtánc volt a címe. Apu mindig úgy gondolt az esőcseppekre, minta emberpárok lennének és táncolnának egészen addig, amíg földet nem érnek. Aztán egy véres szívem folynának végig, hogy tisztára mossák a srác sebeit – mondta elgondolkodva végig az ablakon kinézve. A neje végig a férfi arcát figyelte, ő is elgondolkodott egy pillanatra, aztán eszébe jutott miről beszél a férje, felsóhajtott.

− Oh, igen. Szép szövege van. Mikor egyszer kitakarítottam a szobát megtaláltam az éjjeliszekrényed fiókjában. Gyönyörű dráma lenne belőle. Szerinted apukád megengedné, hogy kölcsön vegyem a történetét? – A felesége – Jade -  írónő volt, rengeteg jó könyve megjelent, főleg thrillerek, krimik és horrorok. Jade imádta az ilyen jellegű történeteket és tökéleteseket is alkotott, minden könyvét elolvasta a férje. Volt olyan, ami nem igazán nyerte el a tetszését, de a legtöbb – romantikusabb – könyve tetszett.

− Biztosan – sóhajtotta.

− Amúgy… Azért jöttem, mert itt van apád és már vár téged.

− Rendben, mindjárt megyek. – Jade bólintott, majd mosolyogva kihátrált a szobából ismét magára hagyva a férjét.. Max az éjjeliszekrényéhez sietett, majd a második fiókjából előkereste apja régi dalszövegeit, azok közül is csak egyre volt szüksége. Esőtánc. Louis nem tudta, de Max befejezte a dalszöveget. Eltért a kézírásuk, és lehet Lou nem így fejezte volna be, de Harry kicsit segített benne. Pár éve fejezte be az apja segítségével, hogy kicsit hasonlítson az eredeti stílusra és mondanivalóra. Max mosolyogva olvasta újra a versszakokat.

− Az esőcseppek sosem halnak meg – suttogta maga elé. Hümmögött egyet, majd eldőlt az ágyon, hogy a plafont kémlelhesse. – Tudod, apu, igazad volt. A vihar után valóban szép a szivárvány. És valóban húsz év kellett hozzá, hogy igazán megértselek. Na meg persze a dalszövegeidet is fel kellett dolgozni… A legtöbbet befejeztem, remélem nem haragszol – mondta a plafonnak. Lehunyta a szemeit. Abban reménykedett, mikor ismét kinyitja, akkor az apja arcát látja majd, amit éppen felette áll és rámosolyog. De hiába nyitogatta a szemeit, nem várta őt az apukája édes mosolya. Annyira szerette… És annyira fél, hogy a másik apját is elveszítheti bármelyik pillanatban. De…ha ők voltak az esőcseppek, akkor sosem halnak meg. Az esőcseppek sosem halnak meg… Ők sem fognak sosem meghalni, örökké a szívébe lesznek zárva… Örökké táncolni fognak az esőcseppek, és mindig a két apját fogja az esőcseppek helyébe képzelni. Mert…az esőtánc gyönyörű tud lenni egy vihar közepette. Ahogy a szivárvány is gyönyörű, még a legnagyobb vihar után is.

End