Babysitter | Larry | 5. rész

Sziasztok!

Elkészültem a résszel, és őszintén bevallom nagyon nehezen ment az írása. Nem vagyok formában, sem jó passzban, ismét jönnek a ,,depis" korszakaim, szóval előre is bocsánatot kérek, ha valakit megbántanék, akár csak véletlenből is, de vannak ilyen kritikus időszakaim, főleg az ősszel. Ez a részen is meglátszik, remélem azért élvezhető, szerettem írni csak...nehezen szedtem össze mit is akarok. :D 

És, ígértem ugye egy új katonás történetet. History (katt) névre lett keresztelve a drága, már íródik az első rész, előre írok 10-15 részt és csak akkor kezdem el töltögetni, szóval lehet csak a tél végén lesz belőle valami, de tervbe van véve, ahogy a Hatvan nap is (azt is írni kéne) ugyanis 5+1 rész múlva vége a Babysitter-nek :( Eleve egy Osneshot-nak szántam, szóval jóval hosszabb lett!

És...nem szeretek mostanában szomorkodni, mert egyre jobban imádok írni, de eléggé eltűntetek, mármint...a kommentek kevesebbek, de! a pipák azok viszont többek :3 Annyira jó látni, hogy a suli ellenére is próbáltok jelezni nekem! De ne feledkezzetek meg a részekről! Pár link a részekhez!

Supressing 13. rész

KILLER TEAM 2. rész - Rémálom és családi dráma

No Control 2. rész - A fiú, aki megálmodja a jövőt, avagy ismét egy áldozat

Ezen kívül kellemes olvasást kívánok mindegyik részhez! :)

Lexa

Louis

Majdnem egy hét száguldott el a fejünk felett, az életem pedig fenekestül felfordult. Most már tudom milyen lehet anyának lenni, főzni, mosni, takarítani és gyerek hányást mosni. Ez alatt az egy hét alatt szegény Ellie olyan beteg lett, hogy az apja nem tudott még dolgozni sem, ketten sem voltunk elegek, felváltva rohangáltunk a lavórral és a felmosó vödörrel, szegény lányban semmi sem maradt meg, azt hittük kórház lesz a vége. Ám szerencsére tévedtünk. Ez a kis vírus mindössze három napos volt, utána minden tünet eltűnt, szerencsénkre. Ma reggel orvoshoz vittük a nagylányt, a doktornő is csupa jó dologgal nyugtatott meg minket, Ellie ugyanis már egészséges, mint a makk, így nem kell aggódni, de azért diétára fogta.

Mostanra végeztünk mindennel és a városban sétálgattunk, ebédeltünk egy jót, majd körbe jártuk a várost, most pedig mindenki kapott egy kávét, kivéve persze Ellie-t, aki egy ivókát kapott, amolyan…ivójoghurt féleséget, de ő ivókának hívja. Nos…ez alatt az egy hét alatt a kapcsolatunk is úgymond kialakult, egyre több szerelmes pillanatunk van, amit bár Alice nem szívlel, az apja szépen, kedvesen elmagyarázta, hogy ebbe nincs beleszólása és neki is jár a szerelem. De a kapcsolatom Alice-el, korán sem felhőtlen. Rengeteget veszem vele össze, jobban mondva ő velem, a legtöbbet pedig elhallgatom Harry elől, mert…tudom mit érez. Tizenhat éves, tinédzser, nincsen anyja, az apja is elhanyagolta, én is ugyanígy lázadtam, utáltam mindent és mindenkit, képes voltam a falat verni, csak, mert nekem valami nem tetszett. És hát…itt a tavasz, itt a szerelem…nem csak nekünk felnőtteknek, van egy olyan érzésem, hogy egy fiú van a dologban, ha nem egy lány.

- Harry? – Néztem fel páromra, mire csak elmosolyodott.

- Igen?

- Te hány évesen voltál először szerelmes? – Érdekes kérdés volt, nyilván Alice-ről jutott eszembe a kérdés, elvégre…nekem is segítenem kéne neki. Főleg, ha egy lány van a dologban.

- Sosem voltam szerelmes, most vagyok először. Te?

- Tizenhat – sóhajtottam fel.

- Azt hiszed Alice szerelmes és azért vitázol vele annyit? – Fején találta a szöget. Pontosan ezt hiszem. A szerelem egy kritikus időszak a fiatalok életében, még a felnőttekében is, akkor egy tinédzserében? Ha meg a saját neméhez vonzódik, akkor meg pláne haragszik a világra, én sem voltam kibékülve a helyzettel, sokáig tartott, míg hozzászoktam magamhoz. Elfogadni pedig a mai napig nem sikerült magam.

- Őszintén? Igen, szerintem szerelmes

- Akkor nem csak nekem jutott eszembe… Szerintem fiú vagy lány van a dologban?

- Nem tudom. Elég domináns lánynak tűnik, szóval lehet egy csaj van a dologban… Téged is elcseszettnek tart, akkor magát?

- Köszi…

- Ugyan Harry, minden meleggel így vannak – legyintettem egyet – Mindannyian el vagyunk cseszve. Senki sem tökéletes, csak a melegeken ez nyilvánvaló, mert látszik

- Érdekes elmélet

- Érdekes vagy sem, jól tudod, hogy igaz. Szóval a lányod leszbikus – vontam vállat. Akármennyire is hihetetlen nehéz volt ezt kimondani. Leszbikus. Lehet, hogy ugyanúgy meleg, mint én, vagy Harry…de…nőben ez olyan fura. Nem találkoztam még leszbikus nőkkel, vagyis láttam már, de nem voltak a baráti köreimben leszbik, de még melegek sem nagyon. Ha ez nem elég, mivel én töltöm be az anya szerepét a családban nekem kéne vele erről elbeszélgetni. De mégis hogyan kezdjek hozzá?

- Ettől még büszke vagyok rá, és szeretem

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem lehetsz rá büszke – ráztam fejet. – Csak azt mondtam, hogy leszbikus

- Én pedig azzal azt akartam mondani, hogy ez nem rémiszt meg

- Engem igen

- Miért?

- Mert tudom mi folyik le benne. Én is undorodtam magamtól, nem tudom sikerül-e majd elfogadtatnom vele, hogy ő ilyen – vontam vállat ismét.

- Én sosem undorodtam magamtól, mindig is ilyen voltam. Szexmániás, gusztustalan és buzi, a szüleim sem érdekeltek, sokáig méltóságom sem volt. Ahogy Zayn fogalmazott eltemettem a feleségemmel együtt – vont vállat felsóhajtva. – Drágaságom, remélem te nem hallgatózol – szólt Ellie-hez, aki előttünk sétált, jó pár méterrel távolabb. Bár mióta elkezdtünk beszélgetni Harry-vel kicsit lassított.

- Neeem, dehogy

- Szóval mit tudsz a dologról?

- Tegnap, miután összeveszett apuval sírt a szobájában és még Diana-val is összeveszett – összeveszett apuval. Tegnap Alice velem veszekedett, szóval én lennék apu. Édes. Alig egy hét alatt így megkedvelt volna? Vagy csak megmaradt benne, mikor a múltkor beszélgettünk.

- Apu? – Kérdezte Harry – Mármint Louis-val?

- Igen, vele. Nem lehet apu? – Kérdezte megfordulva, majd meg is torpant és csak nézett ránk hatalmas kék szemeivel. Nem tudtam erre mit válaszolni. Lehetek apu…de nem korai még? Alig egy hete élek velük, biztos jó ötlet ez?

- Na, lehetsz apu? – Kérdezte Harry megbökve a vállam.

- Lehetek – vontam vállat – Lehetek…. Apu vagyok – ismételtem el nagyot sóhajtva.

- Nem tetszik?

- Ellie…erről szó sincs. Csak…furcsa. Alig egy hete vagyok itt

- De olyan vagy, mint anya

- Lehet, nem tudom. Nem ismertem anyádat – vontam ismét vállat, majd felemeltem a fejem. Ösztönből fordítottam a fejem jobbra, a  másik oldal irányába, de egy pillanatra meg is bántam. A szám rögtön elnyílt, a szemeim bekönnyesedtek és ismét elleptek engem a gyerekkori emlékek, a sok-sok fájdalom és kínlódás. Ismét gyereknek éreztem magam. Egy rakás szerencsétlenségnek, akit az anyja emléke terrorizál.

Igen… Őt láttam a túloldalon, nyolc évelteltével is felismerem bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Mindegyik testvérem vele volt, egy üzlet előtt álltak, jobban mondva trafik előtt, bizonyára a férje cigarettázik. Hacsak nem a nagyobbik húgom, bár kötve hiszem, anyám sosem szerette, ha cigizünk, bár bennem mit szeretett? Semmit. Semmi szépet nem látott bennem.

- Hey, Lou! Mi a baj? Kit láttál? – Harry hangja ütötte meg a fülemet. Fejet ráztam, majd felemeltem mutatóujjam és a túloldalra mutattam.

- Ott a jövendőbeli anyósod

- Szóval az anyád?

- Igen – sóhajtottam – Ő az

- Nem tűnsz boldognak

- Ki lenne az egy terrorista láttán?

- Lelki terror?

- De még mekkora – sóhajtottam fel. Tönkretette az életem, elvette a méltóságom, a földbetiport, lerombolta a jövőm és még nyolc év után mélyen legbelül vágyom arra az egy szóra, amit sosem fog nekem mondani. Fiam. Ez az a szó, amire huszonhat éve várok, ez az a szó, ami mindent megváltoztatna ez az a szó, ami ismét családod csinálna belőlünk. Ez az egy szó hatalmas változást hozhatna az életünkbe.

- Miért nem mégy oda?

- Nem merek

- Kérj cigit

- Tessék?

- Mondd azt cigit kérsz, ha nem ismernek föl akkor is láttad őket. Menjek veled?

- Nem, menni fog – nagyot sóhajtottam, majd gyorsan szétnéztem, mielőtt az útra léptem volna. Nem a legjobb ötlet nyolc év után csak úgy cigit kérni az anyámtól, és nem is a legúribb dolog, elég csóró szöveg, de hát az is vagyok, nemde? Utcagyerek. Az úton szaladgálni sem a legjobb, de szerencsémre nem jöttek kocsik. A szívem a torkomban dobogott, ahogy egyre közelebb kerültem a családomhoz. Aztán végre ott is voltam, szinte mellettük. Anyám pasija éppen ekkor lépett ki a trafikból.

- Elnézést! – Intettem egyet anyámnak. – Nincsen véletlenül egy szál cigarettája? Az enyémet ellopták – mosolyogtam a családra. Nem a leghihetőbb sztori, de legalább ők bevették. Valójában tele volt a zsebem cigivel, szóval… Mindegy is, egy próbát megér.

Anyám semmit sem változott. Ugyanolyan rideg és érzelemmentes volt a megjelenése, mint nyolc éve. Nem öregedett, ugyanolyan fiatal volt. A testvéreim viszont sokat nőttek, az idősebb húgom kész kis ribanc lett, platina szőke haj, méteres körmök, mű bőrszín, homlokig kifestve. Úgy látszik jól megy a pasasnak. Ám a többiek egész normálisan néztek ki.

- Ő nem cigizik, de én igen – szólalt meg kedvesen Dan. Azt hiszem ez a neve. Felbontotta a dobozt, majd felém nyújtotta én pedig kivettem egy szálat.

- Köszönöm! – Mosolyogtam rá. – Gyújtót is kaphatok?

- Persze! – Természetesen az is volt nálam, jobban mondva gyufa, de ugyanazt a célt szolgálja mindkettő. Kivett a zsebéből egy gyújtót, én pedig meggyújtottam a cigim és beleszívtam. Nagyon erős volt, ennél jóval gyengébbet szívok, de nem mertem panaszkodni, csak tűrtem ahogy a füst végigmarja a torkom. – Nem ismerjük egymást valahonnan? Ismerős vagy.

- Nem tudom. De maga is ismerős – Maga. Miközben minden retardált elmebetegnek elhordtam, mielőtt eljöttem.

- Mi a neved? – Megállt bennem a levegő. Nagyon sóhajtottam, majd egy pillanatra Harry és Ellie felé fordultam, hogy erőt adjanak nekem, pedig csak a nevemet kell kimondanom.

- Louis vagyok. Tomlinson – fordultam vissza. Mindenki lefagyott, míg anyám csak nézett rám nagy szemekkel, végigmért, tetőtől talpig.

- Louis? – Kérdezte anyám. A hangja sem változott semmit. Ugyanolyan sipákolós és karcos akárcsak az enyém.

- Igen, ez a nevem – mosolyodtam el – Talán ismerjük egymást?

- Ne játszd a hülyét! – Mordult rám. Igen, határozottan nem változott semmit az évek alatt – Te vagy az

- Én – sóhajtottam – Én vagyok. Hiányoztam? Várj ne, ne válaszolj! Csak egy percnyi örömet kérek! – Emeltem fel két kezemet, mintha vissza akarnám tartani őket, nehogy elmenjenek. Nem is akartam, hogy elmenjenek, valahogy…jó volt látni őket.

- Hiányoztál – sóhajtott anyám.

- Komolyan mondod?

- Komolyan

- Nem hiszek neked – jelentettem ki, majd elhajítottam a cigit. Nem hittem el, pedig elakartam. Hinni akartam neki, de annyi szörnyű és fájdalmas év után nem tudom elfelejteni, amit velem tett, nem tudom neki elhinni azt, hogy hiányoztam. – Ha hiányoztam miért nem kerestél?

- Nem találtalak. London hatalmas, senki sem ismert fel

- Aha – bólintottam egyet – Képzelem

- Pedig tényleg hiányoztál – Dan szólalt meg mellettem, felsóhajtottam. Neki aztán hiányozhattam. Jóformán nem is ismer, nem hogy még hiányozzam. – Anyád megbánta amit tett

- Majd, ha az ő szájából hallom

- Megbántam minden egyes ütést, rossz szót és fájdalmas cselekedetet – mondta anyám, ezzel átvéve a szót. Fájt… A szívem ismét megtelt fájdalommal, ismét sötétnek és elveszettnek éreztem magam, árvának. Pedig…ott volt velem szemben az anyám, az egyetlen élő rokonom, akit valaha szerettem. Mégis…nem tudtam neki hinni, az utcán kinyögi, hogy mennyire fáj neki, az utca közepén. – Figyelj… Majd megbeszéljük négyszemközt

- Harry biztosan megengedi, hogy eljöjjetek hozzánk – mosolyodtam el ismét.

- Ki az a Harry?

- A…párom, ő küldött ide, úgy gondolja szükségünk vagy egymásra – mondtam miközben ismét a két Styles felé fordultam és rájuk mutattam.

- Ő a lányotok? – Kérdezte Dan Ellie-t nézegetve, fejet ráztam.

- Nem, Harry lánya. Babysitter-ként kezdtem náluk

- Harry Styles? A Styles cég vezetője?

- Igen

- És jártok?

- Járunk – bólintottam egyet – Velük élek. Jobb is, ha megyek. A kislánnyal voltunk orvosnál – sóhajtottam fel – Majd… Valamikor találkozunk – nem vártam meg, hogy válaszoljanak, rögtön átrohantam az úttesten, hogy minél előbb Harry-vel lehessek. Nekem ez a mai napra sok volt, el akarom felejteni minél hamarabb. Nem akarok velük többet találkozni, anyám egy undorító nő, aki nem tisztel sem embert, sem Istent. Át akar verni, csupán csak azért, mert van egy ,,gazdag” pasim, akin majd élősködhetnek. Nem. Nem kérek a színészkedésből. Boldog életet akarok, nem színdarabban játszani.

- Na? – Kérdezte mosolyogva Harry, ám nem válaszoltam, csak siettem előre, hogy hamarabb hazaérhessek. Szinte rohantam a járdán, kár volt gyalog jönni. – Louis?

- Menjünk haza! – Kiáltottam vissza a két Styles-nak. Fájt ez a beszélgetés, olyan…hamisnak tűnt, nem tudtam nekik elhinni semmit. Hiába vágytam titkon mindig is erre, most mégis…összetörtem. Nyolc éven át csal hallgattam és vártam a csodát, most pedig, mikor ez a csoda megérkezett elkeseredtem. Azt hittem egy csoda új színt visz az életembe, boldogságot, nos ez a csoda megmutatta mekkora egy idióta vagyok.

***

Órákkal később, mikor hazaérkeztünk, már mindenki otthon volt, ám senkihez sem szóltam. Mivel elment a napunk az orvosnál így főzni sem főztem, de jelenleg nem is volt hozzá erőm. Csak bezárkóztam a szobámba – Alice miatt még nem alhatok együtt Harry-vel – és ültem az ágyam közepén néma csendben. Azt hittem ha itthon leszek megnyugszom és nem fogok erre a napra gondolni, de sajnos tévedtem. Az itthon nem ebben a házban van, az otthonom Liam-nél van. Liam és Ian az otthonom. Hiába szerettem Harry-t, most nem éreztem otthon magam.

Szerencsémre nem zaklatott senki, Harry jól tudta időre van szükségem, magányra, tiszteli az érzéseim és ez megnyugtat. Mármint nem néz át rajtam, hagyja, hogy kicsit magányban legyek és elgondolkozzam a mai napon. Ám ez sem mehetett zökkenőmentesen. Ha már nem Harry, akkor más zaklasson. Meglepő módon Alice nyitott be hozzám, el is csodálkoztam ezen, de nem szóltam csak néztem a szőke kisasszonyt aki az ajtókeretnek dőlve állt és engem figyelt.

- Mondta apu, hogy találkoztál a szüleiddel. Azt is mondta, hogy nincs velük kapcsolatosan túl sok szép emléked. Gondoltam szívesen beszélnél róla – kicsit morgósnak és dünnyögősnek hatott ez az egész. – Amennyiben utána te is meghallgatsz engem

- Csak tessék – mutattam az ágyra, velem szemben még bőven volt hely, szóval becsukta az ajtómat és felmászott az ágyra. Leült velem szemben törökülésben, majd felsóhajtott.

- Szóval? Milyen kapcsolatot ápoltál a szüleiddel? – Kérdezte nagyot sóhajtva. Nos igen, nekem is szokatlan ez a felállás, általában én kérdezek a gyerekektől, nem ők tőlem. Én ápolom a lelküket, nem ők az enyémet.

- Ha csak apád küldött nem erőltetem

- Magamtól jöttem, apu csak egy löket volt. Szóval?

- Anyám terrorizált, az apám huszonnégy éve meghalt. Két éves voltam, elütötték, miattam – azt a miattamot hozzá kellett tennem. Mindig is üldözni fog a bűntudat, de sosem fogom tudni megkérdezni tőle, vajon jogosan-e? A halálhoz pedig mindig is gyenge voltam, féltem a haláltól, nem hozzá merszem, hogy végezzek magammal csupán csak azért, hogy ezt a kérdést feltehessem az apámnak.

- Szóval anyád emiatt utál? És most azt mondta hiányolt nyolc évig?

- Igen

- Összezavart mi? – Kérdezte egy pillanatra elmosolyodva. – Tudod…apu tizennégy éven keresztül egyszer sem mondta, hogy szeret. A temetés után mondta először és nem hittem neki, ahogy most sem igazán hiszek neki. Talán azért, mert anyu ellenne nevelt. Nagy csalódás volt számára, hogy apu biszex és még ribanc is. Ne kérdezd honnan tudom! – Hát jó, nem kérdezem.

- Nem is tudom, Alice… Mármint, apád érzengős embernek tűnik

- Még csak egy hete ismered. Majd megmutatja a foga fehérjét, de te úgy is szeretni fogod – legyintett egyet – Nem adjátok fel, és ez tetszik

- Ez félreérthető

- Nem vagy az esetem… Sokkal inkább a vakmerőséged tetszik. Hamarosan az utcán kötünk ki, nincsen a családnak egy barátja sem, aki segíteni tudna. Sem a Hill, sem a Styles család nem tárgyal velünk. Te mégis itt vagy, és azon vagy, hogy segíts nekünk. Szóval…nem akarom, hogy ilyen hülyeségeken aggódj. Lehet neked nagy dolog ez, de szerintem rendezd le annyival, hogy anyád mindig is szeretett valahol mélyen, csak a fájdalma nagyobb volt. Ne akarj kapcsolatot kettőtök között, el kell szakadnotok egymástól, hogy boldog lehess. Anyád mellett nem leszel boldog, de apu mellett igen – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig megteltem életkedvvel. Egyrészt azért, mert bátorított ez a pár sor, másrészt azért, mert Alice mondta. Nem gondoltam volna, hogy valaha – akár csak egy hét elteltével is – feljön hozzám beszélgetni és megbékél velem. Bár az is lehet, hogy nem velem van a gond, vagy nem bennem van a gond. Sokkal inkább benne van zűrzavar, amit egy idegenen tölt ki. Mérges magára valamiért és én vagyok az, akit nem ismer. És kit tudsz a legjobban bántani? Akit nem ismersz.

- Oké, váltsunk – sóhajtottam. – Te jössz

- Csak egy kérdés… Mármint egy kérdést akarok feltenni

- Na

- Te hány éves voltál, mikor rájöttél, hogy meleg vagy? – Érdekes kérdés volt. Ha az van, amire én gondolok, akkor elég fura, hogy engem kérdez és nem az apját. Elvégre…Harry is meleg.

- Tizennyolc éves koromra vált egyértelművé, amúgy tizennégy évesen gondolkodtam el rajta először

- Az fiatal

- Az fiatal – ismételtem meg. – Van valami, amit elszeretnél mondani? – Utaltam itt arra bizonyos dologra. – Én is kiöntöttem a szívem

- Hát jó. Tudom mit gondolsz, azt hiszed leszbikus vagyok

- Nem csak én

- Remek – forgatott szemet. Visszatért a régi Alice – Nem én vagyok meleg

- Hát akkor?

- Megígértem neki, hogy nem mondom el…

- Remélem tudod, hogy ezzel Diana-ra tereled a gyanút

- Jól van, a legjobb barátnőm leszbikus és szerelmes belém. Megrémiszt

- Most gondold el őt mennyire megrémisztette

- Nem tűnsz idegesnek, azt hittem homofóbnak tartasz majd…

- Az is vagy, mélyen legbelül a melegek is azok, szóval – vontam vállat. Megnyugodtam, nem mintha olyan nagy baj lett volna, csak…féltem nem hallgatna rám, bár így sem vagyunk könnyebb helyzetben. De talán ez a beszélgetés elindított valamit, talán kezdetét vette valami. Talán egy új barátság kezdete ez…

- És ha…kezdek hasonlóan érezni?

- Akkor leszbikus vagy – vontam vállat – Ezzel nem tudsz mit csinálni, jobb, ha elfogadod

- Nem akarok meleg lenni

- Én sem akartam, apád sem akart. Hidd el, ez nem akarat kérdése. Leszbikusan is lehetsz boldog

- Nem vagyok olyan erős, mint ti – sóhajtott fel – Sosem leszek! – Könnyezni kezdett, sírt, megijedt. Megrémült önmagától, tudtam, hogy lány van a dologban, és a végén ki is nyögte.

- Dehogynem, csak még fiatal vagy – vontam vállat mosolyogva, hogy némiképp megnyugodjon. – De mondhatok valamit?

- Na? – Kérdezte a sírástól eltorzult hangon.

- Apád így is büszke rád. Ha elmondod neki, még büszkébb lesz

- Ki lenne büszke egy elcseszett lányra?

- Egy elcseszett apa…