Babysitter | Larry | 6. rész

Sziasztok! 

Nem terveztem, hogy kiteszem a részt, de végül egy gyors átnézés után úgy döntöttem kiteszem. Elég...megrázó lehet, főleg a vége fele. Nos a végétől sem vagyunk messze, négy plusz egy-két részt tervezek, ami ugye nem sok, mégsem biztos, hogy az idén vége lesz... 

Remélem tetszik majd nektek, én boldogan írtam, annak ellenére, hogy kicsit el voltam havazva, de a szünetben sikerült összehozni. :) 

Nos, facebook-ra kiírtam, hogy lehet a Babysitter és a Supressing végeztével végzek a blogolással, vagy legalábbis ezen a profilon. Nem tudom igazán megmagyarázni miért nem érzem magam jól a bőrömben, de...de nem megy. Imádom a történeteim, előre el van tervezve minden, megvan minden kis apró részlet, de egyszerűen...nem. Egyre többen hagynak el, sőt, pár hete úgy a szívembe tiportak, hogy sosem sírtam még olyan keservesen, mint akkor este, és ezt egy olvasóm üzente nekem kommentben... Vagyis csak volt olvasóm, szóval ez a profil nem hiszem, hogy hosszú életű lesz. Nem kéne feladnom, tudom, de...sokat kell tanulni, sokat is izgulok az év végi vizsgák miatt is, ezer, meg ezer dolgom van, ennek ellenére persze tele vagyok ötletekkel is, de ha így ,,kitagadtok", akkor feleslegesen írom meg, ha úgy is csak az jön, hogy ,,Ez minek van még itt? Miért nem ássa el magát?". Sajnálom, komolyan sajnálom. Remélem ez az érzésem megváltozik, és nekikezdhetek a tervezett történeteknek is egyszer. Illetve majd figyeljétek az oldalt, és a facebookot, lesz egy kérdésem. :)

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

Ismét csak napok, hetek, majd hónapok száguldottak el a fejünk felett, észre sem vettük, hogy rohan az idő. Alice elmondta az apjának mit is érez, azóta talán kicsit letisztultak benne a dolgok, ám még így sem vagyunk nyugodtak. Bár a tartozásunk fizetem, Liam-el jó ideje nem tudtam beszélni, akárhányszor hívtam Ian-t mindig azt mondta ,,Azóta sincs itthon”, megfordult a fejemben, hogy…meghalt, megölték, vagy kínozzák. Ez egyre jobban aggasztott, nem tudtam éjszaka aludni, csak forgolódtam, nem ment a szex, mindig az utolsó pillanatban hagytam abba, nem ment a munka, a főzés, a gyereknevelés semmi! Legszívesebben leültem volna a sarokba és csak sírtam volna még el nem fogynak a könnyeim. Nem tudtam mit lépni, nem tudok neveket, nem tudok helyszínt, ha el is rabolták Liam-et nem tudok bizonyítékot felmutatni. Bár Harry szava még szent, nem hiszem, hogy a rendőrség mellénk állna.

Reggel volt. Meztelenül feküdtem, vagy inkább már ültem az ágyban, az ölemig takarózva. Ismét egy kínos éjszaka. Harry akármennyire is szerette volna, akármennyire is tűzbe hozott nem ment, aggódtam, szédültem, éheztem. Napok óta nem eszek rendesen, csak gondolkodok órákon át és lesek magam elé, Harry is egyre idegesebb a szótlanságomért. Harry még aludt mellettem, nekem háttal, összehúzta magát, magzatpózban aludt nyakig betakarózva, szintén csak meztelen. Haraggal aludt el, hallottam, ahogy magában dünnyög. Tudom mit hisz, hogy már nem szeretem, nem kívánom, nem akarom őt, pedig ez nem igaz, de viszont nem merek szólni Liam-ről, csak nagyobb bajt okoznék.

Babysitter | Larry | 5. rész

Sziasztok!

Elkészültem a résszel, és őszintén bevallom nagyon nehezen ment az írása. Nem vagyok formában, sem jó passzban, ismét jönnek a ,,depis" korszakaim, szóval előre is bocsánatot kérek, ha valakit megbántanék, akár csak véletlenből is, de vannak ilyen kritikus időszakaim, főleg az ősszel. Ez a részen is meglátszik, remélem azért élvezhető, szerettem írni csak...nehezen szedtem össze mit is akarok. :D 

És, ígértem ugye egy új katonás történetet. History (katt) névre lett keresztelve a drága, már íródik az első rész, előre írok 10-15 részt és csak akkor kezdem el töltögetni, szóval lehet csak a tél végén lesz belőle valami, de tervbe van véve, ahogy a Hatvan nap is (azt is írni kéne) ugyanis 5+1 rész múlva vége a Babysitter-nek :( Eleve egy Osneshot-nak szántam, szóval jóval hosszabb lett!

És...nem szeretek mostanában szomorkodni, mert egyre jobban imádok írni, de eléggé eltűntetek, mármint...a kommentek kevesebbek, de! a pipák azok viszont többek :3 Annyira jó látni, hogy a suli ellenére is próbáltok jelezni nekem! De ne feledkezzetek meg a részekről! Pár link a részekhez!

Supressing 13. rész

KILLER TEAM 2. rész - Rémálom és családi dráma

No Control 2. rész - A fiú, aki megálmodja a jövőt, avagy ismét egy áldozat

Ezen kívül kellemes olvasást kívánok mindegyik részhez! :)

Lexa

Louis

Majdnem egy hét száguldott el a fejünk felett, az életem pedig fenekestül felfordult. Most már tudom milyen lehet anyának lenni, főzni, mosni, takarítani és gyerek hányást mosni. Ez alatt az egy hét alatt szegény Ellie olyan beteg lett, hogy az apja nem tudott még dolgozni sem, ketten sem voltunk elegek, felváltva rohangáltunk a lavórral és a felmosó vödörrel, szegény lányban semmi sem maradt meg, azt hittük kórház lesz a vége. Ám szerencsére tévedtünk. Ez a kis vírus mindössze három napos volt, utána minden tünet eltűnt, szerencsénkre. Ma reggel orvoshoz vittük a nagylányt, a doktornő is csupa jó dologgal nyugtatott meg minket, Ellie ugyanis már egészséges, mint a makk, így nem kell aggódni, de azért diétára fogta.

Mostanra végeztünk mindennel és a városban sétálgattunk, ebédeltünk egy jót, majd körbe jártuk a várost, most pedig mindenki kapott egy kávét, kivéve persze Ellie-t, aki egy ivókát kapott, amolyan…ivójoghurt féleséget, de ő ivókának hívja. Nos…ez alatt az egy hét alatt a kapcsolatunk is úgymond kialakult, egyre több szerelmes pillanatunk van, amit bár Alice nem szívlel, az apja szépen, kedvesen elmagyarázta, hogy ebbe nincs beleszólása és neki is jár a szerelem. De a kapcsolatom Alice-el, korán sem felhőtlen. Rengeteget veszem vele össze, jobban mondva ő velem, a legtöbbet pedig elhallgatom Harry elől, mert…tudom mit érez. Tizenhat éves, tinédzser, nincsen anyja, az apja is elhanyagolta, én is ugyanígy lázadtam, utáltam mindent és mindenkit, képes voltam a falat verni, csak, mert nekem valami nem tetszett. És hát…itt a tavasz, itt a szerelem…nem csak nekünk felnőtteknek, van egy olyan érzésem, hogy egy fiú van a dologban, ha nem egy lány.

- Harry? – Néztem fel páromra, mire csak elmosolyodott.

- Igen?

- Te hány évesen voltál először szerelmes? – Érdekes kérdés volt, nyilván Alice-ről jutott eszembe a kérdés, elvégre…nekem is segítenem kéne neki. Főleg, ha egy lány van a dologban.

- Sosem voltam szerelmes, most vagyok először. Te?

- Tizenhat – sóhajtottam fel.

- Azt hiszed Alice szerelmes és azért vitázol vele annyit? – Fején találta a szöget. Pontosan ezt hiszem. A szerelem egy kritikus időszak a fiatalok életében, még a felnőttekében is, akkor egy tinédzserében? Ha meg a saját neméhez vonzódik, akkor meg pláne haragszik a világra, én sem voltam kibékülve a helyzettel, sokáig tartott, míg hozzászoktam magamhoz. Elfogadni pedig a mai napig nem sikerült magam.

- Őszintén? Igen, szerintem szerelmes

- Akkor nem csak nekem jutott eszembe… Szerintem fiú vagy lány van a dologban?

- Nem tudom. Elég domináns lánynak tűnik, szóval lehet egy csaj van a dologban… Téged is elcseszettnek tart, akkor magát?

- Köszi…

- Ugyan Harry, minden meleggel így vannak – legyintettem egyet – Mindannyian el vagyunk cseszve. Senki sem tökéletes, csak a melegeken ez nyilvánvaló, mert látszik

- Érdekes elmélet

- Érdekes vagy sem, jól tudod, hogy igaz. Szóval a lányod leszbikus – vontam vállat. Akármennyire is hihetetlen nehéz volt ezt kimondani. Leszbikus. Lehet, hogy ugyanúgy meleg, mint én, vagy Harry…de…nőben ez olyan fura. Nem találkoztam még leszbikus nőkkel, vagyis láttam már, de nem voltak a baráti köreimben leszbik, de még melegek sem nagyon. Ha ez nem elég, mivel én töltöm be az anya szerepét a családban nekem kéne vele erről elbeszélgetni. De mégis hogyan kezdjek hozzá?

- Ettől még büszke vagyok rá, és szeretem

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem lehetsz rá büszke – ráztam fejet. – Csak azt mondtam, hogy leszbikus

- Én pedig azzal azt akartam mondani, hogy ez nem rémiszt meg

- Engem igen

- Miért?

- Mert tudom mi folyik le benne. Én is undorodtam magamtól, nem tudom sikerül-e majd elfogadtatnom vele, hogy ő ilyen – vontam vállat ismét.

- Én sosem undorodtam magamtól, mindig is ilyen voltam. Szexmániás, gusztustalan és buzi, a szüleim sem érdekeltek, sokáig méltóságom sem volt. Ahogy Zayn fogalmazott eltemettem a feleségemmel együtt – vont vállat felsóhajtva. – Drágaságom, remélem te nem hallgatózol – szólt Ellie-hez, aki előttünk sétált, jó pár méterrel távolabb. Bár mióta elkezdtünk beszélgetni Harry-vel kicsit lassított.

- Neeem, dehogy

- Szóval mit tudsz a dologról?

- Tegnap, miután összeveszett apuval sírt a szobájában és még Diana-val is összeveszett – összeveszett apuval. Tegnap Alice velem veszekedett, szóval én lennék apu. Édes. Alig egy hét alatt így megkedvelt volna? Vagy csak megmaradt benne, mikor a múltkor beszélgettünk.

- Apu? – Kérdezte Harry – Mármint Louis-val?

- Igen, vele. Nem lehet apu? – Kérdezte megfordulva, majd meg is torpant és csak nézett ránk hatalmas kék szemeivel. Nem tudtam erre mit válaszolni. Lehetek apu…de nem korai még? Alig egy hete élek velük, biztos jó ötlet ez?

- Na, lehetsz apu? – Kérdezte Harry megbökve a vállam.

- Lehetek – vontam vállat – Lehetek…. Apu vagyok – ismételtem el nagyot sóhajtva.

- Nem tetszik?

- Ellie…erről szó sincs. Csak…furcsa. Alig egy hete vagyok itt

- De olyan vagy, mint anya

- Lehet, nem tudom. Nem ismertem anyádat – vontam ismét vállat, majd felemeltem a fejem. Ösztönből fordítottam a fejem jobbra, a  másik oldal irányába, de egy pillanatra meg is bántam. A szám rögtön elnyílt, a szemeim bekönnyesedtek és ismét elleptek engem a gyerekkori emlékek, a sok-sok fájdalom és kínlódás. Ismét gyereknek éreztem magam. Egy rakás szerencsétlenségnek, akit az anyja emléke terrorizál.

Igen… Őt láttam a túloldalon, nyolc évelteltével is felismerem bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Mindegyik testvérem vele volt, egy üzlet előtt álltak, jobban mondva trafik előtt, bizonyára a férje cigarettázik. Hacsak nem a nagyobbik húgom, bár kötve hiszem, anyám sosem szerette, ha cigizünk, bár bennem mit szeretett? Semmit. Semmi szépet nem látott bennem.

- Hey, Lou! Mi a baj? Kit láttál? – Harry hangja ütötte meg a fülemet. Fejet ráztam, majd felemeltem mutatóujjam és a túloldalra mutattam.

- Ott a jövendőbeli anyósod

- Szóval az anyád?

- Igen – sóhajtottam – Ő az

- Nem tűnsz boldognak

- Ki lenne az egy terrorista láttán?

- Lelki terror?

- De még mekkora – sóhajtottam fel. Tönkretette az életem, elvette a méltóságom, a földbetiport, lerombolta a jövőm és még nyolc év után mélyen legbelül vágyom arra az egy szóra, amit sosem fog nekem mondani. Fiam. Ez az a szó, amire huszonhat éve várok, ez az a szó, ami mindent megváltoztatna ez az a szó, ami ismét családod csinálna belőlünk. Ez az egy szó hatalmas változást hozhatna az életünkbe.

- Miért nem mégy oda?

- Nem merek

- Kérj cigit

- Tessék?

- Mondd azt cigit kérsz, ha nem ismernek föl akkor is láttad őket. Menjek veled?

- Nem, menni fog – nagyot sóhajtottam, majd gyorsan szétnéztem, mielőtt az útra léptem volna. Nem a legjobb ötlet nyolc év után csak úgy cigit kérni az anyámtól, és nem is a legúribb dolog, elég csóró szöveg, de hát az is vagyok, nemde? Utcagyerek. Az úton szaladgálni sem a legjobb, de szerencsémre nem jöttek kocsik. A szívem a torkomban dobogott, ahogy egyre közelebb kerültem a családomhoz. Aztán végre ott is voltam, szinte mellettük. Anyám pasija éppen ekkor lépett ki a trafikból.

- Elnézést! – Intettem egyet anyámnak. – Nincsen véletlenül egy szál cigarettája? Az enyémet ellopták – mosolyogtam a családra. Nem a leghihetőbb sztori, de legalább ők bevették. Valójában tele volt a zsebem cigivel, szóval… Mindegy is, egy próbát megér.

Anyám semmit sem változott. Ugyanolyan rideg és érzelemmentes volt a megjelenése, mint nyolc éve. Nem öregedett, ugyanolyan fiatal volt. A testvéreim viszont sokat nőttek, az idősebb húgom kész kis ribanc lett, platina szőke haj, méteres körmök, mű bőrszín, homlokig kifestve. Úgy látszik jól megy a pasasnak. Ám a többiek egész normálisan néztek ki.

- Ő nem cigizik, de én igen – szólalt meg kedvesen Dan. Azt hiszem ez a neve. Felbontotta a dobozt, majd felém nyújtotta én pedig kivettem egy szálat.

- Köszönöm! – Mosolyogtam rá. – Gyújtót is kaphatok?

- Persze! – Természetesen az is volt nálam, jobban mondva gyufa, de ugyanazt a célt szolgálja mindkettő. Kivett a zsebéből egy gyújtót, én pedig meggyújtottam a cigim és beleszívtam. Nagyon erős volt, ennél jóval gyengébbet szívok, de nem mertem panaszkodni, csak tűrtem ahogy a füst végigmarja a torkom. – Nem ismerjük egymást valahonnan? Ismerős vagy.

- Nem tudom. De maga is ismerős – Maga. Miközben minden retardált elmebetegnek elhordtam, mielőtt eljöttem.

- Mi a neved? – Megállt bennem a levegő. Nagyon sóhajtottam, majd egy pillanatra Harry és Ellie felé fordultam, hogy erőt adjanak nekem, pedig csak a nevemet kell kimondanom.

- Louis vagyok. Tomlinson – fordultam vissza. Mindenki lefagyott, míg anyám csak nézett rám nagy szemekkel, végigmért, tetőtől talpig.

- Louis? – Kérdezte anyám. A hangja sem változott semmit. Ugyanolyan sipákolós és karcos akárcsak az enyém.

- Igen, ez a nevem – mosolyodtam el – Talán ismerjük egymást?

- Ne játszd a hülyét! – Mordult rám. Igen, határozottan nem változott semmit az évek alatt – Te vagy az

- Én – sóhajtottam – Én vagyok. Hiányoztam? Várj ne, ne válaszolj! Csak egy percnyi örömet kérek! – Emeltem fel két kezemet, mintha vissza akarnám tartani őket, nehogy elmenjenek. Nem is akartam, hogy elmenjenek, valahogy…jó volt látni őket.

- Hiányoztál – sóhajtott anyám.

- Komolyan mondod?

- Komolyan

- Nem hiszek neked – jelentettem ki, majd elhajítottam a cigit. Nem hittem el, pedig elakartam. Hinni akartam neki, de annyi szörnyű és fájdalmas év után nem tudom elfelejteni, amit velem tett, nem tudom neki elhinni azt, hogy hiányoztam. – Ha hiányoztam miért nem kerestél?

- Nem találtalak. London hatalmas, senki sem ismert fel

- Aha – bólintottam egyet – Képzelem

- Pedig tényleg hiányoztál – Dan szólalt meg mellettem, felsóhajtottam. Neki aztán hiányozhattam. Jóformán nem is ismer, nem hogy még hiányozzam. – Anyád megbánta amit tett

- Majd, ha az ő szájából hallom

- Megbántam minden egyes ütést, rossz szót és fájdalmas cselekedetet – mondta anyám, ezzel átvéve a szót. Fájt… A szívem ismét megtelt fájdalommal, ismét sötétnek és elveszettnek éreztem magam, árvának. Pedig…ott volt velem szemben az anyám, az egyetlen élő rokonom, akit valaha szerettem. Mégis…nem tudtam neki hinni, az utcán kinyögi, hogy mennyire fáj neki, az utca közepén. – Figyelj… Majd megbeszéljük négyszemközt

- Harry biztosan megengedi, hogy eljöjjetek hozzánk – mosolyodtam el ismét.

- Ki az a Harry?

- A…párom, ő küldött ide, úgy gondolja szükségünk vagy egymásra – mondtam miközben ismét a két Styles felé fordultam és rájuk mutattam.

- Ő a lányotok? – Kérdezte Dan Ellie-t nézegetve, fejet ráztam.

- Nem, Harry lánya. Babysitter-ként kezdtem náluk

- Harry Styles? A Styles cég vezetője?

- Igen

- És jártok?

- Járunk – bólintottam egyet – Velük élek. Jobb is, ha megyek. A kislánnyal voltunk orvosnál – sóhajtottam fel – Majd… Valamikor találkozunk – nem vártam meg, hogy válaszoljanak, rögtön átrohantam az úttesten, hogy minél előbb Harry-vel lehessek. Nekem ez a mai napra sok volt, el akarom felejteni minél hamarabb. Nem akarok velük többet találkozni, anyám egy undorító nő, aki nem tisztel sem embert, sem Istent. Át akar verni, csupán csak azért, mert van egy ,,gazdag” pasim, akin majd élősködhetnek. Nem. Nem kérek a színészkedésből. Boldog életet akarok, nem színdarabban játszani.

- Na? – Kérdezte mosolyogva Harry, ám nem válaszoltam, csak siettem előre, hogy hamarabb hazaérhessek. Szinte rohantam a járdán, kár volt gyalog jönni. – Louis?

- Menjünk haza! – Kiáltottam vissza a két Styles-nak. Fájt ez a beszélgetés, olyan…hamisnak tűnt, nem tudtam nekik elhinni semmit. Hiába vágytam titkon mindig is erre, most mégis…összetörtem. Nyolc éven át csal hallgattam és vártam a csodát, most pedig, mikor ez a csoda megérkezett elkeseredtem. Azt hittem egy csoda új színt visz az életembe, boldogságot, nos ez a csoda megmutatta mekkora egy idióta vagyok.

***

Órákkal később, mikor hazaérkeztünk, már mindenki otthon volt, ám senkihez sem szóltam. Mivel elment a napunk az orvosnál így főzni sem főztem, de jelenleg nem is volt hozzá erőm. Csak bezárkóztam a szobámba – Alice miatt még nem alhatok együtt Harry-vel – és ültem az ágyam közepén néma csendben. Azt hittem ha itthon leszek megnyugszom és nem fogok erre a napra gondolni, de sajnos tévedtem. Az itthon nem ebben a házban van, az otthonom Liam-nél van. Liam és Ian az otthonom. Hiába szerettem Harry-t, most nem éreztem otthon magam.

Szerencsémre nem zaklatott senki, Harry jól tudta időre van szükségem, magányra, tiszteli az érzéseim és ez megnyugtat. Mármint nem néz át rajtam, hagyja, hogy kicsit magányban legyek és elgondolkozzam a mai napon. Ám ez sem mehetett zökkenőmentesen. Ha már nem Harry, akkor más zaklasson. Meglepő módon Alice nyitott be hozzám, el is csodálkoztam ezen, de nem szóltam csak néztem a szőke kisasszonyt aki az ajtókeretnek dőlve állt és engem figyelt.

- Mondta apu, hogy találkoztál a szüleiddel. Azt is mondta, hogy nincs velük kapcsolatosan túl sok szép emléked. Gondoltam szívesen beszélnél róla – kicsit morgósnak és dünnyögősnek hatott ez az egész. – Amennyiben utána te is meghallgatsz engem

- Csak tessék – mutattam az ágyra, velem szemben még bőven volt hely, szóval becsukta az ajtómat és felmászott az ágyra. Leült velem szemben törökülésben, majd felsóhajtott.

- Szóval? Milyen kapcsolatot ápoltál a szüleiddel? – Kérdezte nagyot sóhajtva. Nos igen, nekem is szokatlan ez a felállás, általában én kérdezek a gyerekektől, nem ők tőlem. Én ápolom a lelküket, nem ők az enyémet.

- Ha csak apád küldött nem erőltetem

- Magamtól jöttem, apu csak egy löket volt. Szóval?

- Anyám terrorizált, az apám huszonnégy éve meghalt. Két éves voltam, elütötték, miattam – azt a miattamot hozzá kellett tennem. Mindig is üldözni fog a bűntudat, de sosem fogom tudni megkérdezni tőle, vajon jogosan-e? A halálhoz pedig mindig is gyenge voltam, féltem a haláltól, nem hozzá merszem, hogy végezzek magammal csupán csak azért, hogy ezt a kérdést feltehessem az apámnak.

- Szóval anyád emiatt utál? És most azt mondta hiányolt nyolc évig?

- Igen

- Összezavart mi? – Kérdezte egy pillanatra elmosolyodva. – Tudod…apu tizennégy éven keresztül egyszer sem mondta, hogy szeret. A temetés után mondta először és nem hittem neki, ahogy most sem igazán hiszek neki. Talán azért, mert anyu ellenne nevelt. Nagy csalódás volt számára, hogy apu biszex és még ribanc is. Ne kérdezd honnan tudom! – Hát jó, nem kérdezem.

- Nem is tudom, Alice… Mármint, apád érzengős embernek tűnik

- Még csak egy hete ismered. Majd megmutatja a foga fehérjét, de te úgy is szeretni fogod – legyintett egyet – Nem adjátok fel, és ez tetszik

- Ez félreérthető

- Nem vagy az esetem… Sokkal inkább a vakmerőséged tetszik. Hamarosan az utcán kötünk ki, nincsen a családnak egy barátja sem, aki segíteni tudna. Sem a Hill, sem a Styles család nem tárgyal velünk. Te mégis itt vagy, és azon vagy, hogy segíts nekünk. Szóval…nem akarom, hogy ilyen hülyeségeken aggódj. Lehet neked nagy dolog ez, de szerintem rendezd le annyival, hogy anyád mindig is szeretett valahol mélyen, csak a fájdalma nagyobb volt. Ne akarj kapcsolatot kettőtök között, el kell szakadnotok egymástól, hogy boldog lehess. Anyád mellett nem leszel boldog, de apu mellett igen – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig megteltem életkedvvel. Egyrészt azért, mert bátorított ez a pár sor, másrészt azért, mert Alice mondta. Nem gondoltam volna, hogy valaha – akár csak egy hét elteltével is – feljön hozzám beszélgetni és megbékél velem. Bár az is lehet, hogy nem velem van a gond, vagy nem bennem van a gond. Sokkal inkább benne van zűrzavar, amit egy idegenen tölt ki. Mérges magára valamiért és én vagyok az, akit nem ismer. És kit tudsz a legjobban bántani? Akit nem ismersz.

- Oké, váltsunk – sóhajtottam. – Te jössz

- Csak egy kérdés… Mármint egy kérdést akarok feltenni

- Na

- Te hány éves voltál, mikor rájöttél, hogy meleg vagy? – Érdekes kérdés volt. Ha az van, amire én gondolok, akkor elég fura, hogy engem kérdez és nem az apját. Elvégre…Harry is meleg.

- Tizennyolc éves koromra vált egyértelművé, amúgy tizennégy évesen gondolkodtam el rajta először

- Az fiatal

- Az fiatal – ismételtem meg. – Van valami, amit elszeretnél mondani? – Utaltam itt arra bizonyos dologra. – Én is kiöntöttem a szívem

- Hát jó. Tudom mit gondolsz, azt hiszed leszbikus vagyok

- Nem csak én

- Remek – forgatott szemet. Visszatért a régi Alice – Nem én vagyok meleg

- Hát akkor?

- Megígértem neki, hogy nem mondom el…

- Remélem tudod, hogy ezzel Diana-ra tereled a gyanút

- Jól van, a legjobb barátnőm leszbikus és szerelmes belém. Megrémiszt

- Most gondold el őt mennyire megrémisztette

- Nem tűnsz idegesnek, azt hittem homofóbnak tartasz majd…

- Az is vagy, mélyen legbelül a melegek is azok, szóval – vontam vállat. Megnyugodtam, nem mintha olyan nagy baj lett volna, csak…féltem nem hallgatna rám, bár így sem vagyunk könnyebb helyzetben. De talán ez a beszélgetés elindított valamit, talán kezdetét vette valami. Talán egy új barátság kezdete ez…

- És ha…kezdek hasonlóan érezni?

- Akkor leszbikus vagy – vontam vállat – Ezzel nem tudsz mit csinálni, jobb, ha elfogadod

- Nem akarok meleg lenni

- Én sem akartam, apád sem akart. Hidd el, ez nem akarat kérdése. Leszbikusan is lehetsz boldog

- Nem vagyok olyan erős, mint ti – sóhajtott fel – Sosem leszek! – Könnyezni kezdett, sírt, megijedt. Megrémült önmagától, tudtam, hogy lány van a dologban, és a végén ki is nyögte.

- Dehogynem, csak még fiatal vagy – vontam vállat mosolyogva, hogy némiképp megnyugodjon. – De mondhatok valamit?

- Na? – Kérdezte a sírástól eltorzult hangon.

- Apád így is büszke rád. Ha elmondod neki, még büszkébb lesz

- Ki lenne büszke egy elcseszett lányra?

- Egy elcseszett apa…

Scam | 10. rész - Öltözőben

Sziasztok!

Nincsen még bétázva a Scam 10. része, de felteszem nektek, mert idő van. Én magam is elfelejtettem a bétámat sürgetni és gondolom ő maga is elfelejtette, de semmi baj, nem haragszom, ezért nem is csinálok nagy ügyet belőle. De ha hiba van benne - soook hiba esetleg - nézzétek el nekem ;)

Nos...nem is tudom, elég rövid és unalmas lett a rész, próbálom összeszedni a történet szálait, ugyanis még kéne pár szál, viszont egyre inkább a végéhez közeledünk. 30-40 részben (szerintem) le lesz tudva és akkor majd jön a Strange Life történet :) A Hatvan nap pedig a Babysitter végeztével, abból még kevesebb rész lesz.

Hanem hát...a halloween-i oneshot, van egy jó dark-os ötletem, neki is kéne majd kezdeni, de...még csak az eleje van meg, viszont az is elég rémisztő, pár nap és meglesz a történet címe és szálai is, egy max. két részes történet lesz - szerintem egy - elég...dark. Irodalomórán jutott eszembe, hála ezért Ady Endrének, és a Párizsban járt az Ősz című versnek, illetve annak elemzésének! :D
És, tam, tam... Design blogom ---> ITT Hamarosan lesz egy filmajánló bejegyzésem, illetve szerkesztők, design-erek, kritikaírók és trailer készítők jelentkezését várom! :) Lehetsz Larry-s, Ziall-es, a blogon ez is fut majd! És... a hétvégére vállalok egyetlen egy Larry blogkritikát! ;) Csak mert évforduló van! ;)
Üdvözlöm az új olvasómat is! Nagyon jól estek a szavaid! :*
Kellemes olvasást!

Lexa

Harry

Az órák csigalassúsággal teltek, minden egyes hatvan perc kínszenvedés volt és még a kisebb szüneteken sem sikerült feloldódnom. A szorító érzés a mellkasomban nem múlt el eme órák alatt sem, sőt, ahogy egyre közelebb került a nagymutató a tizenkettőhöz az érzés egyre csak erősödött. Nem akartam vele ebédelni, nem volt hozzá lelkierőm, biztos voltam benne, hogy ezer, meg ezer kérdést tennék fel neki, csak arról az egy gyors csókról. Inkább dolgozgatok.

De ezt ugye közölni kéne Louis-val valahogy, ne várjon rám, elvégre nem megyek elé… Rögtön előkaptam mobilom, majd már mentem is fel Twitter-re, hogy írhassak egy privát üzenetet Lou-nak.

Szia Louis! Ne haragudj, de rengeteg a munkám, nem tudlak elvinni ebédelni..

Persze, ez nem volt igaz. Nem volt annyi dolgom, egy szabad órám biztosan lett volna, de nem ment. Hamarosan jött is a válasz.

Gondoltam. :(  Kár, lett volna mit megbeszélni…

Majd a meccs után…

Nincs lelkierőd velem beszélgetni? Megbántottalak?

Nem, dehogy. Csak…kell egy kis idő, ez nekem gyors

Persze, megértem… Akkor találkozunk a meccsen!

Tali a meccsen ;)

Már el is tettem a telefont, nehogy lássak valami új trendet, vagy üzenetet, zaklatót. Néha úgy érzem magam, mint egy sztár, akinek vannak rajongói, követői, imádói és utálói.

Néha pedig gerinctelen féregnek érzem magam, főleg mostanában. Egyre jobban kínoz a bűntudat, hogy nem kéne végigcsinálnom, mert Louis ennél többet ér, de én számára érek ennyit, hogy kockáztassak? Megérdemli egyáltalán azt, hogy ezen aggódjak? Értékes vagyok számára, vagy csak egy férfi, aki részt vesz az életében, de valójában…nem szeret?

Ezek a gondolatok órákon keresztül cikáztak a fejemben, észre sem vettem, de már négy óránál jártunk, mikor Melanie  lágyan mosolyogva nyomott elém egy bögre kávét és néhány szem aprósüteményt. Nem ettem egésznap, amit nem tett szóvá, de ebből az apró gesztusból levettem, hogy egésznap figyelgetett, így tisztában volt azzal ennél több le sem megy a torkomon.

Csak állt velem szemben, oldalra biccentett fejjel figyelte, ahogy lassan kortyolgatom a kávét és aprósüteménnyel a számban gépelek. Néha-néha félszemmel felé néztem, ekkor láttam kezd morcos lenni.

- Pihenhetnél, nem vagy jó passzban – jegyezte meg karba font kezekkel. Nagyot sóhajtva daráltam be a maradék süteményt – ilyenkor kicsit igénytelen, de igazi férfinek érzem magam – majd hátradőltem a székben, és felhúzott szemöldökkel tártam szét karjaim.

- Nos? – kérdeztem a nőre nézve, felsóhajtott.

- Harry, betegre aggódod magad

- Te mondtad mindig, hogy ez a nők dolga – vontam vállat nemes egyszerűséggel. Hülyén hangzott, azt is nagyon jól tudtam, hogy igaza van, de melyik ember meri kimondani az igazságot?

- De te nem vagy nő! Férfi vagy, Harry! Nem aggódhatsz egy taknyos miatt! Vagy szeresd teljes szívedből, és szard le a munkád, vagy szard le őt és a munkád csináld végig!

- Egy szóval sem mondtam, hogy szeretem….azt mondtam, hogy ő szeret

- Ha hagytad magad megcsókolni és csapdába csalni, akkor igenis szereted – jelentette ki kicsit megemelve hangját. Összeszorítottam ajkam, nehogy ráüvöltsek, hogy mégis mit képzel, de…Mel túlságosan jól ismer, nem tudnám letagadni az érzelmeim, bár, még ez nem szerelem…nem igazi szerelem. Tinédzser szerelem, ami csak van, de nem ér semmit. – Nekem nem tudsz hazudni, Harry!

- Nem, ez való igaz – sóhajtottam fel – De Louis-nak igen

- Csak fájdítod a szíved!

- Ennél jobban már úgysem fájhat – vontam vállat nemes egyszerűséggel, majd mentettem a Word-be írt szavakat, hogy aztán kikapcsolhassam a laptopom. Melanie hangosan morgolódott velem szemben, halkan megjegyzett ezt-azt, de nem figyeltem rá. Igaza volt, de…nem tudtam dönteni, elhatároztam, hogy ezt a munkát megcsinálom, amiben senki és semmi nem akadályozhat. Fáj és undorítónak érzem magam, de majdnem tíz éve csak ezt tanulom, médiaszak, ilyen képzés-olyan képzés, bármit megtettem a főiskolán a jó jegyekért, betegre tanultam magam. A munkám a legfontosabb, mert szeretem. Lehet Lou-t is szeretem, de…mi lesz, ha úgy járok vele, mint az osztályfőnökömmel? Számára is csak kaland voltam, egy ringyó, akit talán egy picikét szeretett. De én nem azt akarom, hogy picikét szeressenek, ahogy én sem picikét szeretném a párom.

- De, hidd el ennél is jobban fáj majd – volt utolsó megjegyzése, majd ki is viharzott a szobából. Nem akartam megbántani, vagy megsérteni, de sajnos így jött össze. Nem voltak valami felnőttes gondolataim abban a pillanatban, úgy éreztem magam, mint egy hülye tinédzser, akit az érzelmei irányítanak.

Gyorsan előkaptam telefonom, de csak az időt néztem meg, és bármily meglepő is, bizony ismét elszáguldott egy fél óra a fejem fölött, pedig szinte alig csináltam valamit a mai nap, főleg, hogy még az ebédet is kihagytam. Túl gyorsan telik az idő.

Nagyot nyögve keltem fel székemből, hogy összepakolhassam cuccaim, amiből bár nem volt sok, amennyire szétszórt vagyok biztosan itt hagyok valamit, így jobb, ha háromszor is végignézek asztalomon. Meg is néztem minden titkos kis fiókot, de úgy láttam nem hagytam el semmit, így valamennyivel nyugodtabban sétáltam ki a szobámból, hogy aztán minden feltűnés nélkül kisurranhassak az épületből. Őszinte leszek magamhoz, egyáltalán nem vártam a meccset, egyrészt, mert ugye utálom a focit, kettő…Louis-nak pont szünete lesz öttől, vagyis tudok vele beszélgetni, de nem akarok vele beszélgetni. Most legszívesebben haza mennék, elindítanám a Titanic-ot és egy bögre meleg kakaó kíséretében csak kuksolnék egésznap a szobámban. De szeretném viszont az ígéretemet is betartani, ráadásul kell egy kis pletyka is, így muszáj megjelennem a meccsen.

***

Már fél órája csak ültem a kocsiban és nem mertem kiszállni. Nem volt dugó, hamar a stadionhoz értem, de nem mertem, vagy inkább nem volt erőm kiszállni. Csak ültem hátravetett fejjel és gondolkodtam. Sajnos apámért nem kellett menni, útközben beszéltünk, azt mondta jön kocsival, csak várjam meg, elvégre Louis biztosan örülni fog, ha megnyerik a meccset és valakivel örülni kell és nem szeretne két fiatallal egy kocsiba kerülni. Értettem a célzást, normális esetben kinevettem volna, hiszen ő nem tudja, hogy elméletileg járunk, nyilván viccnek szánta, csak nem az lett.

Becsuktam szemeimet, azon gondolkodtam mit mondjak majd Louis-nak, mit feleljek egy-egy kérdésére. A válaszok értelmetlenek voltak, amik a fejemben keringtek. Túl sok volt a kérdés, túl kevés, szinte semmitmondó a válasz, ezzel nem menne sokra Louis.

Hirtelen kopogtak az ablaküvegen, összerezzentem. Szemeim is rögtön szétpattantak, majd fejemet az ajtó felé fordítottam. Apa integetett lágyan mosolyogva. Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsiból, majd zároltam és Robin mellé léptem.

- Szervusz, fiam! – köszönt mosolyogva.

- Szia Robin! – köszöntem én is, bár én nem voltam olyan jó kedvű, mint ő.

- Mi a baj? Nyúzottnak tűnsz

- Majd otthon mesélek, menjünk

- Oh, értem. Louis csinált valamit? Utoljára akkor voltál ilyen, mikor Jack elment – értette itt az osztályfőnökömre. Az való igaz, akkor viselkedtem utoljára így, bár az sokkal rosszabb volt, rosszabbul is éreztem magam.

- Így is fogalmazhatunk

- Hallgatlak – sóhajtott fel, fejet ráztam. Neki nem ciki erről beszélni, nekem viszont kényes téma harminc évesen is. – Kérlek Harry, a fiam vagy. Bármit elmondhatsz nekem, tudod jól

- Azt hiszem szerelmes vagyok…

- Csak hiszed?

- Tudom…hogy szerelmes vagyok – helyesbítettem bólintva, ezzel jelezve ezzel már tisztában vagyok, vagyis próbálok hozzászokni a gondolathoz.

- Ebben mi a rossz?

- Hogy Louis-ba, ez munka, Robin. Nem lehetnék szerelmes, nem akarok ismét csalódni

- Akkor inkább csalódást okozol másnak? Nem önzőség ez tőled? – kérdezte felvont szemöldökkel. De még mennyire, hogy az! Ezt is tudtam, de más szájából hallani olyan…meghökkentő.

- De, az – válaszoltam halkan, majd elkaptam tekintetem, hogy cipőm orrát kezdjem el nézegetni. Nem akartam apám arcát látni, bűntudatot okozna. Ennél is nagyobbat. Robin ismer már, jól tudja, most mi játszódik le bennem, csak a puszta tekintetével irányítani tudna.

- Harry – sóhajtott fel – A szerelem szép dolog, néha többet ér a munkánál. Végre van egy fiú, egy gyerek, aki elfogad és szeret, szerintem érte megéri eldobni a pénzt

- Apa, tizenegy éve ezért kínlódok. Különben sem tudom, megérdemli-e ezt, mármint, hogy feláldozzam érte a jövőm

- Ha ő lesz a jövőd, akkor nem veszítettél, Hazz, csak nyertél egy szebb jövőt – sóhajtott fel, majd kicsit meglökött vállával, hogy ránézzek. Felemeltem fejem, hogy láthassam arcát, de lenéző szemek helyett egy mosolygós arc várt, amolyan bíztató mosoly volt. Robin tudja, hogyan lehet ilyenkor jó apa, ha már a fiát nem tudta rendesen nevelni, akkor legalább mellettem itt lehet. Mármint… Számomra jó apa és jól esik, hogy nyugodtan áll a dolgokhoz. – Én is voltam fiatal, szerelmes. De sosem voltam olyan boldog, mint anyád mellett, pedig van köztünk majdnem tíz év, mégis sokkal, de sokkal boldogabb vagyok vele, mint a saját gyerekem anyjával voltam. Szerinted megérte kockáztatni? Hazz…nem tudom emlékszel-e, mikor először jöttem hozzátok?

- Emlékszem – feleltem mosolyogva. Alig voltam tizenegy éves kiskamasz, míg Gemma-ban már javában dúltak a női hormonok, mindent elkövetett azért, hogy Robin megutáljon minket és elhagyja anyát.

- Tudod, talán jobban féltem tőled, mint Gemma-tól

- Tőlem? Miért?

- Mert már akkor láttam, hogy érzékeny vagy. Féltem nem leszek jó apa, nem tudok vigyázni a lelki épségedre, féltem megrontalak, mármint lelkileg. Gemma tini volt és féltette az anyját, de te Harry… Már akkor is kincs voltál – rázta fejét mosolyogva, miközben végig engem nézett. – Tudom, furcsa ezeket hallani. De csak arra szeretnék kilyukadni, hogy…Louis sérült ember, ahogy te is, talán…be tudnátok gyógyítani egymás sebeit, ami belőle hiányzik az benned megvan. Ne fordulj magadba ismét, Harry. Ne veszítsd el a jó szívedet, utána jobban fog fájni. Az idő lassan gyógyít, de egy ember akit szeretsz…pillanatok alatt – sóhajtott fel mélyen megveregetve vállamat. Igaza volt…bölcs, sok mindent megélt már. Mikor megismert egy összetört kisfiú voltam, aki az apukájáért sírt minden este, mint holmi kölyök, aki el van kényeztetve. Mikor anya közölte van egy barátja négy év elteltével megijedtem. Sőt, mindhárman megijedtünk, én és Gem Robin-tól, anyu pedig a véleményünktől, de aznap mikor jött nem szóltam semmit. Csak ültem a szőnyegen és rajzolgattam. Nem köszöntem, nem néztem rá, nem voltam vele kedves, mégis én voltam az első akihez odajött és bemutatkozott. Ezek szerint azért, mert kincsnek gondolt…egy arany szívvel élő kisfiúnak, akinek ápolgatni kell a lelkét ugyan, de értékesebb lesz bárkinél…

Apám elindult a stadion bejáratához, így kénytelen voltam én is követni. Hatalmas épület volt, ki tudta hány tíz méter magas? Egy hatalmas kapun szivárogtak be az emberek, bár volt egy olyan sandagyanúm, hogy ezek még nem nézők. Sokkal inkább maguk a játékosok járkálgattak ki-be, elvégre már délután ötöt ütött az óra, így elkezdődött a szünet is. Elérkeztünk a kapuig, ahol egy nagy darab őr állt, körülbelül egy magas volt velem, de sokkal izmosabb ugyebár, ezzel sem tanácsos összeveszni.

- Segíthetek? – kérdezte viszonylag kedvesen, felsóhajtottam.

- A meccsre jöttünk – válaszoltam kicsit fáradtan, csak remélni tudtam, hogy Louis szólt kik is vagyunk és előbb utóbb felismernek.

- A meccs egy óra múlva kezdődik – mondta mogorván végig szemeimbe nézve.

- Louis Tomlinson-nal vagyunk, Harry Styles, Robin Twist

- Egy szóval sem említették a nevüket, sajnálom

- Hát ez remek…

- Tényleg velem vannak, engedd be őket! – Louis tűnt fel a kapuban,az őr mellett, aki abban a minutumban arrébb is állt. – Szia! – köszönt kedvesen, mosolyogva, talán még kicsit el is pirult.

- Szia! – köszöntem én is vissza ugyanolyan kedvesen, szintén mosolyogva.

- Illetve persze jó napot, Robin – rázta fejét, majd kezét nyújtotta apámnak, aki csak somolyogva legyintett.

- Láttalak már ma, inkább vezess minket körbe

- Persze – sóhajtott, majd hátrált a kapuban, hogy végre mi is bemehessünk. Bár az őr egész kedves és illedelmes volt, találkoztam ennél bunkóbb és arrogánsabb alakkal is, így talán nem is miatta voltam ideges. Sokkal inkább…izgultam. Bizsergett a gyomrom, izzadt a tenyerem és rágtam a szám, amit valljuk be nem sokszor csinálok, nem szeretem rágni a szám, most mégis azon kaptam magam, hogy szinte véresre haraptam ajkamat.

A stadion nem csak kívülről tűnt nagynak, valóban az volt. Egy hatalmas, füves focipálya volt rögtön a közepén és ki tudja hány sornyi nézőhely, ki tudja hány száz, vagy ezer szék. Voltak piros, és fehér székek, a fehér székes részlegben piros székekkel volt kirakva egy szöveg, azt hiszem csak a stadion neve, a piros részlegeknél fordítva. Nagyon jól nézett ki, pedig utálom a focit és a focival kapcsolatos dolgokat is.

Louis az öltözőbe vezetett minket, a kaputól jobbra kellett fordulni, úgymond a nézőtér mögött volt egy folyosó, ami bevitt az épületbe, nos ott volt több öltöző is. Minket a Doncaster Rovers felirattal ellátott ajtón vezetett be, ám az öltözőben alig voltak, két srác volt bent, egyiket sem ismertem. Cserejátékosnak tűntek, elég fiatalok is voltak, húsz évesnek sem tűntek.

- Nos, ők cserejátékosok, bár George ő ma játszani is fog, Daniel hiányzik. Ő pedig Brian – mutatta be rögtön a két srácot. Mosolyogva intettem, ám mielőtt bemutatkozhattam volna Brian megszólalt.

- Nahát! Harry Styles? Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozok egy ilyen remek újságíróval és interjússal! – rögtön odarohant hozzám, hogy kezet rázhasson velem. Meglepődve, szinte lefagyva ráztam meg végül kezét, miközben Lou-ra sandítottam, de persze nem nézett rám. – Anyám imádja az összes cikked és mindig nézi az interjúidat is a TV-ben! – mosolygott végig rám. Kis vöröske volt, barna szemű, szeplős, elég nyeszlett, de majdnem egy magasak voltunk, pár centi választott el tőle, körülbelül orromig ért.

- Vagyis újabb rajongóra leltem? – kérdeztem nevetve, rögtön bólogatni kezdett.

- Imádom hallgatni, ahogy beszélsz, olyan jó hangod van. Ne értsd félre, nem vagyok meleg, de…nem is tudom. Lehet egy meleg a példaképem?

- Miért ne lehetne? – kérdeztem felfont szemöldökkel, de a srác csak vállat vont.

- Ne vedd sértésnek

- Nem vettem…

- Hey, Brian! Nem jössz sörözni? – kiáltott fel hirtelen a másik…George, igen, az volt a neve. Brian elhúzta a száját, csak nézte a másikat. Louis felsóhajtott mellettem, apám meg csak toporgott egyhelyben, nem mert közbeszólni, vagy egyáltalán beszélgetni. Nem tűntek valami intelligensnek, az igaz, de…mit is várunk tőlük? Gyerekek…

- Meccs előtt?

- Te úgysem játszol – végül a vörös gyerek vállat vont és elindult kifele George-al. Ránk telepedett a kínos csend. Senki sem szólt semmit, a néma csendben csak legyek halk zümmögése volt hallható, de csak, ha nagyon figyeltél. Egy öltözőben nyilván vannak legyek, egy férfi öltözőben meg pláne, amennyi szag terjeng idebent én is azt hinném meghalt valaki, az a csöppnyi ablak meg semmit sem segített, ami a túloldali falon volt, mindössze bukóra nyitva. Alig szellőzött valamit a helység.

- Azt hiszem megkeresem a mosdót – sóhajtott fel apám. Felsóhajtottam, minden öltözőben van  WC, szóval csak azt akarta, hogy kettesben maradjak Louis-val. Olyan kedves… Ki is viharzott, sosem hagyott még el helységet ilyen gyorsan, mire feleszméltem már csak ketten voltunk az egész öltözőben.

- Ezt direkt csinálta, igaz? – kérdezte Louis is nagyot sóhajtva. Alig pár pillanat alatt került velem szembe és nézett fel rám hatalmas kék, csillogó szemeivel.

- Szerintem igen – vontam vállat.

- Szóval valójában nem volt semmi dolgod, csak nem akartál látni

- Nem tudok neked hazudni – volt egyszerű válaszom, pedig szívem olyan gyorsan kalimpált torkomban, félő volt kiköpöm. Lazának akartam tűnni, de…annyira izgultam.

- Gondoltam, hogy hazudsz. De nem nyaggatlak, hanem felteszek egy kérdést, szeretnél velem járni? – kérdezte végig szemeimbe nézve. Beharaptam az ajkam, ami eléggé fájt, elvégre sebesre rágtam alig tíz perce, de akkor nem érdekelt. Elvarázsoltak a szemei, nem akartam szerelmes lenni, ismét imádni valakit…de ez a nyomorék megkedveltette magát.

- Igen – volt határozott válaszom. Olyan volt, mintha a ,,Leszel a férjem?” kérdésre válaszoltam volna ilyen határozottan, de hol van még az? Kérdem én. Az sem biztos, hogy ebből lesz valami, ha rajtam múlik nem lesz…mert át kell vernem.

Mosolya még szélesebb és még édesebb lett. Olyan aranyos volt, olyan gyermeki, mintha cukrot adtam volna neki. Arca is kisimult, nem tűnt abban a pillanatban fáradtnak, sokkal inkább…boldognak. Miattam volt boldog, de…mi lesz ha miattam lesz majd szomorú is?

- Akkor most már megcsókolhatlak? – kérdezte huncut mosollyal.

- Meg – sóhajtottam mosolyogva. Kezeit rögtön derekamra vezette, közelebb húzott magához, így mellkasunk egymásnak feszült. Automatikusan fontam kezeim nyaka köré, jobb kezemet tarkójánál felvezettem hajába, hogy ujjaimra tekerhessem hosszú tincseit. Mosolyogva fogadtam a csókot, olyan kis ügyetlennek tűnt, kezdőnek. Kezei remegtek derekamon, ahogy ajkai is remegtek. Míg ő most kezdett el izgulni, addig én most nyugodtam le.

Olyan édesen csókolt, elmosolyodtam, ezt kihasználva dugta át nyelvét és mélyítette el a csókot, ám pár pillanat múlva el is húzta a fejét és oldalra fordította. Megijedtem, lehet nem tetszett neki? Meggondolta magát?

- Louis?

- Nah? – kérdezte kicsit nyökögve.

- Rendben vagy? – kérdeztem fejbőrét masszírozva.

- Hányingerem van…

- Köszi…

- Nem tőled! Előtte is volt, csak nem akarok a szádba öklendezni – eléggé nyöszörgött, kezdtem hinni neki. Felsóhajtottam, majd elhúztam kezeimet, balommal Louis álláért nyúltam, hogy visszahúzhassam fejét, a jobbat csak leengedtem magam mellé. Könnyesek voltak a szemei, tényleg kínozta a hányinger, nem kicsit.

- Ülj le! Ettél már? – kérdeztem az egyik padhoz kísérve, amire rögtön le is huppant.

- Ettem – felelte röviden.

- Mit ettél?

- Hozott az edző meleg ételt, levest meg…nem tudom, valami hús volt, de nagyon fűszeres

- Nyilván attól vagy rosszul, ha nem tőlem

- Tőled sosem lennék rosszul…

Babysitter | Larry | 4. rész

Sziasztok! :)

Kitenném a holnapi Babysitter részt, nem igazán lesz ugyanis holnap időm  - fél ötre érek haza, akkor még kaja, tanulás elmegy az idő - és nem akarok kapkodni sem, inkább kiteszem ma és akkor mindenki olvashat mikor ráér :)

Sikerült minden kommentre válaszolni, hamarosan jön a Wattpad is, ott is szeretnék a legtöbbre válaszolni, mert hát...szeretek válaszolgatni. :D

Aaaa Hatvan nap-nak nekikezdtem és tudom mi lesz a Supressing vége is, már csak 20-30 rész - vagy még kevesebb - van belőle, a folytatás Tőletek függ majd, hogy legyen-e úgymond második évad, érdekel-e, elvégre az már nem teljesen Larry volna. Tudnám folytatni, de szerintem unnátok :D Így egyezzünk meg abban, majd lesz egy szavazás és még én is eldöntöm ;)

Öhm, mit mondhatnék még?

Áh, megvan! Nos...azon töröm a fejem csatlakozzak-e egy design bloghoz, ha igen melyikhez/kihez, vagy esetleg nyissak külön blogot, ahol lehetne kérni, BÁRKINEK, Larry-sek, Ziall-osak stb. kérhetnének fejlécet design-t, mert őszintén nem akarom ezen a blogon futtatni, szerintem nem ideillő, lehet lesz egy külön blog, eddig ugyanis nem jelezték, hogy mit hogyan... Ha úgy érzitek tudtok/szerettek szerkeszteni, design-t készíteni keressetek Facebook-on vagy emailon, és kérek munkákat is! Természetesen kritikaírókat is keresek majd, a blogon ki lesz majd írva.

Szóval jah, lesz egy design blogom :D

Ui: Ide is posztolom majd!

Ui2: A No Control linkje ismét változott... LINK

Kitartást a sulihoz!

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

A vacsora csendesen telt, mindenki durcázva fogyasztotta el a neki szánt szendvicset, bár a két kisebb nem tett semmit, mégis mintha kicsit megsértődtek volna. Én viszont nem bírtam enni, ideges voltam és fáradt, mind testileg, mind lelkileg, most jött el az a pillanat, mikor megtapasztaltam saját bőrömön az anyaság minden szépségét és csúfságát. Illetve kicsit belekóstoltam a feleség szerepébe is, ugyanis Harry dominált jelenleg és ő parancsolgatott.

Viszont ő sem tudott jó ízűen enni. Fáradt volt, ideges, és elveszett. Nem tudta mit rontott el, amiért Alice így viselkedik, vagy amiért a lányok így bánnak vele. Én sem értettem, de volt egy sejtésem, ami folyamatosan piszkálta agyam, meg kell majd kérdeznem a lányokat, feltétlen.

A vacsora után – ami inkább ebéd volt, amilyen étellel szolgáltam – mindenki felvonult a szobájába, hogy leülhessen tanulni, és felkészülhessen a holnapi napra. Diana azt mondta rengeteg házit kapott ő is, és szegény Ellie is, Alice-ről már ne is beszéljünk, mind tudtuk mivel jár egy tizedikes élete, én személy szerint azt az évet utáltam a legjobban, belekóstoltam ugyanis a felnőtt világba és rá kellett jönnöm, hogy anyám ridegebb, mint gondoltam, és még homofób is.

Ketten maradtunk Harry-vel a konyhában, és volt alkalmam beszélni vele, bár meg vártam míg elmosogat, én addig gyorsan fel sepertem a konyhát, majd mindketten fáradtan rogytunk le egy-egy székre, egymással szemben. Sejthette, hogy szóvá teszem majd, hogy nem tetszik nekem, ahogy a lányokkal bánik.

- Ez csúnya volt tőled – jegyeztem mag halkan szemébe nézve. Felsóhajtott, hajába túrt, majd szemei rajtam állapodtak meg, gondterhelten csillogtak, segítségért esedeztek.

- Nem ismered őket, Lou

- Te sem, pedig a gyerekeid – vágtam rögtön vissza, ismét csak sóhajtást kaptam. Ha ismerné őket nem vágna ilyet a fejükhöz, és nem ilyen stílusban emlegetné a halott anyjukat. Egy tizenhat éves lány életében nincs rosszabb, mint elveszteni az anyját, sőt, végignézni, ahogy meghal. Az már ugyan mindegy, hogy magától, vagy gyógyszertől, az apja miatt, vagy sem, végignézte, ahogy én is végignéztem, ahogy apám elvérzik és leáll a szíve. Aznap este én is kék-zölden, feküdtem az ágyba, anyám kezeskedett arról, hogy megjárjam a poklok poklát az apám halála miatt. Pedig…nem biztos, hogy megérdemeltem.

- Rendben, Louis. Akkor mondd meg mit tegyek? – kérdezte segítséget kérve, tisztán éreztem hangjában, hogy nem gúnyolódik, hanem fél. Fél, hogy elveszíti őket.

- Legyél csöndben, és néha csak figyeld mit cselekszenek egy-egy mondatra. Így ismered meg az embert, nem? Ha figyelsz rá – mosolyodtam el halványan, hogy kicsit bátorítsam – Ha mindig az arcukba vágod az igazságot, azzal nem teszel jót, csak rontasz a helyzeten. Tudod, az embernek mindig fáj az aki, mert a múlt megviselte és nem bízik a jövőben. Harry, a jövőjüket vesztették el, mikor az anyjukat eltemették. Adj nekik új jövőt, hogy bízzanak benned ismét. Te vagy az apjuk, adj nekik fényt. Nekem nem adott senki, nem volt apám, anyám sem, eldobott magától, ne hagyd, hogy ilyenek legyenek, mint én – ömlöttek belőlem a szavak, és mind-mind fájóan hagyta el a számat, minden szó után egyre üresebb lettem, és úgy éreztem nyitott könyv lettem, aminek sorban tépik ki a lapjait. Tudom, mit éreznek a gyerekei, túl jól tudom. Egyik hibáztatja a másikat, pedig egyiknek sincs igaza, mert egyikőjük sem hibás igazán, a legnagyobb hunyó az anyjuk volt. Mert féltékeny volt, fájt, hogy nem szeretik.

Harry nagyot sóhajtott, jól tudta, hogy igazam van. Érezhette, hogy nem vagyok teljes, úgy, ahogy ő se az, hiába nem vonzódott ahhoz a nőhöz, ragaszkodott hozzá, így fájt az elvesztése is. Üres lett. Elvesztette az egyik felét, amit most én próbálok pótolni, és próbálom ismét rendbe tenni a családot, nem csak anyagilag, de lelkileg is.

- Fáj, hogy igazad van

- Az igazság mindig fáj, de fájdalom nélkül mit sem ér az élet – vontam vállat – Tizennyolc évesen megjártam a poklok poklát, húsz évesen ismét. Nem volt senkim, mégis jobb ember lettem azoknál akik luxusban nőttek fel, de ehhez kellett valaki, aki elindít egy úton. Te is mutass utakat a lányaidnak, különben elveszíted őket. Csak te adhatsz nekik jövőt, én nem. Nem vagyok az anyjuk, sem az apjuk, nem én szültem őket, nem is ismernek, rám nem fognak hallgatni, hiába tartasz most bölcsnek

- Ehhez egyedül kevés vagyok, Lou. Kellesz te is… - mondta mélyen szemeimbe nézve, szinte könyörögve egy kis segítségért. – Egyedül gyenge vagyok

- Ki mondta, hogy nem leszek melletted?

- Két napja ismerjük egymást, egy napja járunk….

- És?

- Mégis rád bíznám a lányaim életét. Azaz az apjuk vagy, a párom. Bízom benned, jogodban áll nevelni – mondta halványan mosolyogva. Megjelentek gödröcskéi, amik már inkább tűntek picike ráncoknak, csak most láttam igazán, hogy arcszőrzete is néhol már őszes. Tudom mitől fél most, nagyon jól tudom, fél hogy megöregszik, meghal mellőlem én pedig eldobom a lányait.

- Az anyjukat nem pótolhatom, Harry. Én csak a te párodat pótolhatom, csak téged tehetlek igazán boldoggá. Őket csak akkor tehetem, ha elfogadnak, de maguktól nem fognak. Ehhez mindketten kellünk, attól, hogy úgy tervezzük közös jövőnk lesz, még te is kellesz, az apjuk maradsz attól, hogy én itt leszek – magyaráztam a jövőbe látva, bár még olyan ingatag volt az egész, mégis hirtelen beugrott még egy kis rózsaszín ruhás kislány, aki éppen a hatalmas udvaron totyog, és nekem kiabálja azt, hogy ,,Apu”. Korai még, de mire megérik a kapcsolatunk ő öreg lesz, én pedig már családot akarok majd.

- Tudom – sóhajtott fel – Mindenre fel vagyok készülve

- Azért a gyerekkel várhatunk – próbáltam kicsit vicceskedni, hogy hallhassam kacaját, de csak egy erősebb mosoly jelent meg arcán, még fogait sem villantotta meg. Nagyon gondterhelt.

- Kapsz három évet

- Oh, ismét apa szeretnél lenni?

- Ha te leszel a másik apja, akkor szívesen nevelek veled még egy gyereket, még akkor is, ha közel ötven leszek. De kiemelem, drágám, szülni nem tudok – jót nevettem rajta. Nem is vártam, nem is akartam, hogy bepróbálkozzunk majd ilyennel.

- Beelégszem az adoptálással is, csak maradjunk még a jelenben egy picit – mondtam nevetve, mire csak sóhajtott – Nem kéne menned?

- Nem megyek

- Hogy, hogy?

- Megvilágosodtam, csatlakozok a vándorcirkuszhoz – mosolygott rám immár megvillantva fogait is, de nem értettem ez alatt mit ért – Azaz itthon maradok és beszélgetek a lányaimmal

- Oh, köszönöm, így érthetőbb. És én lennék a fő bohóc? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Mosolyogva rázott fejet, majd előre nyújtott jobb kezét, amire én rögtön ráhelyeztem enyémet.

- Nem, te vagy a király én a királynőd, ők meg a cirkuszból szabadult lányaink, amilyen őrültek mostanság

- Királynő? Szeretnél valamit az este?

- Majd még eldöntöm, édes – kacsintott egyet huncut mosollyal arcán. Oh, hát remélem egy igen mellett dönt, kíváncsi vagyok rá mit tud, és nem azért, mert ribi, hanem mert mégis csak negyven éves, milyen egy jóval idősebbet dugni? Hah?

- Hát döntsd el hamar – mondtam nagyot sóhajtva, majd elhúztam a kezem, hogy ismét ölembe ejthessem őket. Valamiért most nem esett jól az asztalon pihentetni őket, pihentető érzés helyett sokkal inkább kényelmetlen volt. – Én is bemenjek veled? Mármint a lányokhoz

- Jól jönne – sóhajtott fel ő is, majd nagyot nyögve feltápászkodott a székről, hogy aztán lassan és óvatos kinyújtózzon, és meg mozgassa ,,öreg” csontjait. Bár egyáltalán nem tűnt öregnek, mégis látszott rajta, és bár ez nem volt értelmes gondolatmenet, kifejtem majd magamnak. Bár őszes volt, bölcs, okos, mégis sokkal fiatalabbnak tűnt, úgy viselkedett akár egy harminc év körüli, bulizik, táncol, és miegymás dolgot csinál ami rám volt jellemző húszas éveim elején.

Én is felálltam a székről, majd követtem fel az emeletre. Mostanra biztosan végeztek a lányok a tanulással, így lehet mindannyian Alice-nél TV-znék, ugyanis a három lány közül csak neki van saját TV-je, illetve nekem. Harry kopogott kettőt Alice ajtaját, mire egy ,,Gyere!”-t kiáltott vissza, így magabiztosan nyitott be a lánya szobájába. Meglepő módon rend fogadott, pedig Alice igen rendetlen tinédzser ám, ahogy én is az voltam. Sosem szerettem takarítani, egészen húsz éves koromig, amikor bármit megtettem egy szelet száraz kenyérért, holott az egyik legnehezebb és legelitebb egyetemre jártam.

A két kisebb valóban Alice ágyát feküdt és nézte a ,,leghíresebb” tini sorozatott a Violetta-t, amiről csak párszor hallottam egész életem során, de az is pont elég volt. Beljebb lépdeltünk a szobába, majd Harry bemászott a két lány mellé az ágyba, míg a nagyobbik csak megpördült a székkel, hogy ránk nézhessen.

- Hogy, hogy nem mentél dolgozni? – kérdezte apjába bújva a kicsi Ellie. Harry bal karján feküdt, mellkasához bújva, apja pedig haját simogatta kézfejével. Megmelengette a szívem, főleg mikor Harry mosolyogva hajolt le a kislányhoz, hogy puszit nyomjon homlokára. Egyre többször törtnek felszínre apai ösztöneim, érzéseim, de úgy érzem fiatal lennék még egy kisbabához, vagy akár egy gyerekhez is.

- Beszélnünk kell veletek – sóhajtotta Ellie hajába. Mosolyogva figyeltem őket, nem tűnik rossz apának, inkább olyannak, aki nem tudott elég ideig fiatal, és gyerek maradni.

- Beszélnünk? – kérdezte felháborodva Alice – Louis-nak mi köze hozzánk?

- Alice! – mordult rá az apja – Ha hagyod, akkor elmondjuk – sóhajtott fel – Bár még csak két napja ismerjük egymást, mégis összejöttünk és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt – kezdett bele Harry. A lányok szája rögtön tátva maradt, ám míg a két kicsi örült, addig Alice teljes erőből az asztalra csapott. Összerezzentem, lehet nem így kellett volna elmondani. Bár így sincs sok beleszólása az életünkbe, és döntéseinkbe, mert gyerek.

- Mi van? Két nap ismertség után fogod magad, és szétteszed neki a lábaid? Ezt komolyan mondod? Nem elég elfogadni, hogy biszex vagy mi az Isten vagy, de még a babysitter-ünkkel is összejöttél?! – kezdett hangos ordibálásba a lány. Apja felsóhajtott, majd felült az ágyban, hogy megszemlélhesse első szülött lányának ideges képét, mert egyáltalán nem volt szép dühös, vörös arccal. Morogtam egy ,,Jogában áll…” mondatot az orrom alatt, ugyanis nem tetszett, hogy Alice akar mindenkit – beleértve engem is – irányítani, főleg a felnőtt apját. Én sosem szóltam bele anyám ügyeibe, bár eleve utált én is voltam tini, és verekedtem a saját anyámmal, de sosem szóltam bele kitől szül gyereket, vagy éppen kinek teszi szét a lábait, mert nem az én dolgom! Majd ő eldönti neki mi a jó, úgy, ahogy Harry is.

- Alice, majd én eldöntöm kinek teszem szét a lábaim, emiatt ne fájjon a fejed – válaszolt apja higgadtan, vagy legalábbis próbált higgadtan válaszolni. – És nem feküdtünk le

- De leszoptad! – kiáltott fel Alice.

- Honnan veszed? – kérdezte Harry immár kicsit ingerültebben. Jelenleg engem sem érdekelt, hogy két tizennyolc éven aluli van a szobában, kíváncsi voltam a végére, bár már majd szétszedett az ideg, alig pár pillanat alatt cseszett fel ez a lány.

- Csak látom! De ahogy látom igaz is… - morgolódott tovább a lány – Undorító vagy!

- Undorító? Undorító?! Igen, komolyan Alice? Az apád egy undorító féreg? – kezdtem bele most én az ordibálásra, hiába biccentett fejével Harry, hogy maradjak csöndben, nem bírtam tovább. Nem uralkodhat a negyven éves apja felett, felettem meg pláne nem. Hadd döntsem már el huszonhat évesen, hogy kivel akarok járni! – Azt hiszed egy hülye buzival jött össze, akit az utcáról kapartak össze? Orvosi egyetemre jártam, vágod? Pszichológus akartam lenni, de mint ahogy már megemlítettem az anyám kitett, mert ,,egy rohadt élősködő buzi vagyok, aki megölte az apját” holott ez nem igaz! Bizonyítani akartam, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, erre meghalt az egyetlen, szerető rokonom is, aki finanszírozta a tanulmányaim! És tudod ki az undorító féreg? Te, mert nem hagyod apádat érvényesülni! Akart-e vagy sem, kit érdekel, ha szeret?! Én látom rajta, és nem nyalizásból mondom, az apád szeret, csak fiatal volt az apasághoz! – ordítoztam tovább. Alice szemei bekönnyesedtek, forrt a dühtől, de nem mert visszaszólni, jól tudta, hogy igazam van. – Azzal te meg pláne ne foglalkozz, hogy a negyven éves apád kit szop le, oké? Majd ő eldönti, felnőtt férfi, lehet van három lánya, viszont jogai is vannak! Én pedig majd eldöntöm együttakarok-e élni egy három gyerekes apával, vagy sem. Szóval köszönöm, nagyon odaadóan féltesz mindkettőnket, de felesleges, mert kurvára leszarjuk a véleményed! Egyenlőre te függsz tőlem, nem én tőled, apád és én nevellek majd a közeljövőben, nem fordítva, szóval üljél kussban, és hallgasd végig az apád, mielőtt olyat teszek amit később megbánok! – ezzel be is fejeztem az ordítozást, nagyokat szuszogva próbáltam lenyugodni, és nem aggódni azon, hogy vajon most milyen véleménye lehet rólam a családnak. Senki sem szólt semmit, mindenki lesütötte szemeit, senki sem mert rám nézni, azaz igazam volt, bár ez nem csak Alice hibájából történt, mi is hibásak vagyunk az apjával, viszont ne dirigáljon már nekünk egy tizenhat éves csajszi, aki semmit sem tud az életről.

Megfagyott a levegő, és kezdett egyre kínosabb lenni az egész helyzet, de nem szólaltam meg, nem rajtam volt a sor. Nem nekem kell magyarázkodni egy tizenhat éves szaros gyereknek, hanem éppen neki kéne elmagyaráznia mi ez a viselkedés.

- Ez csúnya volt… - sóhajtott fel végül Diana – De igaz

- Te csak ne védd őt, spicli! – mordult rá rögtön húgára a rangidős.

- Alice! – szólt fenyegetőn apja, mire ismét csöndben maradt – Louis-nak igaza van, felnőtt, hiába, hogy nem ismered. Túl kell lépned anyádon – sóhajtotta végül apja, mikor rájött mi is a probléma. Senki sem dolgozta fel vele az anyja elvesztését, senki sem tudta mit érez, mert ő látta, ahogy haldoklik Alexa.

- Csak két év telt el! – vágott vissza sírva, könnyei utat törtek maguknak, szegény lány alig látott a könnyfátyoltól, de még szegény szégyellte is a gyengeséget. Felsóhajtottunk Harry-vel, míg a két kicsit kipattant az ágyból, és a nővérükhöz rohantak, hogy aztán szoros ölelésbe vonják a levegőt kapkodó lányt. Sajnáltam őt, el tudtam képzelni mit érezhet szegény, bár nem tudom melyikünknek fáj jobban az édesanyáink elvesztése. – Te hogy tudtál ilyen könnyen túllépni rajta? – kérdezte sírva, húgaiba bújva. Nem telt bele sok, apja is feltápászkodott, majd lányához sietett, hogy aztán nyöszörögve guggoljon le elé.

- Sosem szerettem anyádat, de jól tudod, hogy hiányzik – mondta ő is sírós hangon, elég érzékeny típus ő maga is, ráadásul a lánya, egy szülőnek pedig a gyerekei könnyei kétszer annyira fájnak.

- Mégis pasid van!

- Negyven év után nekem is kijár a szerelem, nem? – kérdezte kedvesen Alice térdeit simogatva. – Ha a helyemben lennél, nem követelnél magadnak pár lopott pillanatot? Lehet megtettem amit mondtál, lehet két napja mást sem csinálunk, csak beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást, de Louis nem szégyell, anyád szégyellt. Azt mondta nem zavarja a tizennégy év korkülönbség, és ti sem, sőt…az apátok akar lenni. Anyád megtette volna ezt? Ha éppen most ő lenne a második? – megmelengette a szívem, hogy ilyen kedvesen, és örömmel beszél rólam, izgalommal. Valóban lennék az apjuk, elfogadom őket, úgy ahogy vannak, de akkor ezt fordítva is kéne. Nekik is el kéne fogadniuk engem.

Alice fájdalmasan sóhajtott fel, majd fejet rázott. Vagyis az anyja nem tette volna meg.

- Lehet anyád jó szívű volt, de önző. Mindent csak neki és a gyerekeimnek, az apjuknak semmit, mert nem szeret – vont vállat Harry – Jó anya volt, ehhez kétség sem fér, de el kell engednetek, hogy könnyítsünk magunkon. Hogy új életet kezdhessünk, Lou-val. Nem kell apunak hívni, maradhat Lou, Louis, nem tudom milyen becenevei vannak, de fogadjátok őt el úgy, ahogy van, ő már ezt megtette. Elfogadott minket, most rajtunk a sor – sóhajtott apjuk, majd feltápászkodott, hogy megölelhesse első kislányát, aki igazából még nem nőtt fel, hiába játszotta a felnőttet, valójában még kislány.  Egy kislány, akit megviselt az anyja elvesztése, és nem volt, aki feldolgozza vele, mert mindenki a saját bajával foglalkozott, míg a két kislány szinte fel sem fogta mi történt az anyjukkal.

- Sajnálom – sírt fel ismét hangosan a lány apja vállaiba kapaszkodva – Annyira hiányzik!

- Tudom… - sóhajtott fel Harry, én pedig szépen lassan kezdtem el lassan kifele hátrálni a szobából, hogy ne lásson senki. Üresnek és elveszettnek éreztem magam, hirtelenjében hiányzott az én édesanyám is, akit ez alatt a nyolc év alatt fel sem mertem hívni, olyannyira tartok tőle. Sokszor kaptam tőle, nem csak bántó szót, hanem erős ütéseket is, amiknek helye még mindig díszíti hátamat. Szíjjal kaptam, azaz övvel. Sosem kézzel, nem, arra nem voltam méltó.

Kilépdeltem a szobából, egyedül hagyva a kis családot, aminek hamarosan tagja leszek, bár kötve hiszem, hogy ezek után másként bánnak majd velem, nem érdekel. Úgy érzem Harry pótol bennem valamim, valamit amit az évek alatt elvesztettem. Hogy mit vesztettem el, még én magam sem tudom, egészen ideáig nem nagyon hiányoltam ezt a valamit.

Nagyot sóhajtva lépdeltem saját szobám felé, hogy aztán bemehessek, és a matracra dőlhessek. Háton feküdtem, két karom fejem alá húztam, papucsomat lerúgtam és elnyúltam az ágyon. Jól tudom, most a három lány az apjukkal szeretne lenni. Most kell nekik az a picike apai szeretet, az a pici idő, amit az apjuk rájuk szánt a munka helyett. Bár még ebből biztosan baj lesz, de…ő tudja…

***

Több óra is eltelhetett, én pedig több filmet is végignéztem a TV-ben, mindent megnéztem, amit találtam, legyen az pornó, sorozat, vagy mese. Unatkoztam és szörnyen üresnek éreztem magam, rezzenéstelen arccal néztem a TV-t, egészen addig, még el nem kezdődött az Oroszlánkirály. Az elejét mosolyogva néztem, de mikor Szimba apjának halálához jutott  a történet bekönnyeztem, de nem azért, mert éppen a menstruációs hetem előtt voltam, vagy túlontúl érzékeny voltam. Úgy éreztem engem is átvernek évek óta azzal, hogy én öltem meg az apámat totyogós gyerekként, csupán csak azért, mert kirúgtam a labdámat a főútra. Nem direkt volt, és szükségem lett volna az apámra. Ahogy most is hiányzik, de már senki sem hozza vissza, nincs az a természetfeletti erő, ami visszaadná nekem az apám.

Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig ösztönösen kaptam szemeimhez, hogy megtörölhessem őket. Nem szeretek mások előtt sírni, akárki is nyitott most be a szobába. Bár csak Harry volt, fáradtnak, de boldognak tűnt. Ezek szerint mindent sikerült megbeszélni, ám mikor meglátott a mosolya hirtelen eltűnt, és szemöldökét ráncolta.

- Miért sírtál? – kérdezte aggódva, majd rögtön az ágyhoz sietett. Hiába magyarázkodnék, úgyis el kéne mondanom, így csak a TV-re mutattam, amiben éppen Szimba menekült el, annak tudatában, hogy megölte az édesapját. Felsóhajtott, leült az ágyra, majd mellém bújt, nem éreztem magam férfiasnak. Nem miatta, mintha…elgyengültem volna, és nem a domináns, férfias önmagam lennék, hanem egy menstruáló csaj, akinek mindene fáj, de legfőképpen a szíve. – Elmondod mi kavart fel egy mesében? – kérdezte kedvesen, majd mellkasomra hajtotta fejét, én pedig kezemet hátára vezettem, hogy kedvesen simogathassam.

- Apámra emlékeztet – sóhajtottam fel – Anyám mindig azt hangoztatta, hogy én öltem meg az apám, és miattam volt. Most, több mint húsz év elteltével kellett rájönnöm hazudott, de mégis ugyanolyan hibásnak érzem magam – meséltem megtörten, elvégre mi fáj a legjobban, ha nem a múlt? A múltad megalapozza a jövőd, a jelenben pedig eldöntheted melyikhez ragaszkodsz jobban, a múltadhoz, vagy a jövődhöz? Leszel olyan erős, hogy folytatod a megkezdett utat, vagy kezdesz egy másik életet?

- Ez nem igaz, Lou. Biztosan nem direkt volt, akármit is tettél

- Totyogós voltam, kirúgtam a labdámat a főútra, én utána indultam, apám lökött el a kocsi elől. A sofőr illuminált állapotban volt, be volt tépve rendesen, ennek ellenére anyám mint egy nagy hibát tartott számon az életében. Hiába bizonyítottam, hogy más vagyok, jobb vagyok, és nem miattam volt, mindig csak egyre több bizonyítékot kaptam az ellenkezőjére – vontam vállat, miközben folyamatosan Harry hátát simogattam.

- Fel kéne hívnod

- Anyámat?

- Igen, lehet a te lépésedre vár… Úgy, ahogy Alice is az enyémre várt. Neked köszönhetem ezt is – sóhajtott fel, majd elkezdte szépen, lassan hasamat simogatni, hogy némiképpen megnyugodjak. – Sovány vagy

- Sosem voltam kövér – vontam vállat – Hatvan kiló fölé sosem csúszott a súlyom, elvégre nem is nagyon volt mit ennem az elmúlt hat évben

- Szegény – sóhajtott fel – Nyomornegyed?

- Inkább nevezném drogos és piás negyednek – horkantottam egyet. Itt azért volt a legtöbbje szegény, mert kellett a pénz drogra és piára, szinte minden második ember használta ezt, vagy azt, vagy fogyasztotta ezt, vagy azt.

- Te is gondolom – jegyezte meg szarkasztikusan, ezzel jelezve nem tetszene neki, ha szívnék és innék. Elmosolyodtam, de egyben fájt is, nem most beszélt arról, hogy el kéne fogadnunk egymást?

- Igen, néha a nyelvemre került pár tabletta – vontam vállat – Csak tudod az idő gyógyít, nem a drog és a pia. Bulikon néha tettek a nyelvemre, aztán sötét, se kép, se hang, csak felkeltem reggel két férfi mellett, azóta nem igazán dörgölőzök senkihez

- Még szerencse – sóhajtotta, majd fellökte magát, úgy, hogy fejünk egy vonalban legyen és szemeimbe nézhessen – Dörgölőzz hozzám

- Persze, drágám, csak nem ma este – mondtam lágyan mosolyogva, végig szemeibe nézve. Most viszont éreztem a dominanciát és férfiasnak éreztem magam. Ő pedig olyan…kis nőiesnek tűnt. Kis gyengének, védtelennek, törékenynek, akár egy nő.

- Oh, akkor nem akarsz velem aludni? – kérdezte huncutkodva, fel akart dobni, jól tudta, hogy most nem menne, nem vagyok olyan állapotban.

- Ha csak alszunk

- Csak alszunk – sóhajtotta, majd ajkaimra tapadt. Rögtön arcához kaptam, majd lágyan megcirógattam, miközben lehunytam szemeimet, hogy élvezhessem a csókot. Olyan édes volt, olyan gyengéd, új erőre kaptam, csak többet és többet akartam, nem tudtam volna vele betelni. Édes szájával, és ügyes kis nyelvével nem lehetett betelni, hagytam volna, hogy irányítson, viszont ő pedig nem hagyta, hogy lustálkodjak, így kénytelen voltam felülni, és ölembe húzni őt, hogy még inkább mélyítsek a csókon. Mosolyogva fogadta, hogy átvettem az irányítást, majd combjaimra ült és hirtelen kivált a csókból. – Na most döntsd el akarsz-e valamit, mert nagyon belejöttem – lihegte szemeimbe nézve, de sajnos fejrázást kapott.