2016. szeptember 28., szerda

Scam | 10. rész - Öltözőben

Sziasztok!
Nincsen még bétázva a Scam 10. része, de felteszem nektek, mert idő van. Én magam is elfelejtettem a bétámat sürgetni és gondolom ő maga is elfelejtette, de semmi baj, nem haragszom, ezért nem is csinálok nagy ügyet belőle. De ha hiba van benne - soook hiba esetleg - nézzétek el nekem ;)
Nos...nem is tudom, elég rövid és unalmas lett a rész, próbálom összeszedni a történet szálait, ugyanis még kéne pár szál, viszont egyre inkább a végéhez közeledünk. 30-40 részben (szerintem) le lesz tudva és akkor majd jön a Strange Life történet :) A Hatvan nap pedig a Babysitter végeztével, abból még kevesebb rész lesz.
Hanem hát...a halloween-i oneshot, van egy jó dark-os ötletem, neki is kéne majd kezdeni, de...még csak az eleje van meg, viszont az is elég rémisztő, pár nap és meglesz a történet címe és szálai is, egy max. két részes történet lesz - szerintem egy - elég...dark. Irodalomórán jutott eszembe, hála ezért Ady Endrének, és a Párizsban járt az Ősz című versnek, illetve annak elemzésének! :D
És, tam, tam... Design blogom ---> ITT Hamarosan lesz egy filmajánló bejegyzésem, illetve szerkesztők, design-erek, kritikaírók és trailer készítők jelentkezését várom! :) Lehetsz Larry-s, Ziall-es, a blogon ez is fut majd! És... a hétvégére vállalok egyetlen egy Larry blogkritikát! ;) Csak mert évforduló van! ;)
Üdvözlöm az új olvasómat is! Nagyon jól estek a szavaid! :*
Kellemes olvasást!

Lexa











Harry

Az órák csigalassúsággal teltek, minden egyes hatvan perc kínszenvedés volt és még a kisebb szüneteken sem sikerült feloldódnom. A szorító érzés a mellkasomban nem múlt el eme órák alatt sem, sőt, ahogy egyre közelebb került a nagymutató a tizenkettőhöz az érzés egyre csak erősödött. Nem akartam vele ebédelni, nem volt hozzá lelkierőm, biztos voltam benne, hogy ezer, meg ezer kérdést tennék fel neki, csak arról az egy gyors csókról. Inkább dolgozgatok.
De ezt ugye közölni kéne Louis-val valahogy, ne várjon rám, elvégre nem megyek elé… Rögtön előkaptam mobilom, majd már mentem is fel Twitter-re, hogy írhassak egy privát üzenetet Lou-nak.

Szia Louis! Ne haragudj, de rengeteg a munkám, nem tudlak elvinni ebédelni..

Persze, ez nem volt igaz. Nem volt annyi dolgom, egy szabad órám biztosan lett volna, de nem ment. Hamarosan jött is a válasz.

Gondoltam. :(  Kár, lett volna mit megbeszélni…

Majd a meccs után…

Nincs lelkierőd velem beszélgetni? Megbántottalak?

Nem, dehogy. Csak…kell egy kis idő, ez nekem gyors

Persze, megértem… Akkor találkozunk a meccsen!

Tali a meccsen ;)

Már el is tettem a telefont, nehogy lássak valami új trendet, vagy üzenetet, zaklatót. Néha úgy érzem magam, mint egy sztár, akinek vannak rajongói, követői, imádói és utálói.
Néha pedig gerinctelen féregnek érzem magam, főleg mostanában. Egyre jobban kínoz a bűntudat, hogy nem kéne végigcsinálnom, mert Louis ennél többet ér, de én számára érek ennyit, hogy kockáztassak? Megérdemli egyáltalán azt, hogy ezen aggódjak? Értékes vagyok számára, vagy csak egy férfi, aki részt vesz az életében, de valójában…nem szeret?
Ezek a gondolatok órákon keresztül cikáztak a fejemben, észre sem vettem, de már négy óránál jártunk, mikor Melanie  lágyan mosolyogva nyomott elém egy bögre kávét és néhány szem aprósüteményt. Nem ettem egésznap, amit nem tett szóvá, de ebből az apró gesztusból levettem, hogy egésznap figyelgetett, így tisztában volt azzal ennél több le sem megy a torkomon.
Csak állt velem szemben, oldalra biccentett fejjel figyelte, ahogy lassan kortyolgatom a kávét és aprósüteménnyel a számban gépelek. Néha-néha félszemmel felé néztem, ekkor láttam kezd morcos lenni.
- Pihenhetnél, nem vagy jó passzban – jegyezte meg karba font kezekkel. Nagyot sóhajtva daráltam be a maradék süteményt – ilyenkor kicsit igénytelen, de igazi férfinek érzem magam – majd hátradőltem a székben, és felhúzott szemöldökkel tártam szét karjaim.
- Nos? – kérdeztem a nőre nézve, felsóhajtott.
- Harry, betegre aggódod magad
- Te mondtad mindig, hogy ez a nők dolga – vontam vállat nemes egyszerűséggel. Hülyén hangzott, azt is nagyon jól tudtam, hogy igaza van, de melyik ember meri kimondani az igazságot?
- De te nem vagy nő! Férfi vagy, Harry! Nem aggódhatsz egy taknyos miatt! Vagy szeresd teljes szívedből, és szard le a munkád, vagy szard le őt és a munkád csináld végig!
- Egy szóval sem mondtam, hogy szeretem….azt mondtam, hogy ő szeret
- Ha hagytad magad megcsókolni és csapdába csalni, akkor igenis szereted – jelentette ki kicsit megemelve hangját. Összeszorítottam ajkam, nehogy ráüvöltsek, hogy mégis mit képzel, de…Mel túlságosan jól ismer, nem tudnám letagadni az érzelmeim, bár, még ez nem szerelem…nem igazi szerelem. Tinédzser szerelem, ami csak van, de nem ér semmit. – Nekem nem tudsz hazudni, Harry!
- Nem, ez való igaz – sóhajtottam fel – De Louis-nak igen
- Csak fájdítod a szíved!
- Ennél jobban már úgysem fájhat – vontam vállat nemes egyszerűséggel, majd mentettem a Word-be írt szavakat, hogy aztán kikapcsolhassam a laptopom. Melanie hangosan morgolódott velem szemben, halkan megjegyzett ezt-azt, de nem figyeltem rá. Igaza volt, de…nem tudtam dönteni, elhatároztam, hogy ezt a munkát megcsinálom, amiben senki és semmi nem akadályozhat. Fáj és undorítónak érzem magam, de majdnem tíz éve csak ezt tanulom, médiaszak, ilyen képzés-olyan képzés, bármit megtettem a főiskolán a jó jegyekért, betegre tanultam magam. A munkám a legfontosabb, mert szeretem. Lehet Lou-t is szeretem, de…mi lesz, ha úgy járok vele, mint az osztályfőnökömmel? Számára is csak kaland voltam, egy ringyó, akit talán egy picikét szeretett. De én nem azt akarom, hogy picikét szeressenek, ahogy én sem picikét szeretném a párom.
- De, hidd el ennél is jobban fáj majd – volt utolsó megjegyzése, majd ki is viharzott a szobából. Nem akartam megbántani, vagy megsérteni, de sajnos így jött össze. Nem voltak valami felnőttes gondolataim abban a pillanatban, úgy éreztem magam, mint egy hülye tinédzser, akit az érzelmei irányítanak.
Gyorsan előkaptam telefonom, de csak az időt néztem meg, és bármily meglepő is, bizony ismét elszáguldott egy fél óra a fejem fölött, pedig szinte alig csináltam valamit a mai nap, főleg, hogy még az ebédet is kihagytam. Túl gyorsan telik az idő.
Nagyot nyögve keltem fel székemből, hogy összepakolhassam cuccaim, amiből bár nem volt sok, amennyire szétszórt vagyok biztosan itt hagyok valamit, így jobb, ha háromszor is végignézek asztalomon. Meg is néztem minden titkos kis fiókot, de úgy láttam nem hagytam el semmit, így valamennyivel nyugodtabban sétáltam ki a szobámból, hogy aztán minden feltűnés nélkül kisurranhassak az épületből. Őszinte leszek magamhoz, egyáltalán nem vártam a meccset, egyrészt, mert ugye utálom a focit, kettő…Louis-nak pont szünete lesz öttől, vagyis tudok vele beszélgetni, de nem akarok vele beszélgetni. Most legszívesebben haza mennék, elindítanám a Titanic-ot és egy bögre meleg kakaó kíséretében csak kuksolnék egésznap a szobámban. De szeretném viszont az ígéretemet is betartani, ráadásul kell egy kis pletyka is, így muszáj megjelennem a meccsen.

***

Már fél órája csak ültem a kocsiban és nem mertem kiszállni. Nem volt dugó, hamar a stadionhoz értem, de nem mertem, vagy inkább nem volt erőm kiszállni. Csak ültem hátravetett fejjel és gondolkodtam. Sajnos apámért nem kellett menni, útközben beszéltünk, azt mondta jön kocsival, csak várjam meg, elvégre Louis biztosan örülni fog, ha megnyerik a meccset és valakivel örülni kell és nem szeretne két fiatallal egy kocsiba kerülni. Értettem a célzást, normális esetben kinevettem volna, hiszen ő nem tudja, hogy elméletileg járunk, nyilván viccnek szánta, csak nem az lett.
Becsuktam szemeimet, azon gondolkodtam mit mondjak majd Louis-nak, mit feleljek egy-egy kérdésére. A válaszok értelmetlenek voltak, amik a fejemben keringtek. Túl sok volt a kérdés, túl kevés, szinte semmitmondó a válasz, ezzel nem menne sokra Louis.
Hirtelen kopogtak az ablaküvegen, összerezzentem. Szemeim is rögtön szétpattantak, majd fejemet az ajtó felé fordítottam. Apa integetett lágyan mosolyogva. Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsiból, majd zároltam és Robin mellé léptem.
- Szervusz, fiam! – köszönt mosolyogva.
- Szia Robin! – köszöntem én is, bár én nem voltam olyan jó kedvű, mint ő.
- Mi a baj? Nyúzottnak tűnsz
- Majd otthon mesélek, menjünk
- Oh, értem. Louis csinált valamit? Utoljára akkor voltál ilyen, mikor Jack elment – értette itt az osztályfőnökömre. Az való igaz, akkor viselkedtem utoljára így, bár az sokkal rosszabb volt, rosszabbul is éreztem magam.
- Így is fogalmazhatunk
- Hallgatlak – sóhajtott fel, fejet ráztam. Neki nem ciki erről beszélni, nekem viszont kényes téma harminc évesen is. – Kérlek Harry, a fiam vagy. Bármit elmondhatsz nekem, tudod jól
- Azt hiszem szerelmes vagyok…
- Csak hiszed?
- Tudom…hogy szerelmes vagyok – helyesbítettem bólintva, ezzel jelezve ezzel már tisztában vagyok, vagyis próbálok hozzászokni a gondolathoz.
- Ebben mi a rossz?
- Hogy Louis-ba, ez munka, Robin. Nem lehetnék szerelmes, nem akarok ismét csalódni
- Akkor inkább csalódást okozol másnak? Nem önzőség ez tőled? – kérdezte felvont szemöldökkel. De még mennyire, hogy az! Ezt is tudtam, de más szájából hallani olyan…meghökkentő.
- De, az – válaszoltam halkan, majd elkaptam tekintetem, hogy cipőm orrát kezdjem el nézegetni. Nem akartam apám arcát látni, bűntudatot okozna. Ennél is nagyobbat. Robin ismer már, jól tudja, most mi játszódik le bennem, csak a puszta tekintetével irányítani tudna.
- Harry – sóhajtott fel – A szerelem szép dolog, néha többet ér a munkánál. Végre van egy fiú, egy gyerek, aki elfogad és szeret, szerintem érte megéri eldobni a pénzt
- Apa, tizenegy éve ezért kínlódok. Különben sem tudom, megérdemli-e ezt, mármint, hogy feláldozzam érte a jövőm
- Ha ő lesz a jövőd, akkor nem veszítettél, Hazz, csak nyertél egy szebb jövőt – sóhajtott fel, majd kicsit meglökött vállával, hogy ránézzek. Felemeltem fejem, hogy láthassam arcát, de lenéző szemek helyett egy mosolygós arc várt, amolyan bíztató mosoly volt. Robin tudja, hogyan lehet ilyenkor jó apa, ha már a fiát nem tudta rendesen nevelni, akkor legalább mellettem itt lehet. Mármint… Számomra jó apa és jól esik, hogy nyugodtan áll a dolgokhoz. – Én is voltam fiatal, szerelmes. De sosem voltam olyan boldog, mint anyád mellett, pedig van köztünk majdnem tíz év, mégis sokkal, de sokkal boldogabb vagyok vele, mint a saját gyerekem anyjával voltam. Szerinted megérte kockáztatni? Hazz…nem tudom emlékszel-e, mikor először jöttem hozzátok?
- Emlékszem – feleltem mosolyogva. Alig voltam tizenegy éves kiskamasz, míg Gemma-ban már javában dúltak a női hormonok, mindent elkövetett azért, hogy Robin megutáljon minket és elhagyja anyát.
- Tudod, talán jobban féltem tőled, mint Gemma-tól
- Tőlem? Miért?
- Mert már akkor láttam, hogy érzékeny vagy. Féltem nem leszek jó apa, nem tudok vigyázni a lelki épségedre, féltem megrontalak, mármint lelkileg. Gemma tini volt és féltette az anyját, de te Harry… Már akkor is kincs voltál – rázta fejét mosolyogva, miközben végig engem nézett. – Tudom, furcsa ezeket hallani. De csak arra szeretnék kilyukadni, hogy…Louis sérült ember, ahogy te is, talán…be tudnátok gyógyítani egymás sebeit, ami belőle hiányzik az benned megvan. Ne fordulj magadba ismét, Harry. Ne veszítsd el a jó szívedet, utána jobban fog fájni. Az idő lassan gyógyít, de egy ember akit szeretsz…pillanatok alatt – sóhajtott fel mélyen megveregetve vállamat. Igaza volt…bölcs, sok mindent megélt már. Mikor megismert egy összetört kisfiú voltam, aki az apukájáért sírt minden este, mint holmi kölyök, aki el van kényeztetve. Mikor anya közölte van egy barátja négy év elteltével megijedtem. Sőt, mindhárman megijedtünk, én és Gem Robin-tól, anyu pedig a véleményünktől, de aznap mikor jött nem szóltam semmit. Csak ültem a szőnyegen és rajzolgattam. Nem köszöntem, nem néztem rá, nem voltam vele kedves, mégis én voltam az első akihez odajött és bemutatkozott. Ezek szerint azért, mert kincsnek gondolt…egy arany szívvel élő kisfiúnak, akinek ápolgatni kell a lelkét ugyan, de értékesebb lesz bárkinél…
Apám elindult a stadion bejáratához, így kénytelen voltam én is követni. Hatalmas épület volt, ki tudta hány tíz méter magas? Egy hatalmas kapun szivárogtak be az emberek, bár volt egy olyan sandagyanúm, hogy ezek még nem nézők. Sokkal inkább maguk a játékosok járkálgattak ki-be, elvégre már délután ötöt ütött az óra, így elkezdődött a szünet is. Elérkeztünk a kapuig, ahol egy nagy darab őr állt, körülbelül egy magas volt velem, de sokkal izmosabb ugyebár, ezzel sem tanácsos összeveszni.
- Segíthetek? – kérdezte viszonylag kedvesen, felsóhajtottam.
- A meccsre jöttünk – válaszoltam kicsit fáradtan, csak remélni tudtam, hogy Louis szólt kik is vagyunk és előbb utóbb felismernek.
- A meccs egy óra múlva kezdődik – mondta mogorván végig szemeimbe nézve.
- Louis Tomlinson-nal vagyunk, Harry Styles, Robin Twist
- Egy szóval sem említették a nevüket, sajnálom
- Hát ez remek…
- Tényleg velem vannak, engedd be őket! – Louis tűnt fel a kapuban,az őr mellett, aki abban a minutumban arrébb is állt. – Szia! – köszönt kedvesen, mosolyogva, talán még kicsit el is pirult.
- Szia! – köszöntem én is vissza ugyanolyan kedvesen, szintén mosolyogva.
- Illetve persze jó napot, Robin – rázta fejét, majd kezét nyújtotta apámnak, aki csak somolyogva legyintett.
- Láttalak már ma, inkább vezess minket körbe
- Persze – sóhajtott, majd hátrált a kapuban, hogy végre mi is bemehessünk. Bár az őr egész kedves és illedelmes volt, találkoztam ennél bunkóbb és arrogánsabb alakkal is, így talán nem is miatta voltam ideges. Sokkal inkább…izgultam. Bizsergett a gyomrom, izzadt a tenyerem és rágtam a szám, amit valljuk be nem sokszor csinálok, nem szeretem rágni a szám, most mégis azon kaptam magam, hogy szinte véresre haraptam ajkamat.
A stadion nem csak kívülről tűnt nagynak, valóban az volt. Egy hatalmas, füves focipálya volt rögtön a közepén és ki tudja hány sornyi nézőhely, ki tudja hány száz, vagy ezer szék. Voltak piros, és fehér székek, a fehér székes részlegben piros székekkel volt kirakva egy szöveg, azt hiszem csak a stadion neve, a piros részlegeknél fordítva. Nagyon jól nézett ki, pedig utálom a focit és a focival kapcsolatos dolgokat is.
Louis az öltözőbe vezetett minket, a kaputól jobbra kellett fordulni, úgymond a nézőtér mögött volt egy folyosó, ami bevitt az épületbe, nos ott volt több öltöző is. Minket a Doncaster Rovers felirattal ellátott ajtón vezetett be, ám az öltözőben alig voltak, két srác volt bent, egyiket sem ismertem. Cserejátékosnak tűntek, elég fiatalok is voltak, húsz évesnek sem tűntek.
- Nos, ők cserejátékosok, bár George ő ma játszani is fog, Daniel hiányzik. Ő pedig Brian – mutatta be rögtön a két srácot. Mosolyogva intettem, ám mielőtt bemutatkozhattam volna Brian megszólalt.
- Nahát! Harry Styles? Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozok egy ilyen remek újságíróval és interjússal! – rögtön odarohant hozzám, hogy kezet rázhasson velem. Meglepődve, szinte lefagyva ráztam meg végül kezét, miközben Lou-ra sandítottam, de persze nem nézett rám. – Anyám imádja az összes cikked és mindig nézi az interjúidat is a TV-ben! – mosolygott végig rám. Kis vöröske volt, barna szemű, szeplős, elég nyeszlett, de majdnem egy magasak voltunk, pár centi választott el tőle, körülbelül orromig ért.
- Vagyis újabb rajongóra leltem? – kérdeztem nevetve, rögtön bólogatni kezdett.
- Imádom hallgatni, ahogy beszélsz, olyan jó hangod van. Ne értsd félre, nem vagyok meleg, de…nem is tudom. Lehet egy meleg a példaképem?
- Miért ne lehetne? – kérdeztem felfont szemöldökkel, de a srác csak vállat vont.
- Ne vedd sértésnek
- Nem vettem…
- Hey, Brian! Nem jössz sörözni? – kiáltott fel hirtelen a másik…George, igen, az volt a neve. Brian elhúzta a száját, csak nézte a másikat. Louis felsóhajtott mellettem, apám meg csak toporgott egyhelyben, nem mert közbeszólni, vagy egyáltalán beszélgetni. Nem tűntek valami intelligensnek, az igaz, de…mit is várunk tőlük? Gyerekek…
- Meccs előtt?
- Te úgysem játszol – végül a vörös gyerek vállat vont és elindult kifele George-al. Ránk telepedett a kínos csend. Senki sem szólt semmit, a néma csendben csak legyek halk zümmögése volt hallható, de csak, ha nagyon figyeltél. Egy öltözőben nyilván vannak legyek, egy férfi öltözőben meg pláne, amennyi szag terjeng idebent én is azt hinném meghalt valaki, az a csöppnyi ablak meg semmit sem segített, ami a túloldali falon volt, mindössze bukóra nyitva. Alig szellőzött valamit a helység.
- Azt hiszem megkeresem a mosdót – sóhajtott fel apám. Felsóhajtottam, minden öltözőben van  WC, szóval csak azt akarta, hogy kettesben maradjak Louis-val. Olyan kedves… Ki is viharzott, sosem hagyott még el helységet ilyen gyorsan, mire feleszméltem már csak ketten voltunk az egész öltözőben.
- Ezt direkt csinálta, igaz? – kérdezte Louis is nagyot sóhajtva. Alig pár pillanat alatt került velem szembe és nézett fel rám hatalmas kék, csillogó szemeivel.
- Szerintem igen – vontam vállat.
- Szóval valójában nem volt semmi dolgod, csak nem akartál látni
- Nem tudok neked hazudni – volt egyszerű válaszom, pedig szívem olyan gyorsan kalimpált torkomban, félő volt kiköpöm. Lazának akartam tűnni, de…annyira izgultam.
- Gondoltam, hogy hazudsz. De nem nyaggatlak, hanem felteszek egy kérdést, szeretnél velem járni? – kérdezte végig szemeimbe nézve. Beharaptam az ajkam, ami eléggé fájt, elvégre sebesre rágtam alig tíz perce, de akkor nem érdekelt. Elvarázsoltak a szemei, nem akartam szerelmes lenni, ismét imádni valakit…de ez a nyomorék megkedveltette magát.
- Igen – volt határozott válaszom. Olyan volt, mintha a ,,Leszel a férjem?” kérdésre válaszoltam volna ilyen határozottan, de hol van még az? Kérdem én. Az sem biztos, hogy ebből lesz valami, ha rajtam múlik nem lesz…mert át kell vernem.
Mosolya még szélesebb és még édesebb lett. Olyan aranyos volt, olyan gyermeki, mintha cukrot adtam volna neki. Arca is kisimult, nem tűnt abban a pillanatban fáradtnak, sokkal inkább…boldognak. Miattam volt boldog, de…mi lesz ha miattam lesz majd szomorú is?
- Akkor most már megcsókolhatlak? – kérdezte huncut mosollyal.
- Meg – sóhajtottam mosolyogva. Kezeit rögtön derekamra vezette, közelebb húzott magához, így mellkasunk egymásnak feszült. Automatikusan fontam kezeim nyaka köré, jobb kezemet tarkójánál felvezettem hajába, hogy ujjaimra tekerhessem hosszú tincseit. Mosolyogva fogadtam a csókot, olyan kis ügyetlennek tűnt, kezdőnek. Kezei remegtek derekamon, ahogy ajkai is remegtek. Míg ő most kezdett el izgulni, addig én most nyugodtam le.
Olyan édesen csókolt, elmosolyodtam, ezt kihasználva dugta át nyelvét és mélyítette el a csókot, ám pár pillanat múlva el is húzta a fejét és oldalra fordította. Megijedtem, lehet nem tetszett neki? Meggondolta magát?
- Louis?
- Nah? – kérdezte kicsit nyökögve.
- Rendben vagy? – kérdeztem fejbőrét masszírozva.
- Hányingerem van…
- Köszi…
- Nem tőled! Előtte is volt, csak nem akarok a szádba öklendezni – eléggé nyöszörgött, kezdtem hinni neki. Felsóhajtottam, majd elhúztam kezeimet, balommal Louis álláért nyúltam, hogy visszahúzhassam fejét, a jobbat csak leengedtem magam mellé. Könnyesek voltak a szemei, tényleg kínozta a hányinger, nem kicsit.
- Ülj le! Ettél már? – kérdeztem az egyik padhoz kísérve, amire rögtön le is huppant.
- Ettem – felelte röviden.
- Mit ettél?
- Hozott az edző meleg ételt, levest meg…nem tudom, valami hús volt, de nagyon fűszeres
- Nyilván attól vagy rosszul, ha nem tőlem

- Tőled sosem lennék rosszul…

2016. szeptember 25., vasárnap

Babysitter | Larry | 4. rész

Sziasztok! :)
Kitenném a holnapi Babysitter részt, nem igazán lesz ugyanis holnap időm  - fél ötre érek haza, akkor még kaja, tanulás elmegy az idő - és nem akarok kapkodni sem, inkább kiteszem ma és akkor mindenki olvashat mikor ráér :)
Sikerült minden kommentre válaszolni, hamarosan jön a Wattpad is, ott is szeretnék a legtöbbre válaszolni, mert hát...szeretek válaszolgatni. :D
Aaaa Hatvan nap-nak nekikezdtem és tudom mi lesz a Supressing vége is, már csak 20-30 rész - vagy még kevesebb - van belőle, a folytatás Tőletek függ majd, hogy legyen-e úgymond második évad, érdekel-e, elvégre az már nem teljesen Larry volna. Tudnám folytatni, de szerintem unnátok :D Így egyezzünk meg abban, majd lesz egy szavazás és még én is eldöntöm ;)
Öhm, mit mondhatnék még?
Áh, megvan! Nos...azon töröm a fejem csatlakozzak-e egy design bloghoz, ha igen melyikhez/kihez, vagy esetleg nyissak külön blogot, ahol lehetne kérni, BÁRKINEK, Larry-sek, Ziall-osak stb. kérhetnének fejlécet design-t, mert őszintén nem akarom ezen a blogon futtatni, szerintem nem ideillő, lehet lesz egy külön blog, eddig ugyanis nem jelezték, hogy mit hogyan... Ha úgy érzitek tudtok/szerettek szerkeszteni, design-t készíteni keressetek Facebook-on vagy emailon, és kérek munkákat is! Természetesen kritikaírókat is keresek majd, a blogon ki lesz majd írva.
Szóval jah, lesz egy design blogom :D
Ui: Ide is posztolom majd!
Ui2: A No Control linkje ismét változott... LINK
Kitartást a sulihoz!
Kellemes olvasást!

Lexa








Louis

A vacsora csendesen telt, mindenki durcázva fogyasztotta el a neki szánt szendvicset, bár a két kisebb nem tett semmit, mégis mintha kicsit megsértődtek volna. Én viszont nem bírtam enni, ideges voltam és fáradt, mind testileg, mind lelkileg, most jött el az a pillanat, mikor megtapasztaltam saját bőrömön az anyaság minden szépségét és csúfságát. Illetve kicsit belekóstoltam a feleség szerepébe is, ugyanis Harry dominált jelenleg és ő parancsolgatott.
Viszont ő sem tudott jó ízűen enni. Fáradt volt, ideges, és elveszett. Nem tudta mit rontott el, amiért Alice így viselkedik, vagy amiért a lányok így bánnak vele. Én sem értettem, de volt egy sejtésem, ami folyamatosan piszkálta agyam, meg kell majd kérdeznem a lányokat, feltétlen.
A vacsora után – ami inkább ebéd volt, amilyen étellel szolgáltam – mindenki felvonult a szobájába, hogy leülhessen tanulni, és felkészülhessen a holnapi napra. Diana azt mondta rengeteg házit kapott ő is, és szegény Ellie is, Alice-ről már ne is beszéljünk, mind tudtuk mivel jár egy tizedikes élete, én személy szerint azt az évet utáltam a legjobban, belekóstoltam ugyanis a felnőtt világba és rá kellett jönnöm, hogy anyám ridegebb, mint gondoltam, és még homofób is.
Ketten maradtunk Harry-vel a konyhában, és volt alkalmam beszélni vele, bár meg vártam míg elmosogat, én addig gyorsan fel sepertem a konyhát, majd mindketten fáradtan rogytunk le egy-egy székre, egymással szemben. Sejthette, hogy szóvá teszem majd, hogy nem tetszik nekem, ahogy a lányokkal bánik.
- Ez csúnya volt tőled – jegyeztem mag halkan szemébe nézve. Felsóhajtott, hajába túrt, majd szemei rajtam állapodtak meg, gondterhelten csillogtak, segítségért esedeztek.
- Nem ismered őket, Lou
- Te sem, pedig a gyerekeid – vágtam rögtön vissza, ismét csak sóhajtást kaptam. Ha ismerné őket nem vágna ilyet a fejükhöz, és nem ilyen stílusban emlegetné a halott anyjukat. Egy tizenhat éves lány életében nincs rosszabb, mint elveszteni az anyját, sőt, végignézni, ahogy meghal. Az már ugyan mindegy, hogy magától, vagy gyógyszertől, az apja miatt, vagy sem, végignézte, ahogy én is végignéztem, ahogy apám elvérzik és leáll a szíve. Aznap este én is kék-zölden, feküdtem az ágyba, anyám kezeskedett arról, hogy megjárjam a poklok poklát az apám halála miatt. Pedig…nem biztos, hogy megérdemeltem.
- Rendben, Louis. Akkor mondd meg mit tegyek? – kérdezte segítséget kérve, tisztán éreztem hangjában, hogy nem gúnyolódik, hanem fél. Fél, hogy elveszíti őket.
- Legyél csöndben, és néha csak figyeld mit cselekszenek egy-egy mondatra. Így ismered meg az embert, nem? Ha figyelsz rá – mosolyodtam el halványan, hogy kicsit bátorítsam – Ha mindig az arcukba vágod az igazságot, azzal nem teszel jót, csak rontasz a helyzeten. Tudod, az embernek mindig fáj az aki, mert a múlt megviselte és nem bízik a jövőben. Harry, a jövőjüket vesztették el, mikor az anyjukat eltemették. Adj nekik új jövőt, hogy bízzanak benned ismét. Te vagy az apjuk, adj nekik fényt. Nekem nem adott senki, nem volt apám, anyám sem, eldobott magától, ne hagyd, hogy ilyenek legyenek, mint én – ömlöttek belőlem a szavak, és mind-mind fájóan hagyta el a számat, minden szó után egyre üresebb lettem, és úgy éreztem nyitott könyv lettem, aminek sorban tépik ki a lapjait. Tudom, mit éreznek a gyerekei, túl jól tudom. Egyik hibáztatja a másikat, pedig egyiknek sincs igaza, mert egyikőjük sem hibás igazán, a legnagyobb hunyó az anyjuk volt. Mert féltékeny volt, fájt, hogy nem szeretik.
Harry nagyot sóhajtott, jól tudta, hogy igazam van. Érezhette, hogy nem vagyok teljes, úgy, ahogy ő se az, hiába nem vonzódott ahhoz a nőhöz, ragaszkodott hozzá, így fájt az elvesztése is. Üres lett. Elvesztette az egyik felét, amit most én próbálok pótolni, és próbálom ismét rendbe tenni a családot, nem csak anyagilag, de lelkileg is.
- Fáj, hogy igazad van
- Az igazság mindig fáj, de fájdalom nélkül mit sem ér az élet – vontam vállat – Tizennyolc évesen megjártam a poklok poklát, húsz évesen ismét. Nem volt senkim, mégis jobb ember lettem azoknál akik luxusban nőttek fel, de ehhez kellett valaki, aki elindít egy úton. Te is mutass utakat a lányaidnak, különben elveszíted őket. Csak te adhatsz nekik jövőt, én nem. Nem vagyok az anyjuk, sem az apjuk, nem én szültem őket, nem is ismernek, rám nem fognak hallgatni, hiába tartasz most bölcsnek
- Ehhez egyedül kevés vagyok, Lou. Kellesz te is… - mondta mélyen szemeimbe nézve, szinte könyörögve egy kis segítségért. – Egyedül gyenge vagyok
- Ki mondta, hogy nem leszek melletted?
- Két napja ismerjük egymást, egy napja járunk….
- És?
- Mégis rád bíznám a lányaim életét. Azaz az apjuk vagy, a párom. Bízom benned, jogodban áll nevelni – mondta halványan mosolyogva. Megjelentek gödröcskéi, amik már inkább tűntek picike ráncoknak, csak most láttam igazán, hogy arcszőrzete is néhol már őszes. Tudom mitől fél most, nagyon jól tudom, fél hogy megöregszik, meghal mellőlem én pedig eldobom a lányait.
- Az anyjukat nem pótolhatom, Harry. Én csak a te párodat pótolhatom, csak téged tehetlek igazán boldoggá. Őket csak akkor tehetem, ha elfogadnak, de maguktól nem fognak. Ehhez mindketten kellünk, attól, hogy úgy tervezzük közös jövőnk lesz, még te is kellesz, az apjuk maradsz attól, hogy én itt leszek – magyaráztam a jövőbe látva, bár még olyan ingatag volt az egész, mégis hirtelen beugrott még egy kis rózsaszín ruhás kislány, aki éppen a hatalmas udvaron totyog, és nekem kiabálja azt, hogy ,,Apu”. Korai még, de mire megérik a kapcsolatunk ő öreg lesz, én pedig már családot akarok majd.
- Tudom – sóhajtott fel – Mindenre fel vagyok készülve
- Azért a gyerekkel várhatunk – próbáltam kicsit vicceskedni, hogy hallhassam kacaját, de csak egy erősebb mosoly jelent meg arcán, még fogait sem villantotta meg. Nagyon gondterhelt.
- Kapsz három évet
- Oh, ismét apa szeretnél lenni?
- Ha te leszel a másik apja, akkor szívesen nevelek veled még egy gyereket, még akkor is, ha közel ötven leszek. De kiemelem, drágám, szülni nem tudok – jót nevettem rajta. Nem is vártam, nem is akartam, hogy bepróbálkozzunk majd ilyennel.
- Beelégszem az adoptálással is, csak maradjunk még a jelenben egy picit – mondtam nevetve, mire csak sóhajtott – Nem kéne menned?
- Nem megyek
- Hogy, hogy?
- Megvilágosodtam, csatlakozok a vándorcirkuszhoz – mosolygott rám immár megvillantva fogait is, de nem értettem ez alatt mit ért – Azaz itthon maradok és beszélgetek a lányaimmal
- Oh, köszönöm, így érthetőbb. És én lennék a fő bohóc? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Mosolyogva rázott fejet, majd előre nyújtott jobb kezét, amire én rögtön ráhelyeztem enyémet.
- Nem, te vagy a király én a királynőd, ők meg a cirkuszból szabadult lányaink, amilyen őrültek mostanság
- Királynő? Szeretnél valamit az este?
- Majd még eldöntöm, édes – kacsintott egyet huncut mosollyal arcán. Oh, hát remélem egy igen mellett dönt, kíváncsi vagyok rá mit tud, és nem azért, mert ribi, hanem mert mégis csak negyven éves, milyen egy jóval idősebbet dugni? Hah?
- Hát döntsd el hamar – mondtam nagyot sóhajtva, majd elhúztam a kezem, hogy ismét ölembe ejthessem őket. Valamiért most nem esett jól az asztalon pihentetni őket, pihentető érzés helyett sokkal inkább kényelmetlen volt. – Én is bemenjek veled? Mármint a lányokhoz
- Jól jönne – sóhajtott fel ő is, majd nagyot nyögve feltápászkodott a székről, hogy aztán lassan és óvatos kinyújtózzon, és meg mozgassa ,,öreg” csontjait. Bár egyáltalán nem tűnt öregnek, mégis látszott rajta, és bár ez nem volt értelmes gondolatmenet, kifejtem majd magamnak. Bár őszes volt, bölcs, okos, mégis sokkal fiatalabbnak tűnt, úgy viselkedett akár egy harminc év körüli, bulizik, táncol, és miegymás dolgot csinál ami rám volt jellemző húszas éveim elején.
Én is felálltam a székről, majd követtem fel az emeletre. Mostanra biztosan végeztek a lányok a tanulással, így lehet mindannyian Alice-nél TV-znék, ugyanis a három lány közül csak neki van saját TV-je, illetve nekem. Harry kopogott kettőt Alice ajtaját, mire egy ,,Gyere!”-t kiáltott vissza, így magabiztosan nyitott be a lánya szobájába. Meglepő módon rend fogadott, pedig Alice igen rendetlen tinédzser ám, ahogy én is az voltam. Sosem szerettem takarítani, egészen húsz éves koromig, amikor bármit megtettem egy szelet száraz kenyérért, holott az egyik legnehezebb és legelitebb egyetemre jártam.
A két kisebb valóban Alice ágyát feküdt és nézte a ,,leghíresebb” tini sorozatott a Violetta-t, amiről csak párszor hallottam egész életem során, de az is pont elég volt. Beljebb lépdeltünk a szobába, majd Harry bemászott a két lány mellé az ágyba, míg a nagyobbik csak megpördült a székkel, hogy ránk nézhessen.
- Hogy, hogy nem mentél dolgozni? – kérdezte apjába bújva a kicsi Ellie. Harry bal karján feküdt, mellkasához bújva, apja pedig haját simogatta kézfejével. Megmelengette a szívem, főleg mikor Harry mosolyogva hajolt le a kislányhoz, hogy puszit nyomjon homlokára. Egyre többször törtnek felszínre apai ösztöneim, érzéseim, de úgy érzem fiatal lennék még egy kisbabához, vagy akár egy gyerekhez is.
- Beszélnünk kell veletek – sóhajtotta Ellie hajába. Mosolyogva figyeltem őket, nem tűnik rossz apának, inkább olyannak, aki nem tudott elég ideig fiatal, és gyerek maradni.
- Beszélnünk? – kérdezte felháborodva Alice – Louis-nak mi köze hozzánk?
- Alice! – mordult rá az apja – Ha hagyod, akkor elmondjuk – sóhajtott fel – Bár még csak két napja ismerjük egymást, mégis összejöttünk és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt – kezdett bele Harry. A lányok szája rögtön tátva maradt, ám míg a két kicsi örült, addig Alice teljes erőből az asztalra csapott. Összerezzentem, lehet nem így kellett volna elmondani. Bár így sincs sok beleszólása az életünkbe, és döntéseinkbe, mert gyerek.
- Mi van? Két nap ismertség után fogod magad, és szétteszed neki a lábaid? Ezt komolyan mondod? Nem elég elfogadni, hogy biszex vagy mi az Isten vagy, de még a babysitter-ünkkel is összejöttél?! – kezdett hangos ordibálásba a lány. Apja felsóhajtott, majd felült az ágyban, hogy megszemlélhesse első szülött lányának ideges képét, mert egyáltalán nem volt szép dühös, vörös arccal. Morogtam egy ,,Jogában áll…” mondatot az orrom alatt, ugyanis nem tetszett, hogy Alice akar mindenkit – beleértve engem is – irányítani, főleg a felnőtt apját. Én sosem szóltam bele anyám ügyeibe, bár eleve utált én is voltam tini, és verekedtem a saját anyámmal, de sosem szóltam bele kitől szül gyereket, vagy éppen kinek teszi szét a lábait, mert nem az én dolgom! Majd ő eldönti neki mi a jó, úgy, ahogy Harry is.
- Alice, majd én eldöntöm kinek teszem szét a lábaim, emiatt ne fájjon a fejed – válaszolt apja higgadtan, vagy legalábbis próbált higgadtan válaszolni. – És nem feküdtünk le
- De leszoptad! – kiáltott fel Alice.
- Honnan veszed? – kérdezte Harry immár kicsit ingerültebben. Jelenleg engem sem érdekelt, hogy két tizennyolc éven aluli van a szobában, kíváncsi voltam a végére, bár már majd szétszedett az ideg, alig pár pillanat alatt cseszett fel ez a lány.
- Csak látom! De ahogy látom igaz is… - morgolódott tovább a lány – Undorító vagy!
- Undorító? Undorító?! Igen, komolyan Alice? Az apád egy undorító féreg? – kezdtem bele most én az ordibálásra, hiába biccentett fejével Harry, hogy maradjak csöndben, nem bírtam tovább. Nem uralkodhat a negyven éves apja felett, felettem meg pláne nem. Hadd döntsem már el huszonhat évesen, hogy kivel akarok járni! – Azt hiszed egy hülye buzival jött össze, akit az utcáról kapartak össze? Orvosi egyetemre jártam, vágod? Pszichológus akartam lenni, de mint ahogy már megemlítettem az anyám kitett, mert ,,egy rohadt élősködő buzi vagyok, aki megölte az apját” holott ez nem igaz! Bizonyítani akartam, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, erre meghalt az egyetlen, szerető rokonom is, aki finanszírozta a tanulmányaim! És tudod ki az undorító féreg? Te, mert nem hagyod apádat érvényesülni! Akart-e vagy sem, kit érdekel, ha szeret?! Én látom rajta, és nem nyalizásból mondom, az apád szeret, csak fiatal volt az apasághoz! – ordítoztam tovább. Alice szemei bekönnyesedtek, forrt a dühtől, de nem mert visszaszólni, jól tudta, hogy igazam van. – Azzal te meg pláne ne foglalkozz, hogy a negyven éves apád kit szop le, oké? Majd ő eldönti, felnőtt férfi, lehet van három lánya, viszont jogai is vannak! Én pedig majd eldöntöm együttakarok-e élni egy három gyerekes apával, vagy sem. Szóval köszönöm, nagyon odaadóan féltesz mindkettőnket, de felesleges, mert kurvára leszarjuk a véleményed! Egyenlőre te függsz tőlem, nem én tőled, apád és én nevellek majd a közeljövőben, nem fordítva, szóval üljél kussban, és hallgasd végig az apád, mielőtt olyat teszek amit később megbánok! – ezzel be is fejeztem az ordítozást, nagyokat szuszogva próbáltam lenyugodni, és nem aggódni azon, hogy vajon most milyen véleménye lehet rólam a családnak. Senki sem szólt semmit, mindenki lesütötte szemeit, senki sem mert rám nézni, azaz igazam volt, bár ez nem csak Alice hibájából történt, mi is hibásak vagyunk az apjával, viszont ne dirigáljon már nekünk egy tizenhat éves csajszi, aki semmit sem tud az életről.
Megfagyott a levegő, és kezdett egyre kínosabb lenni az egész helyzet, de nem szólaltam meg, nem rajtam volt a sor. Nem nekem kell magyarázkodni egy tizenhat éves szaros gyereknek, hanem éppen neki kéne elmagyaráznia mi ez a viselkedés.
- Ez csúnya volt… - sóhajtott fel végül Diana – De igaz
- Te csak ne védd őt, spicli! – mordult rá rögtön húgára a rangidős.
- Alice! – szólt fenyegetőn apja, mire ismét csöndben maradt – Louis-nak igaza van, felnőtt, hiába, hogy nem ismered. Túl kell lépned anyádon – sóhajtotta végül apja, mikor rájött mi is a probléma. Senki sem dolgozta fel vele az anyja elvesztését, senki sem tudta mit érez, mert ő látta, ahogy haldoklik Alexa.
- Csak két év telt el! – vágott vissza sírva, könnyei utat törtek maguknak, szegény lány alig látott a könnyfátyoltól, de még szegény szégyellte is a gyengeséget. Felsóhajtottunk Harry-vel, míg a két kicsit kipattant az ágyból, és a nővérükhöz rohantak, hogy aztán szoros ölelésbe vonják a levegőt kapkodó lányt. Sajnáltam őt, el tudtam képzelni mit érezhet szegény, bár nem tudom melyikünknek fáj jobban az édesanyáink elvesztése. – Te hogy tudtál ilyen könnyen túllépni rajta? – kérdezte sírva, húgaiba bújva. Nem telt bele sok, apja is feltápászkodott, majd lányához sietett, hogy aztán nyöszörögve guggoljon le elé.
- Sosem szerettem anyádat, de jól tudod, hogy hiányzik – mondta ő is sírós hangon, elég érzékeny típus ő maga is, ráadásul a lánya, egy szülőnek pedig a gyerekei könnyei kétszer annyira fájnak.
- Mégis pasid van!
- Negyven év után nekem is kijár a szerelem, nem? – kérdezte kedvesen Alice térdeit simogatva. – Ha a helyemben lennél, nem követelnél magadnak pár lopott pillanatot? Lehet megtettem amit mondtál, lehet két napja mást sem csinálunk, csak beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást, de Louis nem szégyell, anyád szégyellt. Azt mondta nem zavarja a tizennégy év korkülönbség, és ti sem, sőt…az apátok akar lenni. Anyád megtette volna ezt? Ha éppen most ő lenne a második? – megmelengette a szívem, hogy ilyen kedvesen, és örömmel beszél rólam, izgalommal. Valóban lennék az apjuk, elfogadom őket, úgy ahogy vannak, de akkor ezt fordítva is kéne. Nekik is el kéne fogadniuk engem.
Alice fájdalmasan sóhajtott fel, majd fejet rázott. Vagyis az anyja nem tette volna meg.
- Lehet anyád jó szívű volt, de önző. Mindent csak neki és a gyerekeimnek, az apjuknak semmit, mert nem szeret – vont vállat Harry – Jó anya volt, ehhez kétség sem fér, de el kell engednetek, hogy könnyítsünk magunkon. Hogy új életet kezdhessünk, Lou-val. Nem kell apunak hívni, maradhat Lou, Louis, nem tudom milyen becenevei vannak, de fogadjátok őt el úgy, ahogy van, ő már ezt megtette. Elfogadott minket, most rajtunk a sor – sóhajtott apjuk, majd feltápászkodott, hogy megölelhesse első kislányát, aki igazából még nem nőtt fel, hiába játszotta a felnőttet, valójában még kislány.  Egy kislány, akit megviselt az anyja elvesztése, és nem volt, aki feldolgozza vele, mert mindenki a saját bajával foglalkozott, míg a két kislány szinte fel sem fogta mi történt az anyjukkal.
- Sajnálom – sírt fel ismét hangosan a lány apja vállaiba kapaszkodva – Annyira hiányzik!
- Tudom… - sóhajtott fel Harry, én pedig szépen lassan kezdtem el lassan kifele hátrálni a szobából, hogy ne lásson senki. Üresnek és elveszettnek éreztem magam, hirtelenjében hiányzott az én édesanyám is, akit ez alatt a nyolc év alatt fel sem mertem hívni, olyannyira tartok tőle. Sokszor kaptam tőle, nem csak bántó szót, hanem erős ütéseket is, amiknek helye még mindig díszíti hátamat. Szíjjal kaptam, azaz övvel. Sosem kézzel, nem, arra nem voltam méltó.
Kilépdeltem a szobából, egyedül hagyva a kis családot, aminek hamarosan tagja leszek, bár kötve hiszem, hogy ezek után másként bánnak majd velem, nem érdekel. Úgy érzem Harry pótol bennem valamim, valamit amit az évek alatt elvesztettem. Hogy mit vesztettem el, még én magam sem tudom, egészen ideáig nem nagyon hiányoltam ezt a valamit.
Nagyot sóhajtva lépdeltem saját szobám felé, hogy aztán bemehessek, és a matracra dőlhessek. Háton feküdtem, két karom fejem alá húztam, papucsomat lerúgtam és elnyúltam az ágyon. Jól tudom, most a három lány az apjukkal szeretne lenni. Most kell nekik az a picike apai szeretet, az a pici idő, amit az apjuk rájuk szánt a munka helyett. Bár még ebből biztosan baj lesz, de…ő tudja…

***
Több óra is eltelhetett, én pedig több filmet is végignéztem a TV-ben, mindent megnéztem, amit találtam, legyen az pornó, sorozat, vagy mese. Unatkoztam és szörnyen üresnek éreztem magam, rezzenéstelen arccal néztem a TV-t, egészen addig, még el nem kezdődött az Oroszlánkirály. Az elejét mosolyogva néztem, de mikor Szimba apjának halálához jutott  a történet bekönnyeztem, de nem azért, mert éppen a menstruációs hetem előtt voltam, vagy túlontúl érzékeny voltam. Úgy éreztem engem is átvernek évek óta azzal, hogy én öltem meg az apámat totyogós gyerekként, csupán csak azért, mert kirúgtam a labdámat a főútra. Nem direkt volt, és szükségem lett volna az apámra. Ahogy most is hiányzik, de már senki sem hozza vissza, nincs az a természetfeletti erő, ami visszaadná nekem az apám.
Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig ösztönösen kaptam szemeimhez, hogy megtörölhessem őket. Nem szeretek mások előtt sírni, akárki is nyitott most be a szobába. Bár csak Harry volt, fáradtnak, de boldognak tűnt. Ezek szerint mindent sikerült megbeszélni, ám mikor meglátott a mosolya hirtelen eltűnt, és szemöldökét ráncolta.
- Miért sírtál? – kérdezte aggódva, majd rögtön az ágyhoz sietett. Hiába magyarázkodnék, úgyis el kéne mondanom, így csak a TV-re mutattam, amiben éppen Szimba menekült el, annak tudatában, hogy megölte az édesapját. Felsóhajtott, leült az ágyra, majd mellém bújt, nem éreztem magam férfiasnak. Nem miatta, mintha…elgyengültem volna, és nem a domináns, férfias önmagam lennék, hanem egy menstruáló csaj, akinek mindene fáj, de legfőképpen a szíve. – Elmondod mi kavart fel egy mesében? – kérdezte kedvesen, majd mellkasomra hajtotta fejét, én pedig kezemet hátára vezettem, hogy kedvesen simogathassam.
- Apámra emlékeztet – sóhajtottam fel – Anyám mindig azt hangoztatta, hogy én öltem meg az apám, és miattam volt. Most, több mint húsz év elteltével kellett rájönnöm hazudott, de mégis ugyanolyan hibásnak érzem magam – meséltem megtörten, elvégre mi fáj a legjobban, ha nem a múlt? A múltad megalapozza a jövőd, a jelenben pedig eldöntheted melyikhez ragaszkodsz jobban, a múltadhoz, vagy a jövődhöz? Leszel olyan erős, hogy folytatod a megkezdett utat, vagy kezdesz egy másik életet?
- Ez nem igaz, Lou. Biztosan nem direkt volt, akármit is tettél
- Totyogós voltam, kirúgtam a labdámat a főútra, én utána indultam, apám lökött el a kocsi elől. A sofőr illuminált állapotban volt, be volt tépve rendesen, ennek ellenére anyám mint egy nagy hibát tartott számon az életében. Hiába bizonyítottam, hogy más vagyok, jobb vagyok, és nem miattam volt, mindig csak egyre több bizonyítékot kaptam az ellenkezőjére – vontam vállat, miközben folyamatosan Harry hátát simogattam.
- Fel kéne hívnod
- Anyámat?
- Igen, lehet a te lépésedre vár… Úgy, ahogy Alice is az enyémre várt. Neked köszönhetem ezt is – sóhajtott fel, majd elkezdte szépen, lassan hasamat simogatni, hogy némiképpen megnyugodjak. – Sovány vagy
- Sosem voltam kövér – vontam vállat – Hatvan kiló fölé sosem csúszott a súlyom, elvégre nem is nagyon volt mit ennem az elmúlt hat évben
- Szegény – sóhajtott fel – Nyomornegyed?
- Inkább nevezném drogos és piás negyednek – horkantottam egyet. Itt azért volt a legtöbbje szegény, mert kellett a pénz drogra és piára, szinte minden második ember használta ezt, vagy azt, vagy fogyasztotta ezt, vagy azt.
- Te is gondolom – jegyezte meg szarkasztikusan, ezzel jelezve nem tetszene neki, ha szívnék és innék. Elmosolyodtam, de egyben fájt is, nem most beszélt arról, hogy el kéne fogadnunk egymást?
- Igen, néha a nyelvemre került pár tabletta – vontam vállat – Csak tudod az idő gyógyít, nem a drog és a pia. Bulikon néha tettek a nyelvemre, aztán sötét, se kép, se hang, csak felkeltem reggel két férfi mellett, azóta nem igazán dörgölőzök senkihez
- Még szerencse – sóhajtotta, majd fellökte magát, úgy, hogy fejünk egy vonalban legyen és szemeimbe nézhessen – Dörgölőzz hozzám
- Persze, drágám, csak nem ma este – mondtam lágyan mosolyogva, végig szemeibe nézve. Most viszont éreztem a dominanciát és férfiasnak éreztem magam. Ő pedig olyan…kis nőiesnek tűnt. Kis gyengének, védtelennek, törékenynek, akár egy nő.
- Oh, akkor nem akarsz velem aludni? – kérdezte huncutkodva, fel akart dobni, jól tudta, hogy most nem menne, nem vagyok olyan állapotban.
- Ha csak alszunk
- Csak alszunk – sóhajtotta, majd ajkaimra tapadt. Rögtön arcához kaptam, majd lágyan megcirógattam, miközben lehunytam szemeimet, hogy élvezhessem a csókot. Olyan édes volt, olyan gyengéd, új erőre kaptam, csak többet és többet akartam, nem tudtam volna vele betelni. Édes szájával, és ügyes kis nyelvével nem lehetett betelni, hagytam volna, hogy irányítson, viszont ő pedig nem hagyta, hogy lustálkodjak, így kénytelen voltam felülni, és ölembe húzni őt, hogy még inkább mélyítsek a csókon. Mosolyogva fogadta, hogy átvettem az irányítást, majd combjaimra ült és hirtelen kivált a csókból. – Na most döntsd el akarsz-e valamit, mert nagyon belejöttem – lihegte szemeimbe nézve, de sajnos fejrázást kapott. 

2016. szeptember 14., szerda

Scam | Larry | 9. rész - Féltékenység vagy szerelem?

Sziasztok!
Szerda van, azaz Scam rész, és bár ebből nincs még két rész megírva nem szerettelek volna Titeket rész nélkül hagyni. És bár kicsit elszontyolodtam, hogy csak két kommentem érkezett a Babysitter részéhez, most újult erővel és reménnyel telve teszem fel nektek a részt.
Innentől nagy fordulatot vesz a történet, talán kicsit depressziós hangulatot vesz is fel a sztori, de igyekszem ezt majd kicsit feldobni. Öhm, nos igen, azért hozom ilyen korán részt és nem este, mert betegség miatt itthon kuksolok, szépen felfáztam, tegnap egész nap csak feküdtem. :D  De nézzük a jó oldalát, fel tudom nektek rakni a részt! ;)
ÉS NAGYON FONTOS! Hamarosan lesz még egy posztom, illetve itt oldalt egy szavazást is teszek ki, ugyanis a Babysitter-nek hamarosan vége és szeretnék még egy történetet élőre megírni, ami majd ezen a blogon fut, az egyik ötlet a Strange Life, a másik a Hatvan nap, az egyik fura, a másik depis, de majd a következő bejegyzésben részletesebben, csak szavazzatok kérlek, mert nem tudom melyiket olvasnátok előbb, természetesen mindkettő meg lesz írva - elvégre a Scam sem lesz hosszú életű már - de megengedem, hogy Ti döntsetek (facebook sem volt számomra egyértelmű).
Nah mindegy is! 
Kellemes olvasást!
Lau













Harry

Az éjszakai beszélgetés után szépen felbattyogtunk a szobánkba és visszafeküdtünk aludni, már amennyire ment. Louis horkolt, keservesen, majd meg fulladt, folyamatosan ébresztgettem, mert félő volt félre nyel, de én… Valami fájt, szorított, nehéz volt a mellkasom, zúgott a fejem, nem tudtam aludni miatta, csak forgolódtam, és figyeltem Lou békés arcát. Mikor éppen nem horkolt aranyos volt, szinte már gyönyörű, olyan gondtalannak, olyan gyermekinek tűnt.
Reggel azonban mindketten nyűgösen keltünk, nálam érthető volt, nála már alig, elvégre hajnali kettőtől aludt egyhuzamban nyolcig. Én kilencre megyek be, Louis tízre, így még neki több ideje van. Nos igen. Míg én gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és kontyba fogtam a hajam, addig ő csak feküdt az ágyamban. Vissza is aludt. Most éppen előtte álltam, és figyeltem ahogy nagyokat szuszog, felkuncogtam, majd négykézláb mellé másztam és megsimítottam arcát.
- Hey, Tökmag, ébredj! – mondtam mosolyogva, miközben haját füle mögé túrtam. Felsóhajtott, majd megfogta csuklómat és elhúzta a fejétől – Na, Louis! Dolgoznom kell, és még haza kell téged vinnem a cuccaidért! – mondtam kicsit erőteljesebben.
- Jól van, fáradt vagyok… - nyöszörögte a párnába. Kinyitotta szemeit, majd fáradt tekintetével méregetett, felsóhajtottam.
- Én is, de a munka az munka
- Egésznap szaladgálhatok, éljen!  - próbált valamiféle mosolyt erőltetni arcára, de elég fáradtra sikeredett, felnevettem, olyan idétlen arcot vágott. Nevetve másztam ki az ágyból, míg ő csak morogva felült. – Min nevetsz?
- Rajtad. Olyan idétlen képet vágtál
- Mikor van ebédszüneted? – kérdezte rám pillantva, s valamennyivel üdébben. Elgondolkodtam, nekem nem igazán van olyanom, Melanie hoz valami kaját és munka közben eszem, bár elméletileg van ebédidőnk.
- Déltől egyig, miért? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Kajálhatnánk együtt – vont vállat mosolyogva, bár még ez is elég fáradt mosoly volt. Tetszett az ötlet, hogy nem csak én kezdeményezek. Elméletileg úgyis domináns, legyen férfi, hívjon el ebédre, fizesse ő, válasszon ő éttermet.
- Vagyis menjek érted délben a stadionba?
- Igen, de én állom az ebédünk – vont vállat ismét, majd elengedett egy ezer wattos vigyort.
- Melyikben lesztek? A Boleyn stadionban? – kérdeztem táskámért nyúlva. Az a legnépszerűbb, és ha jól olvastam, illetve írtam akkor ott lesz a Doncaster Rovers meccs, a Leeds United ellen, gőzöm sincs melyik csapat is az, úgy őszintén a Doncaster Rovers tagjait sem ismerem annyira, csak Louis-t, őt is alig.
- ’Asszem abban, az van a legközelebb, nem?
- Fogjuk rá. Hánykor lesz a meccs?
- Hatkor, de gyertek ötre. Ha az edzésre is jönni szeretnétek akkor háromkor kezdünk, mármint akkor már nézhetnek is minket, és jön a Leeds is akkor már, aztán öttől hatig pihenő – mondta teljesen beleélve magát, pedig jól tudja, hogy nem szeretem, és nem is értem a focit. De az ügy érdekében nekem is mindent meg kell tenni, nemde?
- Ha nem gond, Tökmag, nem megyünk az edzésre, de ötre ott leszek, oké? Ne verd ki a hisztit! – emeltem fel mutatóujjam. Csak kinyújtotta a nyelvét, amire legszívesebben rávágtam volna a ,,Tudod hova”-t, de lesz majd még ott a nyelve, csak türelem. Ezen a meccsen is történhet sok minden, akár véletlen egy ölelés, puszi, és mi egymás, ami bőven elég a médiának ahhoz, hogy találgassanak.
- Jó, majd visszatartom a könnyeim – mondta fejet rázva – Kihozod a fürdőből a ruháim?
- Már kihoztam – mondtam mosolyogva, majd az íróasztalomhoz sétáltam, amin ott pihent tegnapi alsója, nadrágja és pólója, kezembe vettem, majd az ágyra dobtam. – És nem fordulok el. Ez a büntetésed amiért hanyag vagy – mondtam karba font kezekkel. Szemei rögtön elkerekedtek, de fel kellett fognia, hogy bizony komolyan beszélek, és tényleg nézni fogom ahogy öltözik.
Morogva mászott az ágy végébe, majd letette lábait és levette pólóját. Nyüszíteni tudtam volna a látványtól, és nem azért, mert olyan izmos volt a mellkasa, vagy kockás volt a hasa. Olyan sovány volt, annyira fájdalmas volt ránézni, hogy vissza kellett nyelnem a torkomból fel-feltörő sírást. Huszonnégy éves és nem tudom van-e ötven kiló. Bár ezen én is keresztülmentem, lógott rajtam a bőr, nem volt alakom, nem volt súlyom sem izmom. Fájdalmas volt minden reggel a tükörbe néznem, de nem bírtam enni, nem voltam anorexiás, nem, soha, csak gyomoridegem volt, fekélyem az ideg, a fájdalom miatt. Nem bírtam enni, ha ettem nem maradt meg bennem.
Louis csak ült az ágy szélén, fejét lehajtotta, nem mert rám nézni, a pólóját markolgatta, fájt neki. Hogyne fájna? Fáj a gyomra, a feje és a szíve, amiért ilyen mélyre süllyedt és gyenge ahhoz, hogy talpra álljon.
- Ezért kérdezősködtél a múltamról? Hogy tudd, a kínlódás után boldog leszel-e? – kérdeztem halkan elé lépve. Felsóhajtott, vállai megremegtek.
- Sosem leszek boldog, Harry – szinte suttogta ezt a pár szót. Letérdeltem elé, majd megfogtam a térdeit és kicsit megszorítottam, mire rám emelte kék íriszeit, amik könnyektől csillogtak.
- Dehogynem, nézz csak rám! Boldog vagyok – mosolyogtam rá bíztatásképp, tudom mit érez, mit fog, vagy mit érzett. Tudom milyen az szörnyű, kínzó sötétség ami magába szippant, és nem tudsz ellene mit tenni, mert nincs egy gyertya sem, ami világítana, csak állsz a sötétben, vakon, és nem érzel semmit, csak fájdalmat. Szinte lemarja rólad a bőröd a fájdalom.
- De nem miattam… - suttogta szemembe nézve – Senkinek sem tudok örömet okozni! – elsírta magát. Könnyei ömlöttek, szája remegett és csak nézett szemeimbe, amiket alig látott a könnyfátyoltól.
- Ez nem igaz, Lou. Melletted boldog vagyok, nem járunk, nem vagyunk szerelmesek, de…fényt hoztál az életembe – mondtam jobb kezemmel megsimítva arcát. Felsóhajtott, tenyerembe simult, nem hitt nekem, nem hitte el, hogy mellette másabb. Pedig most nem hazudtam. – Mondtak neked valamit, Louis? Azt mondták hasztalan vagy? – mikor kimondtam azt az egy szót belé szorult a levegő, és elkapta a tekintetét. – Ki mondta?
- Anya… - sóhajtotta fájdalmasan – A-anya szerint nincs hasznom, és hiába lettem focista utál, csak a média előtt játssza magát
- Mi történt?
- Semmi… Utál… - vont vállat – Nem tudom mit tettem, nem emlékszem rá, de az egész család utál – sosem beszélt még ilyen fájdalommal semmiről. Szinte nekem fájt a szomorúságtól karcos hangja, ami magába foglalta az eddigi évek sérelmeit. Megtört…megtörtem, vagyis megbízik bennem, ezt egy interjúmon sem mondta el, akárhányszor csak kérdeztem a családjáról, mindig mosollyal az arcán mesélt róluk. Mind-mind hazugság volna? Képzeletek?
- Lou, nyugodj meg. Megiszunk egy kávét és hazaviszlek, oké? – kérdeztem mosolyogva, hogy némiképp megnyugtassam. Bólogatni kezdett.
- Oké – sóhajtotta. Felálltam a szőnyegről, majd ismét kezembe vettem táskámat. Gyorsan magára kapkodta ruháit, majd felállt az ágyamról. Nincs túl sok időm megcsinálni, így csak böktem egyet fejemmel az ajtó felé, Louis pedig nagyot sóhajtva lépdelt ki a szobámból, az ajtó előtt pedig belebújt cipőjébe.
Lerobogtunk a lépcsőn, egészen a konyháig, aminek pultján már várt a gőzölgő, finom reggeli. Amerikai palacsinta csoki öntettel és eperrel, a kedvencem. Ezt az egy dolgot meg tudom sütni, talán. Bár még ezt is képes vagyok elrontani. Louis nagyot sóhajtva ült fel a pulthoz, míg én csak megálltam mellette, és rögtön a bögre kávémat vettem kezembe.
- Jó reggelt! – köszönt még mindig karcos hangon.
- Jó reggelt! – mosolygott rá anyu, aki a mosogatónak dőlve figyelt minket – Sírtál?
- Csak…emlékek – legyintett egyen Louis.
- Ha gondolod mondd el – kacsintott rá, de csak fejrázást kapott – Ez esetben kérsz kávét?
- Igen, köszönöm – mosolygott rá anyára. Én már javában ittam a koffeines italt, ami bár nem dob fel és nem ad túl sok energiát, már része az életritmusomnak, amiből ugye nem eshetek ki, így a kávé is része lett az életemnek.
Leültem Louis mellé, aki ebben a pillanatban kapta meg saját adagját. Elé tette anyu a cukrot, és a tejet is, ő pedig adagolta. Szinte csukott szemmel meg tudtam volna előre mondani mennyi lesz. Két kanál cukor, nulla tej, ideges és fáradt, ez pedig kicsit felpörgeti, felnyomja a vércukrát és a vérnyomását is. Tudom, én cukor és tej nélkül ittam, persze kis csészében, úgy, ahogy ő.
- Mit nézel? – kérdezte a csésze takarásában, majd belekortyolt a meleg kávéba.
- Semmit, Lou. Semmit – sóhajtottam fel, majd nekikezdtem reggelimnek. Isteni volt, mint mindig. Louis természetesen hozzá sem ért addig, amíg meg nem itta azt a pár kortynyi kávét. Utána persze ő is jó ízűen falatozott.
- Hmm, Anne, ez nagyon jóra sikeredett! – dicsérte anyut immár sokkal élénkebb mosollyal. Anyu elpirulva legyintett. – Robin nem jön enni?
- Akkor ment dolgozni, ahogy mi…nos összevesztünk – válaszoltam rögtön anyám helyett, aki csak egy bólintással erősítette meg kijelentésem. Ám hirtelen kérdőjelek cikázták szemeiben.
- Összevesztetek? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Harry féltékeny – kuncogott rögtön Louis, mire csak vállat vontam. Nem tudom, az voltam-e, elvégre Danielle se nem szebb, se nem jobb nálam, Louis-t pedig biztosan nem ismeri jobban, pedig mindössze két napja álltunk úgy igazán szóba egymással. Én magam sem értem Louis miért bízik bennem ennyire, de…tönkretesz a tudat, hogy így kell kihasználnom, de ha hallgat rám, és nem inog meg a bizalma, akkor túléljük, és lehet életre szóló barátságunk, vagy szerelmünk. Csak adjon nekem időt!
- Nahát fiam, mégis kire?
- Az exemre – folytatta rögtön Louis, de szinte ragyogott a boldogságtól.
- És te ennek ennyire örülsz? – kérdeztem én is mosolyogva.
- Azt mondtad bejövök
- Ez fordítva is igaz
- Ebből mit veszel le? Örülök?
- Talán – sóhajtottam. Olyan semmitmondóan ejtettem ki a szót, pedig a szívem ezerrel vert, majd kiszakadt a mellkasomból. Boldog voltam, tetszem Louis-nak, vagyis inkább bejövök neki. Ez remek! Nem csak a munkám miatt, az jó formán nem is érdekel, maga a tudat, hogy tetszem valakinek, aki nem meleg.
- Biztos – válaszolta Louis, bár nem kérdeztem, megerősítette az érzelmeit.
- Még, hogy nem meleg… - kuncogott halkan anyu, Lou arcára pír szökött, én pedig boldog voltam. Sosem éreztem még ilyenfajta boldogságot, de ez…csodálatos érzés.

***
Percek suhantak el a fejünk felett, rengetek perc. Megreggeliztünk, majd elköszöntünk anyutól, és már siettünk is, ugyanis késésben voltam egy csöppet, és még Louis-t is haza kell vinnem. Mostanra már a kocsiban ülünk, és utazunk Lou-hoz, ő navigál én pedig vezetek, azt mondta nem lakik messze, ahogy a stadion sincsen már túlságosan messze. Halkan dúdolva vezettem, néha-néha Louis is becsatlakozott, ha ismerte a számot, mikor pedig rontott együtt nevettünk. Édes hangja volt, magas, de mégis valahol férfias, nem illet a kinézetéhez, a domináns alkatához ez a hang, ahogy hozzám sem illik ez a mély, csábos hang, amitől a nők rögtön beindulnak, pedig köztudott, hogy meleg vagyok.
Nagyot sóhajtva parkoltam le a ház előtt, hatalmas volt, puccos, menő, laza, minden egyben, az enyémhez képest palota, bár az enyém is rendben volt oda haza, ez egy vagyont ér, míg az enyém egy régebbi ház felújítva, de ez…teljesen modern, új, hatalmas kerttel és medencével. Élvezet lehet itt élni, kész luxus, és ez még csak az egyik háza, van ám Doncaster-ben is.
- Bemenjek veled, Tökmag? – kérdeztem kihúzva a kocsi kulcsot.
- Ahha – bólintott egyet Lou – Ha nem gond, pár napot nálad alszok
- Tessék?
- Itt van Dani kocsija, tuti nem ment még el, bár gondoskodni fogok róla, hogy elmenjen – vont vállat, majd már ki is szállt a kocsiból. Nekem sem gond, ha velem alszik, sőt javamra válik majd, hogy mindig nálam lesz, megismerjük egymást, és könnyebb lesz elcsábítani is, vagy bármi más.
Nagyot sóhajtva szálltam ki én is, majd követtem Louis-t be az udvarba. Rögtön egy németjuhász kutya rohant lábaihoz, akinek a fejét megsimította, majd már el is küldte az ebet, aki engedelmesen sétált el tőle. Gyönyörű volt az udvar, picike, fehér kövek mindenütt, gyönyörű rózsák illatoztak a kis járda mentén, kerti törpék vigyáztak a lépcsőkre. Aranyos és szép is volt egyben.
Lou kinyitotta az ajtót, majd jobb kezét hátranyújtotta. Nem értettem miért, de aztán hátrafordult, kedvesen mosolyogva.
- Nem fogsz neki örülni, de fogd meg a kezem, tegyük féltékennyé ezt a ribancot – kacsintott rám, én pedig szemet forgatva fogtam meg bal kezemmel övét, majd lassan meleg tenyerébe csúsztattam enyémet. Ahogy hozzáértem kirázott a hideg, és bizsergés futott végig karomon, mígnem a gyomromban megállapodott. A bizsergés a gyomromban folytatódott, amitől a számat beharaptam, és csak reménykedtem, hogy Louis nem hallja majd szívem heves dobogását, aminek nem tudtam parancsolni.
Behúzott az ajtót, és pedig engedelmesen követtem. Egy kisebb folyosó tárult elénk, ahol cipők és ruhák fogadtak, mind-mind a földön, ahogy beljebb haladunk hangos, élvezetes nyögések visszhangoztak a házban, egy nőé és egy férfié természetesen. Éreztem, ahogy Louis keze megfeszül, és nem a féltékenységtől. Beértünk a nappaliba, aminek közepén volt egy hatalmas, fekete kanapé, azon pedig két test, abból az egyik mozgott. Szemeim kikerekedtek, ahogy felismertem a rövid hajáról a férfit, aki éppen ki-be mozgott Danielle-ben, aki hangosan nyögött minden egyes lökéskor.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de ez az én házam, az meg az én kanapém – szólalt meg idegesen Louis, mire a pasi ijedtében kihúzódott a nőből, és lefordult a kanapéról. Becsuktam a szemem, nehogy meglássam alig pár perce használt szerszámát, mert pont nem érdekelt, de látni akartam Dani arcát így kinyitottam szemeim. Ijedt, és döbbent volt, keresett valamit, amivel eltakarhatja meztelen testét. Szerencsémre „csak” a melleit láttam, de az is sok volt.
- Louis, drágám, hogy, hogy hazajöttél? – kérdezte aztán mikor talált egy köntöst a kanapé mellett, amibe belebújt, majd a fiatal férfinak az ágyékára dobott egy díszpárnát.
- Haza? Neked ez az otthonod? Úgy hallottam szakítottunk – gúnyolódott Louis, majd a pasira nézett. – És te ki vagy? Victor vagy Daniel? Vagy esetleg David?
- Ő David – szólaltam meg én halkan – Társszerkesztője Zayn-nek
- Neked is bejönnek az újságírók, aranyom? – kérdezte ismét a csapzott nőre pillantva, aki idegesen nézte összekulcsolt kezünket, amikről már meg is feledkeztem, olyan  kellemes volt.
- Mi? Te együtt vagy vele? – kérdezte undorral hangjában, szinte felháborodva, rám mutatva. Szemet forgattam, nem értettem miért ő háborog, mikor Louis házában tette szét a lábait holmi nincstelen, szerencsétlennek, akinek büdös a munka, de kurvára mindig telik. Louis-nak kéne háborognia – meg is teszi – akit átvert, és megcsalt.
- Igen
- És mégis mióta?
- Kicsit később jöttünk össze, mint te meg David, vagy Daniel, vagy Victor, vagy ki vagy te! – legyintett egyet – Csak a cuccaimért jöttünk, összeköltözünk, utána pedig majd eljön a meccsemre is – kacsintott rá a lányra, majd a lépcső felé ráncigált. Élveztem ezt a szerepjátékozást, most felvettem a szerető szerepét, ami kapóra jön nekem.
- Összejöttél London legnagyobb buzijával?! – kiáltott utána.
- Te pedig összejöttél London legnagyobb drogdílerével? – kiáltott vissza Louis, ezek szerit ő is ismerte David-et. Nincs jó híre a srácnak, drogozik, a munka meg büdös és fáj ugye, tanulni sem igazán akart, talán még a diplomája sincs meg, az is lehet csak gyakornok nálunk, bár nem sokáig, ezek után páros lábbal rúgják majd ki.
Felvezetett a lépcsőn, ami egy újabb, hosszú folyosóra vezetett. Benyitott az egyik szobába, amibe aztán be is húzott. Elengedte kezemet, én pedig szétnéztem a szobában, míg ő az ágy alól előhúzott egy bőröndöt, amit az ágyra dobott. Elkezdett pakolni, én pedig megszemléltem minden centit. Gyönyörű capuccino színűek voltak a falak, fekete bútorokkal, és egy gyönyörű, hatalmas franciaággyal, ami bár gyönyörű volt, ízléses, és minden álmom, semmi pénzért nem feküdtem volna bele, ha tudom Danielle is benne feküdt valamikor.
A bőrönd hamar megtelt, így be is cipzározta Louis, és a földre helyezte, kihúzta fogantyúját, majd már húzta is ki maga után a folyosóra.
- Minél előbb menjünk innen, hányingerem van. Undorító ez a nő, jézusom, és egy évet kibírtam vele?! – beszélgetett magában, miközben lekapdosta az akasztóról kabátjait és fölsőjeit, majd a kezembe nyomta őket. – Hozod lécci?
- Hogyne – sóhajtottam egyet, majd már siettünk is le a lépcsőn. Látszólag tényleg nem akart maradni, amit megértek, tényleg szörnyű ez a légkör, ez az…aura ami körülöleli az egész házat, és szinte szorongat majd összeroppantva tüdődet. Ezt mind Danielle okozta, miatta volt a háznak rossz benyomása, azaz simán öngyilkos lennék ebben a házban, olyan rideg. Szépnek szép, de nem otthonos, nem áraszt melegséget a fal, helyette inkább a veszekedéseiket suttogja vissza részletekben. Sokszor vághatott Louis a falba, mindenhol repedt volt, néhol kicsit véres, körömnyomok is látszódtak benne, és biztosan nem az élvezettől karmolászta egyik sem.
A ribanc a lépcső végében állt, karba font kezekkel, mérges tekintettel várta ,,kedvesét”, hogy leérjen szerencsétlen a bőrönddel. A pasi már eltűnt, nem láttam a nappaliban, bár annyira nem is kerestem, se nem szép, se nem okos, és még a munka is büdös ugyebár. Csak egy igazi ribancnak jók az ilyenek.
- Nem mégy sehová, Louis! – dörrent rá a srácra, amint az lelépett az utolsó lépcsőfokról is.
- Fogadjunk? – kérdezte gúnyolódva Louis, majd ment volna tovább, de ringyó mellkasánál fogva visszanyomta.
- Szeretlek Louis, ez csak egy….botlás volt! Te vagy az igazi, a szerelmem, az elképzelt férjem, a gyerekeim elképzelt apja!
- Látod Dani, ez a baj! Csak képzelet vagyok! Számára pedig – mutatott háta mögé, azaz rám – a jövő! Számára én vagyok az első, nem a pénz, nem a puccos lakások, nem a kifizethetetlen éttermek, nem. Neki tudod mi a legfontosabb? A lelki békém, amit melletted sosem találnék meg, hiába vagy ,,álmaim nője”, meg az álmaim férfija, szép vagy sem, számomra szent! – ez nagyon jól esett, bár azt mondta szép vagyok, így mertem remélni ezt csak az ideg hozta ki belőle, bár így is hazudott. Nem járunk, nem ápolgatom a szívét, és lelkét…de állj…ápolgatom. Anélkül, hogy észrevettem volna.
- Nem fogsz kimenni az utcára ezzel a buzival! Nem foghatod a kezét! – kezdett el sipákolni a féltékenységben, bár inkább volt ijedtség, amolyan ,,Elveszítem minden vagyonom, jajj ne!” féltékenység volt, pedig nekem nem kell az exe pénze, nekem a Sony Music és a Modest! pénze kell.
- Na figyelj aranyom, most elmagyarázok neked valamit, ami már régen nyomja a szívem. A buzik rudaznak, bárokban, és szétteszik bárkinek a lábukat, úgy mint te. Én, vagyis mint egy meleg normális, kiegyensúlyozott életet élek, tudok szeretni és szeretve lenni is, ellentétben veled, és tudom értékelni Louis-t veled ellentétben. Szóval fogd be azt a plasztikáztatott szádat és araszoljál arrébb, vagy én foglak innen elrángatni! – a végére ordítottam. Buzi…apád esetleg az volt, én nem. Meleg vagyok, nem buzi! Ribanc! Teljesen felhúzott ezzel, nem szeretem, sőt egyenesen rühellem, mikor buzinak neveznek, mert nem vagyok az.
- Hallod te ezt? – kérdezte Lou-ra nézve, aki csak vállat vont.
- Ez van, édes – mosolygott rá a lányra majd arrébb lökte vállával így mindketten le tudtunk lépdelni a lépcsőkön, és az ajtóhoz sietni, hogy minél előbb elhagyhassuk ezt az épületet, amitől a szívroham kerülgetett, főleg, hogy Danielle is itt van.
- Szeretlek, Louis! – ordított a srác után, de Lou csak nagyot sóhajtva kinyitotta az ajtót, és végleg elhagyta a házat, legalábbis egy időre.

***
Ismét a kocsiban ültünk, Louis cuccaival és sporttáskájával, amit Danielle hajított utána mérgében, minden a hátsó ülésen csücsült, míg mi néma csendben ültünk egymás mellett. Már nem voltunk messze a stadiontól, ettől pedig Louis még idegesebb lett. Felcseszte a ribanc, és még szerintem ezer, meg ezer gondolat cikázott fejében, kérdésekkel társulva. Hogyan, miért, kivel? Körülbelül ezek voltak azok a kérdések, amik belephették agyát.
Megérkeztünk a stadion parkolójához, kerestem egy üres helyet, majd leparkoltam és behúztam a kéziféket. Louis nagyot sóhajtott, majd lenyúlt lába közé, hogy elvehesse sporttáskáját, amibe focis cuccai pihentek. Kiszálltunk, Louis a kocsi oldalának dőlt, én pedig átsétáltam mellé. Elővette cigis dobozát, amiből kihúzott egy szálat, majd szintén a dobozból kivett egy öngyújtót, és meggyújtotta a cigarettáját. Érzékien cigizett, olyan szép volt ahogy kifújta a füstöt, olyan…férfias. De a szaga természetesen borzalmas volt, fancsali képpel álltam mellette, de semmi pénzért nem araszoltam volna arrébb.
- Szóval, hogy vagy? – kérdeztem lenézve rá, mire vállat vont.
- Szarul – volt egyszerű, és közömbös válasza. Nem ilyen szakításra számíthatott, ráadásul ő nem csalta meg Dani-t, ő hűséges volt, velem csak színészkedett, ami utólag már fáj, mégis sokkal jobban jött ki a dolog, és így legalább előrébb leszek egy lépéssel, Danielle-nek hála biztosan benne leszünk a médiában, és jönnek majd a ,,Larry Stylinson”  találgatások, miszerint a híres focista, és Anglia legkedveltebb újságírója együtt járnak pár hónapja. Összemossák a nevünket, jönnek a fan shippek, és persze a ,,Mikor lesz gyerek?” kérdések. Már nagyon várom…
- Szerintem viccesen rendezted le – jegyeztem meg, hogy kicsit feldobhassam, de nem reagált, csak beleszívott a cigijébe.
- Rendeztük le – nyomta meg a ,,rendeztük” szót – Ha te nem vagy ott, és színészkedsz biztosan visszacsábítgat
- Akkor viszont kiheréltelek volna
- Igen tudjuk, féltékeny vagy – sóhajtott fel, majd végre rám nézett – És ez boldoggá tesz
- Hogy féltékeny vagyok?
- Nem, hogy magadnak akarsz – mosolyodott el gyengéden, majd ismét elkapta a tekintetét. Lefele nézett, néha-néha beleszívott a cigibe, majd kifújta a füstöt, amit felém sodort a gyenge fuvallat, így mind az arcomban kötött ki, nagyobb grimaszt kiváltva belőlem. – Mióta…mióta azt mondtam ott Dani-nél, hogy a pasim vagy bizsergek – kezdett bele halkan. Alig egy fél órája bizsereg ettől a mondattól. – Éreztem már ilyet, de az egy csodás dolog kezdete volt, viszont borzalmasan ért véget
- Tudom, milyen. Egész este ezt éreztem, bizseregtem. Melletted – mondtam én is halkan, lassan lehajtva fejem. A cipőm orrát kezdtem nézni, nem mertem még felemelni sem a fejem. Gyengének éreztem magam. Elvesztem, benne. Egy olyan dolog jött kettőnk közt létre ez alatt a két, majdnem három nap alatt, aminek nem kellett volna. Egy szép dolgot nyitunk most meg, de borzalmas lesz a befejezés.
- Ez az, Harry? Amire én gondolok? – kérdezte meglökve kezemet. Felkaptam fejemet, egyenesen rám nézett kék, csillogó szemeivel. Félt, ahogy én is. Megijedtem az érzéseimtől, mert kori még! Alig három nap telt el! Kettő…nem szabadna…hacsak…az első pillanattól fogva nem ez van…
- Ha kimondod, válaszolok – feleltem sóhajtva, nagyot nyelt. Eldobta a cigit, majd eltaposta, és ismét rám nézett.
- Szerelmesek vagyunk? – kérdezte segítségért esedezve, szemei szinte sírtak, két írisze fájdalmat sugárzott, félelmet. Felsóhajtottam.
- Igen
- És ez helyes?
- Nem tudom – vontam vállat – Lehet szép a nyitás, Louis, de milyen lesz a befejezés?
- Olyan, amilyennek szeretnénk – mondta immár kicsit vidámabban mosolyogva – Ha…követlek, és bízom benned, megígéred, hogy széppé teszed a befejezést?
- Lou, még el sem kezdtük…
- Csak ígérd meg – vágott szavamba kapkodva. Választ akart, egy hazugságot akart hallani. De valahogy el kell kezdeni, nem igaz? Hogy minél előbb vége lehessen ennek a hülyeségnek, és tervezgetni tudjak. De nem így kéne, még korai.
- Megígérem – mondtam határozottan. Bólintott, majd két kezével derekamért nyúlt, pillanatok alatt termett előttem, és nézett hatalmas kék szemeivel az én zöldjeimbe, meglepődtem, olyan hirtelen feszült nekem, és szorított a kocsi, és mellkasa közé, hogy megnyekkenni sem volt időm. Mosolygott, én pedig összezavarodtam. Éppen az előbb vallottunk egymásnak szerelmet egy szakítás után, és ezt mind egy szó, és egy kézfogás váltotta ki belőlünk. Elvesztem az érzelmeimben, nem tudtam csak gyorsan dobogó szívemre koncentrálni, ebben az volt még a legmegdöbbentőbb, hogy hallottam Louis szívverését is. Olyan közel volt hozzám, hozzámért a mellkasa, és terpeszben álltam, alacsonyabbnak tűntem, így mellkasa is pont enyémnek feszült. Tisztán éreztem minden egyes kis dobbanást. Elmosolyodtam, olyan kellemes volt. Kezeimet nyaka köré tekertem, majd lágyan, de még közelebb húztam magamhoz.
- Én is érzem, Harry – kuncogott fel Lou – Érzem a szíved dobbanását
- Most mit fogsz tenni? – kérdeztem oldalra biccentve fejem, mire csak hümmögött.
- Megszokom, hogy egy férfit ölelek, aztán összeszedem magam, és megcsókollak
- Nem korai ez?
- Légy férfi, és bízz a bizonytalan jövőben – mondta még mindig mosolyogva, majd felsóhajtott  - Egy huszonnégy éves srácnak semmi sem lehetetlen
- Igen, erre rájöttem – biccentettem egyet, majd csak vártam, de egy csók sem érkezett, ehelyett Louis elengedte a derekamat, és kikapta zsebéből telefonját.
- Mennem kéne, te is késésben vagy – sóhajtott fel, majd lehajolt táskájáért, és vállára akasztotta. Elszomorodtam, azt mondta megcsókol, bár még korai volt, sejthettem volna, hogy nem teszi meg.
Felsóhajtott, majd közelebb araszolt hozzám, és összenyomta ajkainkat. Nem volt időm reagálni sem, rögtön ellépett, csak hatalmas szemekkel nézem utána, ahogy szépen lassan ellépdel tőlem.
- Este látlak! – intett egyet fél oldalt állva, majd teljesen megfordult, és sietősen lépdelt a stadion kapuja felé. Csak álltam, és vártam a csodát, vagy egy pofont ami felébreszt az álmomból, de nem így történt. Nem álom volt, valóban kaptam a számra egy puszit, valóban átölelt, és valóban szerelmet vallottunk egymásnak. Még, ha korai is volt. Beugrottak anyám szavai ,,Izzik köztetek a levegő, drágám”, ,,Szeretni fogod”, ,,Kár ezért a fiúért”. Mind tudtuk előre mi lesz, mégsem bíztunk benne, nem hittem el, amit anyám mondd, pedig tudtam, biztos voltam benne, hogy korábban jön el ez, mint gondoltam. Már azon az interjún láttam valamit a szemében, már azóta a fejembe égette magát kisfiús pofikája…anno egy éve.
Fejet ráztam, akkora már Louis-t nem láttam, biztosan azóta bért a stadionba és már öltözik. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza az én oldalamra, majd bepattantam a kocsiba, és már siettem is a munkahelyemre, mielőtt jönne az email ,,Ki van rúgva!”.

***
Bár nem szeretik, ha kések kénytelenek voltak várni, dugó volt. Majdnem két órát késtem a munkahelyemről, mindkét megbeszélésről lemaradtam, és csúnyán leoltottak emiatt. Behívattak az igazgatói irodába, mint holmi kisgyereket, majd közölte a főnök várjam meg. Feszengve ültem a bőrszékben, doboltam lábaimmal, és nem azért, hogy vajon mit szól majd, hanem az alig egy órája történt események miatt. Korai öröm még, nem akarok egoistának tűnni sem, nem tudom mit feleljek majd? Megcsókolt, átölelt? Mindezt egy parkolóban, London egyik legnagyobb stadionja előtt?
Mr. Wood gondterhelten nyitott végre be az irodájába, majd helyet foglalt velem szemben. Végigmért, én úgyszintén őt, nem tűnt idegesnek, de jó kedvűnek sem.
- Szóval Styles, merre volt eddig? Majdnem két órát késett, lemaradt két megbeszélésről, és még a cikkeit sem rendszerezte! Igaz, péntekre kértem, de ma szerda van, Harry!  - most vár viszont ideges volt, és megemelte hangját. Felsóhajtottam, muszáj elmondanom, vagy letépi a fejem.
- Sajnálom, uram. Louis-val voltam, elmentünk a cuccaiért, utána elvittem a stadionhoz
- Magánál aludt? – kérdezte örömködve, még szemei is felcsillantak.
- Igen, egy ágyban ráadásul – sóhajtottam fel. Nem akartam, de muszáj. Összecsapta két tenyerét, komor arca mosolyba futott. Örült, pénzt hozok a cégnek, ezzel segítve pár száz embert, miközben tönkreteszek egyet, akit szeretek… Gratulálok, Harry. Igazi ember vagy.
- És volt más is?
- Megcsókolt…
- Megcsókolta? Ez undorító, mégis remek! – kiáltozott még mindig örömteli hangulatban, míg én egyre jobban csúsztam le a hatalmas bőr széken. Legszívesebben a föld alá temettem volna magam szégyenemben. Egyre jobban bánom, de nem tehetek ellene.
- Ma pedig elmegyek a meccsére
- Legyen feltűnő, ölelkezzenek, csókolja meg, bármi ami félreérthető és tudnak rajta csámcsogni! Elmehet! – intett egyet, én pedig rögtön fel is pattantam és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Elrohantam saját irodámig, majd ajtómat feltépve viharoztam be a szobába. Lihegtem, nem kaptam levegőt, valami össze akart roppantani. Fájt a mellkasom, olyan nehéznek éreztem, remegtem. Olyan furcsa folyamat volt ez, mégis…szörnyű. Mart a fájdalom, mintha valami mérget fecskendeztek volna belém a főnök irodájában. Mi ez a szorító érzés?
- Harry, jól vagy? – az asztalomra támaszkodva lihegtem, mikor meghallottam Melanie kétségbeesett hangját.
- Jól – nyögtem ki, majd szépen lassan megfordultam – Szeret… - suttogtam magam elé végig a nő szemébe nézve, elmosolyodott, majd megsimította arcomat.
- Ez remek Harry… De…tönkreteszed magad – kezdett bele kedves, nyugtató hangon, mégis most idegesített.
- Tudom, Melanie. De végig kell csinálnom – sóhajtottam fel gondterhelten, majd elkaptam a fejemet, ő pedig mérgesen morgott egyet. Asztalom mögé sétáltam, majd lehuppantam pihe-puha székemre, ami bár általában kényelmes, most mégis fájt tőle minden porcikám. A szorító érzés még mindig nem múlt el, ugyanúgy fuldokoltam, mint mielőtt Mel bejött volna.
- Szerintem nem ér ennyit, az apám bolond – morgolódott tovább – Ne tedd tönkre sem őt, sem magadat
- Köszi a jó tanácsot, de ezzel most nem segítesz! – mondtam kicsit megemelve a hangom, mikor tudatosult bennem milyen csúnyán is szóltam vissza a fejemet teljes erőből az asztalhoz vágtam. Nem, nem kéne így. És még öt óra messze van. Addig le kéne higgadnom és dolgoznom, egy csomó interjúra el kéne menni, ma lesz Taylor Swift-tel is interjúm, amire lelkileg fel kell készülnöm, aztán jöhet a cikk írás is. – Sajnálom, Melanie, ideges vagyok
- Megcsókolt, igaz? Összezavart – kérdezte immár kicsit kedvesebben.
- De még mennyire, hogy összezavart