Babysitter | Larry | 4. rész

Sziasztok! :)

Kitenném a holnapi Babysitter részt, nem igazán lesz ugyanis holnap időm  - fél ötre érek haza, akkor még kaja, tanulás elmegy az idő - és nem akarok kapkodni sem, inkább kiteszem ma és akkor mindenki olvashat mikor ráér :)

Sikerült minden kommentre válaszolni, hamarosan jön a Wattpad is, ott is szeretnék a legtöbbre válaszolni, mert hát...szeretek válaszolgatni. :D

Aaaa Hatvan nap-nak nekikezdtem és tudom mi lesz a Supressing vége is, már csak 20-30 rész - vagy még kevesebb - van belőle, a folytatás Tőletek függ majd, hogy legyen-e úgymond második évad, érdekel-e, elvégre az már nem teljesen Larry volna. Tudnám folytatni, de szerintem unnátok :D Így egyezzünk meg abban, majd lesz egy szavazás és még én is eldöntöm ;)

Öhm, mit mondhatnék még?

Áh, megvan! Nos...azon töröm a fejem csatlakozzak-e egy design bloghoz, ha igen melyikhez/kihez, vagy esetleg nyissak külön blogot, ahol lehetne kérni, BÁRKINEK, Larry-sek, Ziall-osak stb. kérhetnének fejlécet design-t, mert őszintén nem akarom ezen a blogon futtatni, szerintem nem ideillő, lehet lesz egy külön blog, eddig ugyanis nem jelezték, hogy mit hogyan... Ha úgy érzitek tudtok/szerettek szerkeszteni, design-t készíteni keressetek Facebook-on vagy emailon, és kérek munkákat is! Természetesen kritikaírókat is keresek majd, a blogon ki lesz majd írva.

Szóval jah, lesz egy design blogom :D

Ui: Ide is posztolom majd!

Ui2: A No Control linkje ismét változott... LINK

Kitartást a sulihoz!

Kellemes olvasást!

Lexa

Louis

A vacsora csendesen telt, mindenki durcázva fogyasztotta el a neki szánt szendvicset, bár a két kisebb nem tett semmit, mégis mintha kicsit megsértődtek volna. Én viszont nem bírtam enni, ideges voltam és fáradt, mind testileg, mind lelkileg, most jött el az a pillanat, mikor megtapasztaltam saját bőrömön az anyaság minden szépségét és csúfságát. Illetve kicsit belekóstoltam a feleség szerepébe is, ugyanis Harry dominált jelenleg és ő parancsolgatott.

Viszont ő sem tudott jó ízűen enni. Fáradt volt, ideges, és elveszett. Nem tudta mit rontott el, amiért Alice így viselkedik, vagy amiért a lányok így bánnak vele. Én sem értettem, de volt egy sejtésem, ami folyamatosan piszkálta agyam, meg kell majd kérdeznem a lányokat, feltétlen.

A vacsora után – ami inkább ebéd volt, amilyen étellel szolgáltam – mindenki felvonult a szobájába, hogy leülhessen tanulni, és felkészülhessen a holnapi napra. Diana azt mondta rengeteg házit kapott ő is, és szegény Ellie is, Alice-ről már ne is beszéljünk, mind tudtuk mivel jár egy tizedikes élete, én személy szerint azt az évet utáltam a legjobban, belekóstoltam ugyanis a felnőtt világba és rá kellett jönnöm, hogy anyám ridegebb, mint gondoltam, és még homofób is.

Ketten maradtunk Harry-vel a konyhában, és volt alkalmam beszélni vele, bár meg vártam míg elmosogat, én addig gyorsan fel sepertem a konyhát, majd mindketten fáradtan rogytunk le egy-egy székre, egymással szemben. Sejthette, hogy szóvá teszem majd, hogy nem tetszik nekem, ahogy a lányokkal bánik.

- Ez csúnya volt tőled – jegyeztem mag halkan szemébe nézve. Felsóhajtott, hajába túrt, majd szemei rajtam állapodtak meg, gondterhelten csillogtak, segítségért esedeztek.

- Nem ismered őket, Lou

- Te sem, pedig a gyerekeid – vágtam rögtön vissza, ismét csak sóhajtást kaptam. Ha ismerné őket nem vágna ilyet a fejükhöz, és nem ilyen stílusban emlegetné a halott anyjukat. Egy tizenhat éves lány életében nincs rosszabb, mint elveszteni az anyját, sőt, végignézni, ahogy meghal. Az már ugyan mindegy, hogy magától, vagy gyógyszertől, az apja miatt, vagy sem, végignézte, ahogy én is végignéztem, ahogy apám elvérzik és leáll a szíve. Aznap este én is kék-zölden, feküdtem az ágyba, anyám kezeskedett arról, hogy megjárjam a poklok poklát az apám halála miatt. Pedig…nem biztos, hogy megérdemeltem.

- Rendben, Louis. Akkor mondd meg mit tegyek? – kérdezte segítséget kérve, tisztán éreztem hangjában, hogy nem gúnyolódik, hanem fél. Fél, hogy elveszíti őket.

- Legyél csöndben, és néha csak figyeld mit cselekszenek egy-egy mondatra. Így ismered meg az embert, nem? Ha figyelsz rá – mosolyodtam el halványan, hogy kicsit bátorítsam – Ha mindig az arcukba vágod az igazságot, azzal nem teszel jót, csak rontasz a helyzeten. Tudod, az embernek mindig fáj az aki, mert a múlt megviselte és nem bízik a jövőben. Harry, a jövőjüket vesztették el, mikor az anyjukat eltemették. Adj nekik új jövőt, hogy bízzanak benned ismét. Te vagy az apjuk, adj nekik fényt. Nekem nem adott senki, nem volt apám, anyám sem, eldobott magától, ne hagyd, hogy ilyenek legyenek, mint én – ömlöttek belőlem a szavak, és mind-mind fájóan hagyta el a számat, minden szó után egyre üresebb lettem, és úgy éreztem nyitott könyv lettem, aminek sorban tépik ki a lapjait. Tudom, mit éreznek a gyerekei, túl jól tudom. Egyik hibáztatja a másikat, pedig egyiknek sincs igaza, mert egyikőjük sem hibás igazán, a legnagyobb hunyó az anyjuk volt. Mert féltékeny volt, fájt, hogy nem szeretik.

Harry nagyot sóhajtott, jól tudta, hogy igazam van. Érezhette, hogy nem vagyok teljes, úgy, ahogy ő se az, hiába nem vonzódott ahhoz a nőhöz, ragaszkodott hozzá, így fájt az elvesztése is. Üres lett. Elvesztette az egyik felét, amit most én próbálok pótolni, és próbálom ismét rendbe tenni a családot, nem csak anyagilag, de lelkileg is.

- Fáj, hogy igazad van

- Az igazság mindig fáj, de fájdalom nélkül mit sem ér az élet – vontam vállat – Tizennyolc évesen megjártam a poklok poklát, húsz évesen ismét. Nem volt senkim, mégis jobb ember lettem azoknál akik luxusban nőttek fel, de ehhez kellett valaki, aki elindít egy úton. Te is mutass utakat a lányaidnak, különben elveszíted őket. Csak te adhatsz nekik jövőt, én nem. Nem vagyok az anyjuk, sem az apjuk, nem én szültem őket, nem is ismernek, rám nem fognak hallgatni, hiába tartasz most bölcsnek

- Ehhez egyedül kevés vagyok, Lou. Kellesz te is… - mondta mélyen szemeimbe nézve, szinte könyörögve egy kis segítségért. – Egyedül gyenge vagyok

- Ki mondta, hogy nem leszek melletted?

- Két napja ismerjük egymást, egy napja járunk….

- És?

- Mégis rád bíznám a lányaim életét. Azaz az apjuk vagy, a párom. Bízom benned, jogodban áll nevelni – mondta halványan mosolyogva. Megjelentek gödröcskéi, amik már inkább tűntek picike ráncoknak, csak most láttam igazán, hogy arcszőrzete is néhol már őszes. Tudom mitől fél most, nagyon jól tudom, fél hogy megöregszik, meghal mellőlem én pedig eldobom a lányait.

- Az anyjukat nem pótolhatom, Harry. Én csak a te párodat pótolhatom, csak téged tehetlek igazán boldoggá. Őket csak akkor tehetem, ha elfogadnak, de maguktól nem fognak. Ehhez mindketten kellünk, attól, hogy úgy tervezzük közös jövőnk lesz, még te is kellesz, az apjuk maradsz attól, hogy én itt leszek – magyaráztam a jövőbe látva, bár még olyan ingatag volt az egész, mégis hirtelen beugrott még egy kis rózsaszín ruhás kislány, aki éppen a hatalmas udvaron totyog, és nekem kiabálja azt, hogy ,,Apu”. Korai még, de mire megérik a kapcsolatunk ő öreg lesz, én pedig már családot akarok majd.

- Tudom – sóhajtott fel – Mindenre fel vagyok készülve

- Azért a gyerekkel várhatunk – próbáltam kicsit vicceskedni, hogy hallhassam kacaját, de csak egy erősebb mosoly jelent meg arcán, még fogait sem villantotta meg. Nagyon gondterhelt.

- Kapsz három évet

- Oh, ismét apa szeretnél lenni?

- Ha te leszel a másik apja, akkor szívesen nevelek veled még egy gyereket, még akkor is, ha közel ötven leszek. De kiemelem, drágám, szülni nem tudok – jót nevettem rajta. Nem is vártam, nem is akartam, hogy bepróbálkozzunk majd ilyennel.

- Beelégszem az adoptálással is, csak maradjunk még a jelenben egy picit – mondtam nevetve, mire csak sóhajtott – Nem kéne menned?

- Nem megyek

- Hogy, hogy?

- Megvilágosodtam, csatlakozok a vándorcirkuszhoz – mosolygott rám immár megvillantva fogait is, de nem értettem ez alatt mit ért – Azaz itthon maradok és beszélgetek a lányaimmal

- Oh, köszönöm, így érthetőbb. És én lennék a fő bohóc? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Mosolyogva rázott fejet, majd előre nyújtott jobb kezét, amire én rögtön ráhelyeztem enyémet.

- Nem, te vagy a király én a királynőd, ők meg a cirkuszból szabadult lányaink, amilyen őrültek mostanság

- Királynő? Szeretnél valamit az este?

- Majd még eldöntöm, édes – kacsintott egyet huncut mosollyal arcán. Oh, hát remélem egy igen mellett dönt, kíváncsi vagyok rá mit tud, és nem azért, mert ribi, hanem mert mégis csak negyven éves, milyen egy jóval idősebbet dugni? Hah?

- Hát döntsd el hamar – mondtam nagyot sóhajtva, majd elhúztam a kezem, hogy ismét ölembe ejthessem őket. Valamiért most nem esett jól az asztalon pihentetni őket, pihentető érzés helyett sokkal inkább kényelmetlen volt. – Én is bemenjek veled? Mármint a lányokhoz

- Jól jönne – sóhajtott fel ő is, majd nagyot nyögve feltápászkodott a székről, hogy aztán lassan és óvatos kinyújtózzon, és meg mozgassa ,,öreg” csontjait. Bár egyáltalán nem tűnt öregnek, mégis látszott rajta, és bár ez nem volt értelmes gondolatmenet, kifejtem majd magamnak. Bár őszes volt, bölcs, okos, mégis sokkal fiatalabbnak tűnt, úgy viselkedett akár egy harminc év körüli, bulizik, táncol, és miegymás dolgot csinál ami rám volt jellemző húszas éveim elején.

Én is felálltam a székről, majd követtem fel az emeletre. Mostanra biztosan végeztek a lányok a tanulással, így lehet mindannyian Alice-nél TV-znék, ugyanis a három lány közül csak neki van saját TV-je, illetve nekem. Harry kopogott kettőt Alice ajtaját, mire egy ,,Gyere!”-t kiáltott vissza, így magabiztosan nyitott be a lánya szobájába. Meglepő módon rend fogadott, pedig Alice igen rendetlen tinédzser ám, ahogy én is az voltam. Sosem szerettem takarítani, egészen húsz éves koromig, amikor bármit megtettem egy szelet száraz kenyérért, holott az egyik legnehezebb és legelitebb egyetemre jártam.

A két kisebb valóban Alice ágyát feküdt és nézte a ,,leghíresebb” tini sorozatott a Violetta-t, amiről csak párszor hallottam egész életem során, de az is pont elég volt. Beljebb lépdeltünk a szobába, majd Harry bemászott a két lány mellé az ágyba, míg a nagyobbik csak megpördült a székkel, hogy ránk nézhessen.

- Hogy, hogy nem mentél dolgozni? – kérdezte apjába bújva a kicsi Ellie. Harry bal karján feküdt, mellkasához bújva, apja pedig haját simogatta kézfejével. Megmelengette a szívem, főleg mikor Harry mosolyogva hajolt le a kislányhoz, hogy puszit nyomjon homlokára. Egyre többször törtnek felszínre apai ösztöneim, érzéseim, de úgy érzem fiatal lennék még egy kisbabához, vagy akár egy gyerekhez is.

- Beszélnünk kell veletek – sóhajtotta Ellie hajába. Mosolyogva figyeltem őket, nem tűnik rossz apának, inkább olyannak, aki nem tudott elég ideig fiatal, és gyerek maradni.

- Beszélnünk? – kérdezte felháborodva Alice – Louis-nak mi köze hozzánk?

- Alice! – mordult rá az apja – Ha hagyod, akkor elmondjuk – sóhajtott fel – Bár még csak két napja ismerjük egymást, mégis összejöttünk és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt – kezdett bele Harry. A lányok szája rögtön tátva maradt, ám míg a két kicsi örült, addig Alice teljes erőből az asztalra csapott. Összerezzentem, lehet nem így kellett volna elmondani. Bár így sincs sok beleszólása az életünkbe, és döntéseinkbe, mert gyerek.

- Mi van? Két nap ismertség után fogod magad, és szétteszed neki a lábaid? Ezt komolyan mondod? Nem elég elfogadni, hogy biszex vagy mi az Isten vagy, de még a babysitter-ünkkel is összejöttél?! – kezdett hangos ordibálásba a lány. Apja felsóhajtott, majd felült az ágyban, hogy megszemlélhesse első szülött lányának ideges képét, mert egyáltalán nem volt szép dühös, vörös arccal. Morogtam egy ,,Jogában áll…” mondatot az orrom alatt, ugyanis nem tetszett, hogy Alice akar mindenkit – beleértve engem is – irányítani, főleg a felnőtt apját. Én sosem szóltam bele anyám ügyeibe, bár eleve utált én is voltam tini, és verekedtem a saját anyámmal, de sosem szóltam bele kitől szül gyereket, vagy éppen kinek teszi szét a lábait, mert nem az én dolgom! Majd ő eldönti neki mi a jó, úgy, ahogy Harry is.

- Alice, majd én eldöntöm kinek teszem szét a lábaim, emiatt ne fájjon a fejed – válaszolt apja higgadtan, vagy legalábbis próbált higgadtan válaszolni. – És nem feküdtünk le

- De leszoptad! – kiáltott fel Alice.

- Honnan veszed? – kérdezte Harry immár kicsit ingerültebben. Jelenleg engem sem érdekelt, hogy két tizennyolc éven aluli van a szobában, kíváncsi voltam a végére, bár már majd szétszedett az ideg, alig pár pillanat alatt cseszett fel ez a lány.

- Csak látom! De ahogy látom igaz is… - morgolódott tovább a lány – Undorító vagy!

- Undorító? Undorító?! Igen, komolyan Alice? Az apád egy undorító féreg? – kezdtem bele most én az ordibálásra, hiába biccentett fejével Harry, hogy maradjak csöndben, nem bírtam tovább. Nem uralkodhat a negyven éves apja felett, felettem meg pláne nem. Hadd döntsem már el huszonhat évesen, hogy kivel akarok járni! – Azt hiszed egy hülye buzival jött össze, akit az utcáról kapartak össze? Orvosi egyetemre jártam, vágod? Pszichológus akartam lenni, de mint ahogy már megemlítettem az anyám kitett, mert ,,egy rohadt élősködő buzi vagyok, aki megölte az apját” holott ez nem igaz! Bizonyítani akartam, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, erre meghalt az egyetlen, szerető rokonom is, aki finanszírozta a tanulmányaim! És tudod ki az undorító féreg? Te, mert nem hagyod apádat érvényesülni! Akart-e vagy sem, kit érdekel, ha szeret?! Én látom rajta, és nem nyalizásból mondom, az apád szeret, csak fiatal volt az apasághoz! – ordítoztam tovább. Alice szemei bekönnyesedtek, forrt a dühtől, de nem mert visszaszólni, jól tudta, hogy igazam van. – Azzal te meg pláne ne foglalkozz, hogy a negyven éves apád kit szop le, oké? Majd ő eldönti, felnőtt férfi, lehet van három lánya, viszont jogai is vannak! Én pedig majd eldöntöm együttakarok-e élni egy három gyerekes apával, vagy sem. Szóval köszönöm, nagyon odaadóan féltesz mindkettőnket, de felesleges, mert kurvára leszarjuk a véleményed! Egyenlőre te függsz tőlem, nem én tőled, apád és én nevellek majd a közeljövőben, nem fordítva, szóval üljél kussban, és hallgasd végig az apád, mielőtt olyat teszek amit később megbánok! – ezzel be is fejeztem az ordítozást, nagyokat szuszogva próbáltam lenyugodni, és nem aggódni azon, hogy vajon most milyen véleménye lehet rólam a családnak. Senki sem szólt semmit, mindenki lesütötte szemeit, senki sem mert rám nézni, azaz igazam volt, bár ez nem csak Alice hibájából történt, mi is hibásak vagyunk az apjával, viszont ne dirigáljon már nekünk egy tizenhat éves csajszi, aki semmit sem tud az életről.

Megfagyott a levegő, és kezdett egyre kínosabb lenni az egész helyzet, de nem szólaltam meg, nem rajtam volt a sor. Nem nekem kell magyarázkodni egy tizenhat éves szaros gyereknek, hanem éppen neki kéne elmagyaráznia mi ez a viselkedés.

- Ez csúnya volt… - sóhajtott fel végül Diana – De igaz

- Te csak ne védd őt, spicli! – mordult rá rögtön húgára a rangidős.

- Alice! – szólt fenyegetőn apja, mire ismét csöndben maradt – Louis-nak igaza van, felnőtt, hiába, hogy nem ismered. Túl kell lépned anyádon – sóhajtotta végül apja, mikor rájött mi is a probléma. Senki sem dolgozta fel vele az anyja elvesztését, senki sem tudta mit érez, mert ő látta, ahogy haldoklik Alexa.

- Csak két év telt el! – vágott vissza sírva, könnyei utat törtek maguknak, szegény lány alig látott a könnyfátyoltól, de még szegény szégyellte is a gyengeséget. Felsóhajtottunk Harry-vel, míg a két kicsit kipattant az ágyból, és a nővérükhöz rohantak, hogy aztán szoros ölelésbe vonják a levegőt kapkodó lányt. Sajnáltam őt, el tudtam képzelni mit érezhet szegény, bár nem tudom melyikünknek fáj jobban az édesanyáink elvesztése. – Te hogy tudtál ilyen könnyen túllépni rajta? – kérdezte sírva, húgaiba bújva. Nem telt bele sok, apja is feltápászkodott, majd lányához sietett, hogy aztán nyöszörögve guggoljon le elé.

- Sosem szerettem anyádat, de jól tudod, hogy hiányzik – mondta ő is sírós hangon, elég érzékeny típus ő maga is, ráadásul a lánya, egy szülőnek pedig a gyerekei könnyei kétszer annyira fájnak.

- Mégis pasid van!

- Negyven év után nekem is kijár a szerelem, nem? – kérdezte kedvesen Alice térdeit simogatva. – Ha a helyemben lennél, nem követelnél magadnak pár lopott pillanatot? Lehet megtettem amit mondtál, lehet két napja mást sem csinálunk, csak beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást, de Louis nem szégyell, anyád szégyellt. Azt mondta nem zavarja a tizennégy év korkülönbség, és ti sem, sőt…az apátok akar lenni. Anyád megtette volna ezt? Ha éppen most ő lenne a második? – megmelengette a szívem, hogy ilyen kedvesen, és örömmel beszél rólam, izgalommal. Valóban lennék az apjuk, elfogadom őket, úgy ahogy vannak, de akkor ezt fordítva is kéne. Nekik is el kéne fogadniuk engem.

Alice fájdalmasan sóhajtott fel, majd fejet rázott. Vagyis az anyja nem tette volna meg.

- Lehet anyád jó szívű volt, de önző. Mindent csak neki és a gyerekeimnek, az apjuknak semmit, mert nem szeret – vont vállat Harry – Jó anya volt, ehhez kétség sem fér, de el kell engednetek, hogy könnyítsünk magunkon. Hogy új életet kezdhessünk, Lou-val. Nem kell apunak hívni, maradhat Lou, Louis, nem tudom milyen becenevei vannak, de fogadjátok őt el úgy, ahogy van, ő már ezt megtette. Elfogadott minket, most rajtunk a sor – sóhajtott apjuk, majd feltápászkodott, hogy megölelhesse első kislányát, aki igazából még nem nőtt fel, hiába játszotta a felnőttet, valójában még kislány.  Egy kislány, akit megviselt az anyja elvesztése, és nem volt, aki feldolgozza vele, mert mindenki a saját bajával foglalkozott, míg a két kislány szinte fel sem fogta mi történt az anyjukkal.

- Sajnálom – sírt fel ismét hangosan a lány apja vállaiba kapaszkodva – Annyira hiányzik!

- Tudom… - sóhajtott fel Harry, én pedig szépen lassan kezdtem el lassan kifele hátrálni a szobából, hogy ne lásson senki. Üresnek és elveszettnek éreztem magam, hirtelenjében hiányzott az én édesanyám is, akit ez alatt a nyolc év alatt fel sem mertem hívni, olyannyira tartok tőle. Sokszor kaptam tőle, nem csak bántó szót, hanem erős ütéseket is, amiknek helye még mindig díszíti hátamat. Szíjjal kaptam, azaz övvel. Sosem kézzel, nem, arra nem voltam méltó.

Kilépdeltem a szobából, egyedül hagyva a kis családot, aminek hamarosan tagja leszek, bár kötve hiszem, hogy ezek után másként bánnak majd velem, nem érdekel. Úgy érzem Harry pótol bennem valamim, valamit amit az évek alatt elvesztettem. Hogy mit vesztettem el, még én magam sem tudom, egészen ideáig nem nagyon hiányoltam ezt a valamit.

Nagyot sóhajtva lépdeltem saját szobám felé, hogy aztán bemehessek, és a matracra dőlhessek. Háton feküdtem, két karom fejem alá húztam, papucsomat lerúgtam és elnyúltam az ágyon. Jól tudom, most a három lány az apjukkal szeretne lenni. Most kell nekik az a picike apai szeretet, az a pici idő, amit az apjuk rájuk szánt a munka helyett. Bár még ebből biztosan baj lesz, de…ő tudja…

***

Több óra is eltelhetett, én pedig több filmet is végignéztem a TV-ben, mindent megnéztem, amit találtam, legyen az pornó, sorozat, vagy mese. Unatkoztam és szörnyen üresnek éreztem magam, rezzenéstelen arccal néztem a TV-t, egészen addig, még el nem kezdődött az Oroszlánkirály. Az elejét mosolyogva néztem, de mikor Szimba apjának halálához jutott  a történet bekönnyeztem, de nem azért, mert éppen a menstruációs hetem előtt voltam, vagy túlontúl érzékeny voltam. Úgy éreztem engem is átvernek évek óta azzal, hogy én öltem meg az apámat totyogós gyerekként, csupán csak azért, mert kirúgtam a labdámat a főútra. Nem direkt volt, és szükségem lett volna az apámra. Ahogy most is hiányzik, de már senki sem hozza vissza, nincs az a természetfeletti erő, ami visszaadná nekem az apám.

Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig ösztönösen kaptam szemeimhez, hogy megtörölhessem őket. Nem szeretek mások előtt sírni, akárki is nyitott most be a szobába. Bár csak Harry volt, fáradtnak, de boldognak tűnt. Ezek szerint mindent sikerült megbeszélni, ám mikor meglátott a mosolya hirtelen eltűnt, és szemöldökét ráncolta.

- Miért sírtál? – kérdezte aggódva, majd rögtön az ágyhoz sietett. Hiába magyarázkodnék, úgyis el kéne mondanom, így csak a TV-re mutattam, amiben éppen Szimba menekült el, annak tudatában, hogy megölte az édesapját. Felsóhajtott, leült az ágyra, majd mellém bújt, nem éreztem magam férfiasnak. Nem miatta, mintha…elgyengültem volna, és nem a domináns, férfias önmagam lennék, hanem egy menstruáló csaj, akinek mindene fáj, de legfőképpen a szíve. – Elmondod mi kavart fel egy mesében? – kérdezte kedvesen, majd mellkasomra hajtotta fejét, én pedig kezemet hátára vezettem, hogy kedvesen simogathassam.

- Apámra emlékeztet – sóhajtottam fel – Anyám mindig azt hangoztatta, hogy én öltem meg az apám, és miattam volt. Most, több mint húsz év elteltével kellett rájönnöm hazudott, de mégis ugyanolyan hibásnak érzem magam – meséltem megtörten, elvégre mi fáj a legjobban, ha nem a múlt? A múltad megalapozza a jövőd, a jelenben pedig eldöntheted melyikhez ragaszkodsz jobban, a múltadhoz, vagy a jövődhöz? Leszel olyan erős, hogy folytatod a megkezdett utat, vagy kezdesz egy másik életet?

- Ez nem igaz, Lou. Biztosan nem direkt volt, akármit is tettél

- Totyogós voltam, kirúgtam a labdámat a főútra, én utána indultam, apám lökött el a kocsi elől. A sofőr illuminált állapotban volt, be volt tépve rendesen, ennek ellenére anyám mint egy nagy hibát tartott számon az életében. Hiába bizonyítottam, hogy más vagyok, jobb vagyok, és nem miattam volt, mindig csak egyre több bizonyítékot kaptam az ellenkezőjére – vontam vállat, miközben folyamatosan Harry hátát simogattam.

- Fel kéne hívnod

- Anyámat?

- Igen, lehet a te lépésedre vár… Úgy, ahogy Alice is az enyémre várt. Neked köszönhetem ezt is – sóhajtott fel, majd elkezdte szépen, lassan hasamat simogatni, hogy némiképpen megnyugodjak. – Sovány vagy

- Sosem voltam kövér – vontam vállat – Hatvan kiló fölé sosem csúszott a súlyom, elvégre nem is nagyon volt mit ennem az elmúlt hat évben

- Szegény – sóhajtott fel – Nyomornegyed?

- Inkább nevezném drogos és piás negyednek – horkantottam egyet. Itt azért volt a legtöbbje szegény, mert kellett a pénz drogra és piára, szinte minden második ember használta ezt, vagy azt, vagy fogyasztotta ezt, vagy azt.

- Te is gondolom – jegyezte meg szarkasztikusan, ezzel jelezve nem tetszene neki, ha szívnék és innék. Elmosolyodtam, de egyben fájt is, nem most beszélt arról, hogy el kéne fogadnunk egymást?

- Igen, néha a nyelvemre került pár tabletta – vontam vállat – Csak tudod az idő gyógyít, nem a drog és a pia. Bulikon néha tettek a nyelvemre, aztán sötét, se kép, se hang, csak felkeltem reggel két férfi mellett, azóta nem igazán dörgölőzök senkihez

- Még szerencse – sóhajtotta, majd fellökte magát, úgy, hogy fejünk egy vonalban legyen és szemeimbe nézhessen – Dörgölőzz hozzám

- Persze, drágám, csak nem ma este – mondtam lágyan mosolyogva, végig szemeibe nézve. Most viszont éreztem a dominanciát és férfiasnak éreztem magam. Ő pedig olyan…kis nőiesnek tűnt. Kis gyengének, védtelennek, törékenynek, akár egy nő.

- Oh, akkor nem akarsz velem aludni? – kérdezte huncutkodva, fel akart dobni, jól tudta, hogy most nem menne, nem vagyok olyan állapotban.

- Ha csak alszunk

- Csak alszunk – sóhajtotta, majd ajkaimra tapadt. Rögtön arcához kaptam, majd lágyan megcirógattam, miközben lehunytam szemeimet, hogy élvezhessem a csókot. Olyan édes volt, olyan gyengéd, új erőre kaptam, csak többet és többet akartam, nem tudtam volna vele betelni. Édes szájával, és ügyes kis nyelvével nem lehetett betelni, hagytam volna, hogy irányítson, viszont ő pedig nem hagyta, hogy lustálkodjak, így kénytelen voltam felülni, és ölembe húzni őt, hogy még inkább mélyítsek a csókon. Mosolyogva fogadta, hogy átvettem az irányítást, majd combjaimra ült és hirtelen kivált a csókból. – Na most döntsd el akarsz-e valamit, mert nagyon belejöttem – lihegte szemeimbe nézve, de sajnos fejrázást kapott.