Scam | 10. rész - Öltözőben

Sziasztok!

Nincsen még bétázva a Scam 10. része, de felteszem nektek, mert idő van. Én magam is elfelejtettem a bétámat sürgetni és gondolom ő maga is elfelejtette, de semmi baj, nem haragszom, ezért nem is csinálok nagy ügyet belőle. De ha hiba van benne - soook hiba esetleg - nézzétek el nekem ;)

Nos...nem is tudom, elég rövid és unalmas lett a rész, próbálom összeszedni a történet szálait, ugyanis még kéne pár szál, viszont egyre inkább a végéhez közeledünk. 30-40 részben (szerintem) le lesz tudva és akkor majd jön a Strange Life történet :) A Hatvan nap pedig a Babysitter végeztével, abból még kevesebb rész lesz.

Hanem hát...a halloween-i oneshot, van egy jó dark-os ötletem, neki is kéne majd kezdeni, de...még csak az eleje van meg, viszont az is elég rémisztő, pár nap és meglesz a történet címe és szálai is, egy max. két részes történet lesz - szerintem egy - elég...dark. Irodalomórán jutott eszembe, hála ezért Ady Endrének, és a Párizsban járt az Ősz című versnek, illetve annak elemzésének! :D
És, tam, tam... Design blogom ---> ITT Hamarosan lesz egy filmajánló bejegyzésem, illetve szerkesztők, design-erek, kritikaírók és trailer készítők jelentkezését várom! :) Lehetsz Larry-s, Ziall-es, a blogon ez is fut majd! És... a hétvégére vállalok egyetlen egy Larry blogkritikát! ;) Csak mert évforduló van! ;)
Üdvözlöm az új olvasómat is! Nagyon jól estek a szavaid! :*
Kellemes olvasást!

Lexa

Harry

Az órák csigalassúsággal teltek, minden egyes hatvan perc kínszenvedés volt és még a kisebb szüneteken sem sikerült feloldódnom. A szorító érzés a mellkasomban nem múlt el eme órák alatt sem, sőt, ahogy egyre közelebb került a nagymutató a tizenkettőhöz az érzés egyre csak erősödött. Nem akartam vele ebédelni, nem volt hozzá lelkierőm, biztos voltam benne, hogy ezer, meg ezer kérdést tennék fel neki, csak arról az egy gyors csókról. Inkább dolgozgatok.

De ezt ugye közölni kéne Louis-val valahogy, ne várjon rám, elvégre nem megyek elé… Rögtön előkaptam mobilom, majd már mentem is fel Twitter-re, hogy írhassak egy privát üzenetet Lou-nak.

Szia Louis! Ne haragudj, de rengeteg a munkám, nem tudlak elvinni ebédelni..

Persze, ez nem volt igaz. Nem volt annyi dolgom, egy szabad órám biztosan lett volna, de nem ment. Hamarosan jött is a válasz.

Gondoltam. :(  Kár, lett volna mit megbeszélni…

Majd a meccs után…

Nincs lelkierőd velem beszélgetni? Megbántottalak?

Nem, dehogy. Csak…kell egy kis idő, ez nekem gyors

Persze, megértem… Akkor találkozunk a meccsen!

Tali a meccsen ;)

Már el is tettem a telefont, nehogy lássak valami új trendet, vagy üzenetet, zaklatót. Néha úgy érzem magam, mint egy sztár, akinek vannak rajongói, követői, imádói és utálói.

Néha pedig gerinctelen féregnek érzem magam, főleg mostanában. Egyre jobban kínoz a bűntudat, hogy nem kéne végigcsinálnom, mert Louis ennél többet ér, de én számára érek ennyit, hogy kockáztassak? Megérdemli egyáltalán azt, hogy ezen aggódjak? Értékes vagyok számára, vagy csak egy férfi, aki részt vesz az életében, de valójában…nem szeret?

Ezek a gondolatok órákon keresztül cikáztak a fejemben, észre sem vettem, de már négy óránál jártunk, mikor Melanie  lágyan mosolyogva nyomott elém egy bögre kávét és néhány szem aprósüteményt. Nem ettem egésznap, amit nem tett szóvá, de ebből az apró gesztusból levettem, hogy egésznap figyelgetett, így tisztában volt azzal ennél több le sem megy a torkomon.

Csak állt velem szemben, oldalra biccentett fejjel figyelte, ahogy lassan kortyolgatom a kávét és aprósüteménnyel a számban gépelek. Néha-néha félszemmel felé néztem, ekkor láttam kezd morcos lenni.

- Pihenhetnél, nem vagy jó passzban – jegyezte meg karba font kezekkel. Nagyot sóhajtva daráltam be a maradék süteményt – ilyenkor kicsit igénytelen, de igazi férfinek érzem magam – majd hátradőltem a székben, és felhúzott szemöldökkel tártam szét karjaim.

- Nos? – kérdeztem a nőre nézve, felsóhajtott.

- Harry, betegre aggódod magad

- Te mondtad mindig, hogy ez a nők dolga – vontam vállat nemes egyszerűséggel. Hülyén hangzott, azt is nagyon jól tudtam, hogy igaza van, de melyik ember meri kimondani az igazságot?

- De te nem vagy nő! Férfi vagy, Harry! Nem aggódhatsz egy taknyos miatt! Vagy szeresd teljes szívedből, és szard le a munkád, vagy szard le őt és a munkád csináld végig!

- Egy szóval sem mondtam, hogy szeretem….azt mondtam, hogy ő szeret

- Ha hagytad magad megcsókolni és csapdába csalni, akkor igenis szereted – jelentette ki kicsit megemelve hangját. Összeszorítottam ajkam, nehogy ráüvöltsek, hogy mégis mit képzel, de…Mel túlságosan jól ismer, nem tudnám letagadni az érzelmeim, bár, még ez nem szerelem…nem igazi szerelem. Tinédzser szerelem, ami csak van, de nem ér semmit. – Nekem nem tudsz hazudni, Harry!

- Nem, ez való igaz – sóhajtottam fel – De Louis-nak igen

- Csak fájdítod a szíved!

- Ennél jobban már úgysem fájhat – vontam vállat nemes egyszerűséggel, majd mentettem a Word-be írt szavakat, hogy aztán kikapcsolhassam a laptopom. Melanie hangosan morgolódott velem szemben, halkan megjegyzett ezt-azt, de nem figyeltem rá. Igaza volt, de…nem tudtam dönteni, elhatároztam, hogy ezt a munkát megcsinálom, amiben senki és semmi nem akadályozhat. Fáj és undorítónak érzem magam, de majdnem tíz éve csak ezt tanulom, médiaszak, ilyen képzés-olyan képzés, bármit megtettem a főiskolán a jó jegyekért, betegre tanultam magam. A munkám a legfontosabb, mert szeretem. Lehet Lou-t is szeretem, de…mi lesz, ha úgy járok vele, mint az osztályfőnökömmel? Számára is csak kaland voltam, egy ringyó, akit talán egy picikét szeretett. De én nem azt akarom, hogy picikét szeressenek, ahogy én sem picikét szeretném a párom.

- De, hidd el ennél is jobban fáj majd – volt utolsó megjegyzése, majd ki is viharzott a szobából. Nem akartam megbántani, vagy megsérteni, de sajnos így jött össze. Nem voltak valami felnőttes gondolataim abban a pillanatban, úgy éreztem magam, mint egy hülye tinédzser, akit az érzelmei irányítanak.

Gyorsan előkaptam telefonom, de csak az időt néztem meg, és bármily meglepő is, bizony ismét elszáguldott egy fél óra a fejem fölött, pedig szinte alig csináltam valamit a mai nap, főleg, hogy még az ebédet is kihagytam. Túl gyorsan telik az idő.

Nagyot nyögve keltem fel székemből, hogy összepakolhassam cuccaim, amiből bár nem volt sok, amennyire szétszórt vagyok biztosan itt hagyok valamit, így jobb, ha háromszor is végignézek asztalomon. Meg is néztem minden titkos kis fiókot, de úgy láttam nem hagytam el semmit, így valamennyivel nyugodtabban sétáltam ki a szobámból, hogy aztán minden feltűnés nélkül kisurranhassak az épületből. Őszinte leszek magamhoz, egyáltalán nem vártam a meccset, egyrészt, mert ugye utálom a focit, kettő…Louis-nak pont szünete lesz öttől, vagyis tudok vele beszélgetni, de nem akarok vele beszélgetni. Most legszívesebben haza mennék, elindítanám a Titanic-ot és egy bögre meleg kakaó kíséretében csak kuksolnék egésznap a szobámban. De szeretném viszont az ígéretemet is betartani, ráadásul kell egy kis pletyka is, így muszáj megjelennem a meccsen.

***

Már fél órája csak ültem a kocsiban és nem mertem kiszállni. Nem volt dugó, hamar a stadionhoz értem, de nem mertem, vagy inkább nem volt erőm kiszállni. Csak ültem hátravetett fejjel és gondolkodtam. Sajnos apámért nem kellett menni, útközben beszéltünk, azt mondta jön kocsival, csak várjam meg, elvégre Louis biztosan örülni fog, ha megnyerik a meccset és valakivel örülni kell és nem szeretne két fiatallal egy kocsiba kerülni. Értettem a célzást, normális esetben kinevettem volna, hiszen ő nem tudja, hogy elméletileg járunk, nyilván viccnek szánta, csak nem az lett.

Becsuktam szemeimet, azon gondolkodtam mit mondjak majd Louis-nak, mit feleljek egy-egy kérdésére. A válaszok értelmetlenek voltak, amik a fejemben keringtek. Túl sok volt a kérdés, túl kevés, szinte semmitmondó a válasz, ezzel nem menne sokra Louis.

Hirtelen kopogtak az ablaküvegen, összerezzentem. Szemeim is rögtön szétpattantak, majd fejemet az ajtó felé fordítottam. Apa integetett lágyan mosolyogva. Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsiból, majd zároltam és Robin mellé léptem.

- Szervusz, fiam! – köszönt mosolyogva.

- Szia Robin! – köszöntem én is, bár én nem voltam olyan jó kedvű, mint ő.

- Mi a baj? Nyúzottnak tűnsz

- Majd otthon mesélek, menjünk

- Oh, értem. Louis csinált valamit? Utoljára akkor voltál ilyen, mikor Jack elment – értette itt az osztályfőnökömre. Az való igaz, akkor viselkedtem utoljára így, bár az sokkal rosszabb volt, rosszabbul is éreztem magam.

- Így is fogalmazhatunk

- Hallgatlak – sóhajtott fel, fejet ráztam. Neki nem ciki erről beszélni, nekem viszont kényes téma harminc évesen is. – Kérlek Harry, a fiam vagy. Bármit elmondhatsz nekem, tudod jól

- Azt hiszem szerelmes vagyok…

- Csak hiszed?

- Tudom…hogy szerelmes vagyok – helyesbítettem bólintva, ezzel jelezve ezzel már tisztában vagyok, vagyis próbálok hozzászokni a gondolathoz.

- Ebben mi a rossz?

- Hogy Louis-ba, ez munka, Robin. Nem lehetnék szerelmes, nem akarok ismét csalódni

- Akkor inkább csalódást okozol másnak? Nem önzőség ez tőled? – kérdezte felvont szemöldökkel. De még mennyire, hogy az! Ezt is tudtam, de más szájából hallani olyan…meghökkentő.

- De, az – válaszoltam halkan, majd elkaptam tekintetem, hogy cipőm orrát kezdjem el nézegetni. Nem akartam apám arcát látni, bűntudatot okozna. Ennél is nagyobbat. Robin ismer már, jól tudja, most mi játszódik le bennem, csak a puszta tekintetével irányítani tudna.

- Harry – sóhajtott fel – A szerelem szép dolog, néha többet ér a munkánál. Végre van egy fiú, egy gyerek, aki elfogad és szeret, szerintem érte megéri eldobni a pénzt

- Apa, tizenegy éve ezért kínlódok. Különben sem tudom, megérdemli-e ezt, mármint, hogy feláldozzam érte a jövőm

- Ha ő lesz a jövőd, akkor nem veszítettél, Hazz, csak nyertél egy szebb jövőt – sóhajtott fel, majd kicsit meglökött vállával, hogy ránézzek. Felemeltem fejem, hogy láthassam arcát, de lenéző szemek helyett egy mosolygós arc várt, amolyan bíztató mosoly volt. Robin tudja, hogyan lehet ilyenkor jó apa, ha már a fiát nem tudta rendesen nevelni, akkor legalább mellettem itt lehet. Mármint… Számomra jó apa és jól esik, hogy nyugodtan áll a dolgokhoz. – Én is voltam fiatal, szerelmes. De sosem voltam olyan boldog, mint anyád mellett, pedig van köztünk majdnem tíz év, mégis sokkal, de sokkal boldogabb vagyok vele, mint a saját gyerekem anyjával voltam. Szerinted megérte kockáztatni? Hazz…nem tudom emlékszel-e, mikor először jöttem hozzátok?

- Emlékszem – feleltem mosolyogva. Alig voltam tizenegy éves kiskamasz, míg Gemma-ban már javában dúltak a női hormonok, mindent elkövetett azért, hogy Robin megutáljon minket és elhagyja anyát.

- Tudod, talán jobban féltem tőled, mint Gemma-tól

- Tőlem? Miért?

- Mert már akkor láttam, hogy érzékeny vagy. Féltem nem leszek jó apa, nem tudok vigyázni a lelki épségedre, féltem megrontalak, mármint lelkileg. Gemma tini volt és féltette az anyját, de te Harry… Már akkor is kincs voltál – rázta fejét mosolyogva, miközben végig engem nézett. – Tudom, furcsa ezeket hallani. De csak arra szeretnék kilyukadni, hogy…Louis sérült ember, ahogy te is, talán…be tudnátok gyógyítani egymás sebeit, ami belőle hiányzik az benned megvan. Ne fordulj magadba ismét, Harry. Ne veszítsd el a jó szívedet, utána jobban fog fájni. Az idő lassan gyógyít, de egy ember akit szeretsz…pillanatok alatt – sóhajtott fel mélyen megveregetve vállamat. Igaza volt…bölcs, sok mindent megélt már. Mikor megismert egy összetört kisfiú voltam, aki az apukájáért sírt minden este, mint holmi kölyök, aki el van kényeztetve. Mikor anya közölte van egy barátja négy év elteltével megijedtem. Sőt, mindhárman megijedtünk, én és Gem Robin-tól, anyu pedig a véleményünktől, de aznap mikor jött nem szóltam semmit. Csak ültem a szőnyegen és rajzolgattam. Nem köszöntem, nem néztem rá, nem voltam vele kedves, mégis én voltam az első akihez odajött és bemutatkozott. Ezek szerint azért, mert kincsnek gondolt…egy arany szívvel élő kisfiúnak, akinek ápolgatni kell a lelkét ugyan, de értékesebb lesz bárkinél…

Apám elindult a stadion bejáratához, így kénytelen voltam én is követni. Hatalmas épület volt, ki tudta hány tíz méter magas? Egy hatalmas kapun szivárogtak be az emberek, bár volt egy olyan sandagyanúm, hogy ezek még nem nézők. Sokkal inkább maguk a játékosok járkálgattak ki-be, elvégre már délután ötöt ütött az óra, így elkezdődött a szünet is. Elérkeztünk a kapuig, ahol egy nagy darab őr állt, körülbelül egy magas volt velem, de sokkal izmosabb ugyebár, ezzel sem tanácsos összeveszni.

- Segíthetek? – kérdezte viszonylag kedvesen, felsóhajtottam.

- A meccsre jöttünk – válaszoltam kicsit fáradtan, csak remélni tudtam, hogy Louis szólt kik is vagyunk és előbb utóbb felismernek.

- A meccs egy óra múlva kezdődik – mondta mogorván végig szemeimbe nézve.

- Louis Tomlinson-nal vagyunk, Harry Styles, Robin Twist

- Egy szóval sem említették a nevüket, sajnálom

- Hát ez remek…

- Tényleg velem vannak, engedd be őket! – Louis tűnt fel a kapuban,az őr mellett, aki abban a minutumban arrébb is állt. – Szia! – köszönt kedvesen, mosolyogva, talán még kicsit el is pirult.

- Szia! – köszöntem én is vissza ugyanolyan kedvesen, szintén mosolyogva.

- Illetve persze jó napot, Robin – rázta fejét, majd kezét nyújtotta apámnak, aki csak somolyogva legyintett.

- Láttalak már ma, inkább vezess minket körbe

- Persze – sóhajtott, majd hátrált a kapuban, hogy végre mi is bemehessünk. Bár az őr egész kedves és illedelmes volt, találkoztam ennél bunkóbb és arrogánsabb alakkal is, így talán nem is miatta voltam ideges. Sokkal inkább…izgultam. Bizsergett a gyomrom, izzadt a tenyerem és rágtam a szám, amit valljuk be nem sokszor csinálok, nem szeretem rágni a szám, most mégis azon kaptam magam, hogy szinte véresre haraptam ajkamat.

A stadion nem csak kívülről tűnt nagynak, valóban az volt. Egy hatalmas, füves focipálya volt rögtön a közepén és ki tudja hány sornyi nézőhely, ki tudja hány száz, vagy ezer szék. Voltak piros, és fehér székek, a fehér székes részlegben piros székekkel volt kirakva egy szöveg, azt hiszem csak a stadion neve, a piros részlegeknél fordítva. Nagyon jól nézett ki, pedig utálom a focit és a focival kapcsolatos dolgokat is.

Louis az öltözőbe vezetett minket, a kaputól jobbra kellett fordulni, úgymond a nézőtér mögött volt egy folyosó, ami bevitt az épületbe, nos ott volt több öltöző is. Minket a Doncaster Rovers felirattal ellátott ajtón vezetett be, ám az öltözőben alig voltak, két srác volt bent, egyiket sem ismertem. Cserejátékosnak tűntek, elég fiatalok is voltak, húsz évesnek sem tűntek.

- Nos, ők cserejátékosok, bár George ő ma játszani is fog, Daniel hiányzik. Ő pedig Brian – mutatta be rögtön a két srácot. Mosolyogva intettem, ám mielőtt bemutatkozhattam volna Brian megszólalt.

- Nahát! Harry Styles? Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozok egy ilyen remek újságíróval és interjússal! – rögtön odarohant hozzám, hogy kezet rázhasson velem. Meglepődve, szinte lefagyva ráztam meg végül kezét, miközben Lou-ra sandítottam, de persze nem nézett rám. – Anyám imádja az összes cikked és mindig nézi az interjúidat is a TV-ben! – mosolygott végig rám. Kis vöröske volt, barna szemű, szeplős, elég nyeszlett, de majdnem egy magasak voltunk, pár centi választott el tőle, körülbelül orromig ért.

- Vagyis újabb rajongóra leltem? – kérdeztem nevetve, rögtön bólogatni kezdett.

- Imádom hallgatni, ahogy beszélsz, olyan jó hangod van. Ne értsd félre, nem vagyok meleg, de…nem is tudom. Lehet egy meleg a példaképem?

- Miért ne lehetne? – kérdeztem felfont szemöldökkel, de a srác csak vállat vont.

- Ne vedd sértésnek

- Nem vettem…

- Hey, Brian! Nem jössz sörözni? – kiáltott fel hirtelen a másik…George, igen, az volt a neve. Brian elhúzta a száját, csak nézte a másikat. Louis felsóhajtott mellettem, apám meg csak toporgott egyhelyben, nem mert közbeszólni, vagy egyáltalán beszélgetni. Nem tűntek valami intelligensnek, az igaz, de…mit is várunk tőlük? Gyerekek…

- Meccs előtt?

- Te úgysem játszol – végül a vörös gyerek vállat vont és elindult kifele George-al. Ránk telepedett a kínos csend. Senki sem szólt semmit, a néma csendben csak legyek halk zümmögése volt hallható, de csak, ha nagyon figyeltél. Egy öltözőben nyilván vannak legyek, egy férfi öltözőben meg pláne, amennyi szag terjeng idebent én is azt hinném meghalt valaki, az a csöppnyi ablak meg semmit sem segített, ami a túloldali falon volt, mindössze bukóra nyitva. Alig szellőzött valamit a helység.

- Azt hiszem megkeresem a mosdót – sóhajtott fel apám. Felsóhajtottam, minden öltözőben van  WC, szóval csak azt akarta, hogy kettesben maradjak Louis-val. Olyan kedves… Ki is viharzott, sosem hagyott még el helységet ilyen gyorsan, mire feleszméltem már csak ketten voltunk az egész öltözőben.

- Ezt direkt csinálta, igaz? – kérdezte Louis is nagyot sóhajtva. Alig pár pillanat alatt került velem szembe és nézett fel rám hatalmas kék, csillogó szemeivel.

- Szerintem igen – vontam vállat.

- Szóval valójában nem volt semmi dolgod, csak nem akartál látni

- Nem tudok neked hazudni – volt egyszerű válaszom, pedig szívem olyan gyorsan kalimpált torkomban, félő volt kiköpöm. Lazának akartam tűnni, de…annyira izgultam.

- Gondoltam, hogy hazudsz. De nem nyaggatlak, hanem felteszek egy kérdést, szeretnél velem járni? – kérdezte végig szemeimbe nézve. Beharaptam az ajkam, ami eléggé fájt, elvégre sebesre rágtam alig tíz perce, de akkor nem érdekelt. Elvarázsoltak a szemei, nem akartam szerelmes lenni, ismét imádni valakit…de ez a nyomorék megkedveltette magát.

- Igen – volt határozott válaszom. Olyan volt, mintha a ,,Leszel a férjem?” kérdésre válaszoltam volna ilyen határozottan, de hol van még az? Kérdem én. Az sem biztos, hogy ebből lesz valami, ha rajtam múlik nem lesz…mert át kell vernem.

Mosolya még szélesebb és még édesebb lett. Olyan aranyos volt, olyan gyermeki, mintha cukrot adtam volna neki. Arca is kisimult, nem tűnt abban a pillanatban fáradtnak, sokkal inkább…boldognak. Miattam volt boldog, de…mi lesz ha miattam lesz majd szomorú is?

- Akkor most már megcsókolhatlak? – kérdezte huncut mosollyal.

- Meg – sóhajtottam mosolyogva. Kezeit rögtön derekamra vezette, közelebb húzott magához, így mellkasunk egymásnak feszült. Automatikusan fontam kezeim nyaka köré, jobb kezemet tarkójánál felvezettem hajába, hogy ujjaimra tekerhessem hosszú tincseit. Mosolyogva fogadtam a csókot, olyan kis ügyetlennek tűnt, kezdőnek. Kezei remegtek derekamon, ahogy ajkai is remegtek. Míg ő most kezdett el izgulni, addig én most nyugodtam le.

Olyan édesen csókolt, elmosolyodtam, ezt kihasználva dugta át nyelvét és mélyítette el a csókot, ám pár pillanat múlva el is húzta a fejét és oldalra fordította. Megijedtem, lehet nem tetszett neki? Meggondolta magát?

- Louis?

- Nah? – kérdezte kicsit nyökögve.

- Rendben vagy? – kérdeztem fejbőrét masszírozva.

- Hányingerem van…

- Köszi…

- Nem tőled! Előtte is volt, csak nem akarok a szádba öklendezni – eléggé nyöszörgött, kezdtem hinni neki. Felsóhajtottam, majd elhúztam kezeimet, balommal Louis álláért nyúltam, hogy visszahúzhassam fejét, a jobbat csak leengedtem magam mellé. Könnyesek voltak a szemei, tényleg kínozta a hányinger, nem kicsit.

- Ülj le! Ettél már? – kérdeztem az egyik padhoz kísérve, amire rögtön le is huppant.

- Ettem – felelte röviden.

- Mit ettél?

- Hozott az edző meleg ételt, levest meg…nem tudom, valami hús volt, de nagyon fűszeres

- Nyilván attól vagy rosszul, ha nem tőlem

- Tőled sosem lennék rosszul…