Karácsonyi ajándék

Egy teljesen független novella a karácsonyi ünnepekre, hogy kicsit felmelegítsem a lelketeket, úgy, ahogy az enyémet is felmelegítette az írása közben. Szerintem sokkal jobban teljesítettem karácsonyi novella téren, bátran ajánlom elolvasásra! ^^

Kellemes olvasást!

× Történet: Axel az árva tinédzser egészen velétlenül belebotlik a nagybátyába, aztán együtt karácsonyoznak.

× Hossza: 10 oldal, nagyjából 4800 szó

× Szereplők: Axel Clark, Edward Clark, Theodor Knight, George (futólag…)

× Vigyázat! Edward és Theodor egy párt alkot, tehát melegek! Csak akkor olvasd, ha érdekel a téma!

× Kicsit talán sírós.

×Kiskutyák! *-*

Karácsonyi ajándék

Néha a legnagyobb ajándék nem is kézzelfogható

M

ár a tizenhatodik évét töltötte az utcán anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna a fejében, hogy ez egy sajnálatos állapot. Axel mosolyogva figyelte ahogy a hópelyhek kecsesen aláhullanak az égből, mintha angyalok rázták volna ki egyenesen aprócska szárnyaikból. A leheletével játszott, a hidegben úgy fodrozódott a pára, mintha cigifüstöt tüdőzött volna, majd fújta volna ki. Az egyik öreg szerint már legalább tizenöt éve nem volt ilyen farkasordító hideg ebben a hatalmas városban, ahogy a hó is utoljára tizenöt éve esett. A fiú elgondolkodott. Az anyja szerint gyönyörű volt az a nap, amikor a világra jött, havazott és az anyja éppen a városi nagy karácsonyfa előtt állt, amikor megérezte az első fájásokat, így nem sokkal este nyolc előtt, december huszonnegyedik Axel napvilágot látott, ám már aznap magára maradt – legalábbis így mesélték neki. Az édesanyja nem sokkal a szülés után meghalt egy ritka betegségének köszönhetően.

− Szívás ez a karácsony, tudja? – kérdezte az öregre sem pillantva a járda szélén álldogálva a fiú. Hajléktalanok egy kisebb csoportja éppen egy fém szemetest állt körbe, és gyújtotta meg a benne lévő szemetet, hogy némiképpen felmelegedjenek. A papó felnevetett.

– Azt mondod, fiam?

– Azt hát! – mondta még mindig az eget bámulva. – Tudja, én Szenteste születtem, de már tizenhat éve arra kelek fel, hogy nem, hogy ajándék nem vár rám, még karácsonyfám sincs.

– Bízz a Jóistenben, Axel! – mondta öreg, mire a fiú fájdalmas mosollyal az arcán a férfi felé fordult. Hány éve van már az utcán, te jó ég! És mióta ismeri a papót. Mindennap szaladnia kell a szociális otthon dolgozói elől, nehogy elkapják és iskolára kötelezzék, ha ugyanis iskolára köteleznék, akkor itt kéne hagynia George-ot, az ő nagyapját, akihez bár semmi köze, mégis kötelességének érzi, hogy gondoskodjon róla. Bár szívesen válna a társadalom hasznos tagjává, úgy látszik, a Jóisten neki nem ezt a szerepet szánta.

Axel vállat vont. A távolban egy magas alak közeledett feléjük, és bár tisztán látszott rajta a sajnálat, kicsit bosszúsnak tűnt. A fiú alig látott át a sűrű hófátyolon, de azért kivette, hogy egy férfi közeledik feléjük egy csomó takaróval és szatyorral. Rendőrruha volt rajta, elég morcosnak is tűnt ahhoz, hogy rendőr legyen, de az arcán ott játszott a csintalan gyermeki mosoly, amit nem minden férfi tud magán hordani harmincon felül.

– Uraim, uraim – sóhajtotta a férfi, majd a kuka mellé helyezte a szatyrokat, a takarókat pedig elkezdte szétosztani. – Beljebb mehetnének, hogy ne lássam a lángoló kukát, de ha gondolják, be is vihetem magukat. – Mindannyian nevettek, csak Axel nézett rá úgy, mint egy bolondra.

– Az maga lenne a megváltás, Theo! – nevette a papó, majd súlyos köhögő roham tört rá, a rendőr – Theo – rögtön ott termett mellette, majd betakargatta az öreget. – Köszönöm.

– Semmiség az egész – mondta mosolyogva a férfi, majd a szatyrokra mutatott. – A két szatyorban fémhulladék van, a másik kettőben élelem. Nem nagy dolog, de talán kicsit szebbé teszem az ünnepet. – Axel felciccent a távolban, ezzel magára vonta Theo figyelmét, aki érdeklődve mérte végig a kis sovány, magas, kicsit pelyhedző tinit. Hullámos szőke haja fel volt nyírva, bár nem szakemberi munka volt, elég jól állt neki, a szemei még a hófüggönyön is átragyogtak, szinte megbabonázva ezzel a férfit. Ez a fiú úgy néz ki, mint…úgy néz ki, mint a párja! Egy az egyben olyan, mint a párja! – Gyere ide, kölyök! Jut neked is mindenből. Hogy hívnak? Még nem láttalak erre.

– Axel vagyok. Nem régiben csatlakoztam az öregekhez.

– Vagy úgy – sóhajtotta a férfi, majd betakargatta a fiút. – Árva vagy, Axel?

– Olyasmi.

– Tizenhat éve az – szólt közbe az öreg, aki éppen az egyik konzervet melegítette a kuka peremén. – Az anyja a születése után meghalt, ő pedig elszökött az árvaházból még tíz éve.

A férfi elgondolkodott. Ismerős neki a történet. A párjának volt egy nővére, Olivia, aki terhes lett egy gazdag pasitól, de az elhagyta, sőt, kitette. Aztán nem látták többet a nőt. Lehetséges, hogy az a nő, a párja nővére, az anyja lett volna? Eddig olyan elkeseredetten keresték azt a fiút, aki árván maradt az anyja halála után, és most, tizenhat évvel később, konkrétan besétál az életébe.

– Axel, mi a vezetékneved?

– Mit érdekli az magát?

– Kérlek, mondd el nekem.

– Clark vagyok.

– Anyukád is Clark volt? – A szíve a torkában dobogott. Ezt a Jóisten is így akarta volna? Alig várja, hogy láthassa Eddy arcát, ahogy beszámol neki a mai napról. ,,Képzeld, szerelmem, megtaláltam az eltűnt unokatestvéred.”

– Igen.

– Velem kell jönnöd. Azonnal.

A fiú nem igazán akart beszállni a rendőrautóba, félt, hogy valami illegális dolgot akarnak a nyakába varrni, de legnagyobb meglepetésére nem a rendőrkapitányság felé hajtottak, hanem a város széle felé, ahol már nem háztömbök, hanem hatalmas családi kertesházak sorakoztak, szigorúan kerítés nélkül. Axel nem kérdezősködött, a kocsiban elnyomta őt a kellemes meleg, el is bóbiskolt a rendőr mellett, aki halkan dúdolt a rádióval valami karácsonyi dalt.

Talán nem is kellett volna megbíznia benne – gondolta, de már mindegy volt. Negyedórát kocsikázott vele úgy, hogy aludt az anyósülésen egy plédbe csavarva, akár egy csecsemő. A hangulat pedig kifejezetten családias volt, mintha Theo hozzá lett volna szokva az ilyenekhez. De mennyire hozzá is volt… Évek óta, mióta csak az eszét tudja hajléktalanokon segített, és nem csak az ünnepeken, hanem amikor csak tehette, de főként télen. A melegben még csak-csak elvan az ember, de ilyen kutya hidegben már nehezen. Theo ebben nőtt fel: az édesanyja tagja volt egy szervezetnek, akik sokszor utaztak el, hogy rászorulókon segítsenek. Ezt a jó szokást pedig a fia is átvette.

– Elmondaná végre, miért volt olyan fontos beülnöm a kocsijába? – dünnyögte a plédgombóc, mire a férfi mosolyogva rápillantott, aztán ismét az útra fókuszált.

– Jól aludtál? – kérdezte ügyet sem vetve az előző kérdésre. Axel felült, majd összehúzott szemöldökkel a rendőrt kezdte bámulni.

– Igen, jól – felelte. – Maga most…elrabolt?

– Hogy én? – kérdezte nevetve, majd bekanyarodott egy utcába, ott pedig lassítani kezdett. – Rendőr vagyok, szóval nem, nem állt szándékomban elrabolni. Ne haragudj, ha megijesztettelek, csak hát…van egy fura dolog, amit csak a párom tud megmagyarázni. – Ezzel le is parkolt egy csinos kis ház előtt, aminek kertjében különféle figurák világítottak, az égők szinte vibráltak a hóesésben, a kis bébifenyők is ki voltak dekorálva. Kicsit gyéren ugyan, de azok is virítottak. – Itt is vagyunk.

A fiú felsóhajtott, majd pléddel együtt követte a rendőrt a házig. A zsebéből elkeresett egy kulcscsomót, majd találomra egyiket a zárba helyezte, és mily’ meglepő, elsőre eltalálta. Axel felhúzta a szemöldökét. Jó ideje itt lakhat, ha így ráérzett.

– Csak azért zárom be, mert hajlamos elaludni a TV előtt. A kutyák meg felérik a kilincset – magyarázta kuncogva, majd kitárta előtte az ajtót és jobb kezével betessékelte, aztán követte. – Drágám, megjöttem! – kiáltotta az előtérben, majd kibújt a bakancsából. Az egyik helységből mormogást hallottak, majd egy ásítást. Aztán hangos kis vakkantásokat, hirtelen pedig három kis retriever rohamozta meg őket farkukat csóválva és boldogan ugatva. Megjelentek a szülők is: két hatalmas retriever, egy aranybarna és egy fehér jelezte ugatással, hogy bizony idegen is van a házban.

– Jövök, jövök! Dixi, Chloe, ül! – kiáltotta egy álmos férfihang, mire a két felnőtt tényleg leült és abba hagyta az ugatást. Theo leguggolt, majd elkezdte simogatni a három kölyköt, akiknek masnik voltak a nyakukba kötve: rózsaszín, kék és lila. Ebből arra következtetett, hogy két nőstény és egy hím van köztük. A két felnőtt nyakában rendes nyakörv csillogott egy zöld és egy piros. Valószínűleg a piros az anyukáé, a zöld az apukáé, a kölykeik pedig nem éppen voltak tarkák. A hím fehér volt, a két csajszi barna, akár az anyjuk.

A folyosó végén egy szemét dörzsölgető, alig száznyolcvan centi magas szőke, zafír szemű férfi jelent meg, aki alsóban, mezítláb csoszogott elő a nappaliból. Dünnyögve a párjához lépdelt, aki addigra már felegyenesedett, majd fáradt csókkal üdvözölte – majd kitörve ezzel a nyakát.

– Szia, drágám! – dünnyögte ajkaira. Aztán szemei hirtelen a döbbent arcú fiúra siklottak. Axel úgy állt ott, mint akit pofon vágtak. Oké, hallott már a homokos nemzedékről, de még sosem látta az életüket, hogyan szerelmeskednek vagy éppen köszöntik egymást munka után. Nem volt undorító csak…meglepő. Ami még ledöbbentette a fiút, hogy olyan volt, mintha a tükörképével nézne farkasszemet, annyi különbséggel, hogy ennek a férfinak igazi borostája volt, míg neki csak apró pelyhek díszítették az állát. – Hát ő? – kérdezte ugyanolyan döbbent arcot vágva, mint hasonmása. Szembe állt Axellel, alig egy fejjel volt tőle magasabb, de ugyanolyan nyúlánk és sovány volt, ellenben karjai dagadtak az izmoktól. Hófehér bőréből kivirítottak zafír szemei, a hangja pedig kellemesen mély volt, de mégsem annyira, mint a párjáé.

– Ő itt Axel Clark, az utcán találtam George-ék körében – felelte Theo kihátrálva a bűvkörből, ugyanis a két szöszi éppen egymást tanulmányozta. Most én hasonlítok rá, vagy ő rám?

– Clark? – kérdezte a férfi párjára pillantva.

– Miért olyan nagy szám ez? – kérdezte magához térve Axel, és rögtön utat is adott felháborodásának. – Vagy ezer embert hívnak így.

– Engem Edwardnak hívnak. Edward Clarknak – mondta oldalra biccentve a fejét. – Hívj csak Eddy-nek. Tegezz minket bátran. – Eddyből előjött a pszichológus énje, nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei. – Hogy hívják édesanyádat?

– Olivia Clarknak hívták.

– Csak hívták?

– Meghalt.

Ed lehunyta a szemét egy pillanatra, érezte, ahogy ketté hasad a szíve. Hát igaz… A nővére meghalt, ez a fiú pedig nem más, mint az ő egyetlen unokaöccse. Felsóhajtott.

– Axel, gyere beljebb. Csinálok forrócsokit – mosolygott a fiatalra. – Azt hiszem, Theodor okkal hozott ide.

Axel már sejtette, mit folyik itt, de még nem akarta elhinni. Inkább hasonlított egy valóságshowra eddig az élete, mint egy Disney mesére, így ehhez nem volt hozzászokva. A két férfi valóban forrócsokit készített – igazi csokoládéból, aminek mennyei illata volt! Tényleg olyanok voltak, mint egy kis család. Az öt kutya folyamatosan le-fel járkált a konyhában, a kisfiú meg is találta rögtön Axel lábát és megkísérelte megjelölni, de Eddy még időben felkapta és a pelenkára helyezte, eközben a fiú elkezdett vetkőzni.

– Ne haragudj! Még csak most kezdtük el szobatisztaságra nevelni őket. A két csajszi jól halad, de ez a rosszcsont… – rázta a fejét a dolgát végző kiskutyára tekintve. – Ülj csak le. Nem kell tőlünk félned, Theo rendőr, én pedig pszichológus vagyok.

Nem mintha ez számított volna, de Axel bólintott. Valamiért meg sem fordult a fejében, hogy a szőkeség át akarja verni, sugárzott belőle egyfajta…apai nyugalom, ami arra késztette az embert, hogy bízzon benne. Valószínűleg a hivatásának köszönhette, de az is lehet, hogy tényleg egyfajta szülői ösztön áradt belőle, mint egy tyúkanyóból. Bár férfi volt, úgy tűnt, a gondoskodóbb fajta. Axel helyet foglalt a pultnál, Edward pedig vele szemben telepedett le, közben Theo a forrócsokit készítette a férfi háta mögött.

– Gondolom, nem bánjátok, ha teszek bele egy kis likőrt is.

Olyan természetesen jelentette ki, mintha Axel mindennapos vendég lenne. A rendőr hátra pillantott a válla fölött, mire a fiú fejet rázott.

– Helyes, kis alkoholisták.

– Mindenki magából indul ki – sóhajtotta Edward szemet forgatva. Felsercent a tejszínhabos flakon is, a fiúk ebből sejthették, hogy nemsokára elfogyaszthatják azt a mennyei illatú italt. A kutyusok is rögtön összegyűltek.

– Na nem! – mordult fel Theo átlépdelve az állatokon, kezében két bögrével. – Hess, kifele! – És érdekes mód a két szülő felpattant és kivezényelte a három kölyköt a konyhából a nappaliba. Axel ledöbbent.

– Értelmes kutyák.

– Ah, igen. ,,Hobbiként” tanítgattam őket, még kölykök voltak, amikor én és a bátyám kaptunk kutyát, aztán mindkettő rám maradt, mert a bátyám panelba költözött – vont vállat Eddy, majd belekanalazott a forrócsokiba. – Ooh, igen. Mennyivel jobb igazi étcsokiból.

– Köszönöm – mondta kicsit eltelve magától Theo, majd ő is helyet foglalt a párja mellett. Axel is belenyelt az italba, és valóban olyan mennyei íze volt, mint illata. Érzett rajta egy kis narancsot, érezte benne a tejszínt, az étcsokit. Ú, de régen ivott ilyet – utoljára automatából, szóval az sem volt ekkora élmény. Szinte felmelegítette a lelkét, úgy érezte, otthon van.

– Nos, Axel, mint mondtam, a nevem Edward Clark – tért ki a lényegre végre a pszichológus.

– Igen.

– A vezetéknevünk azonos.

– Valóban – bólintott a fiú. Eddy elmosolyodott, majd félszemmel a szintén mosolygó párjára nézett, mintha csak megbeszélték volna: Olyan szemtelen, mint te, Eddy!

– Minden valószínűséggel rokonok vagyunk.

Axel arcán nem látszott semmi, túlságosan belekábult abba családias légkörbe, amibe hirtelen belecsöppent. Vajon mindenkivel ilyenek, vagy csak vele?

– Tényleg? – kérdezte ezúttal igazi kíváncsisággal a hangjában.

– Ühüm. Úgy tűnik, én vagyok a nagybátyád. Az édesanyád a nővérem volt. Évek óta kerestünk Theo-val, tudod, akkoriban jöttünk össze, amikor te születtél, még csak húsz éves voltam. Mindenki haragudott Olivia-ra, amiért terhes lett egy gazdag fószertől, de én és a bátyám vártunk téged, de aztán…hirtelen eltűnt. Gondoltuk, beköltözött a hapsihoz, de ezek szerint…utcán maradt. Theodor hallott pletykákat a rendőrségen, hogy a városi nagy karácsonyfa elől vitte el egy orvos, aztán egy betegségnek köszönhetően nem sokkal a születésed után meghalt. De nem találtunk meg, miután pedig árvaházba dugtak, esélyünk sem volt téged megtalálni – magyarázta a férfi, Axel jobb híján csak bólogatott és helyeselt, nem igazán tudott erre még mit mondani. – Mi történt veled az édesanyád halála után?

– Árvaházba kerültem, de öt évesen elszöktem. Van egy bácsi, George, aki a gondomat viselte olyan, mintha a nagyapám lenne. Hol ezen a városrészen voltam, hol a másikon…

– Hogy ne szúrj nekünk szemet? – kérdezte a rendőr mosolyogva. A fiú bólintott. – Nos, jól ment.

– Theodor… – sóhajtotta Eddy. – Emiatt tizenhat évig nem találtuk.

– Persze – mondta szomorkásan. – De…most itt van.

– Bárcsak az elejétől velünk lehettél volna! Tudod, titkon még vártam is, hogy az enyém lehess. Mármint…láttam anyádon, hogy egyedül képtelen lesz nevelni, és mivel nekem nem lehet saját gyerekem… – Kisebb szünet állt be, ahogy a pár némán meggyászolta elvesztegetett fiatalságukat. – Szóval, csak reméltem, nekem is jut belőled. Ami azt illeti, a bátyám választotta a neved. A legjobb barátját Axelnek hívták, megígértette anyukáddal, hogy legalább a második neved Axel lesz.

Axel elgondolkodott, hogyan lehetséges, hogy évekig nem találkoztak, mikor tizenhat éve ugyanabban a városban élnek. Emellett, hogyan lehetséges az, hogy Eddy-t alig egy órája ismeri, és máris olyan, mintha egész életében vele lett volna, mintha már a születése óta szeretné. Olyan szép volt itt, olyan nyugodt – nem akart elmenni. Nem akart ismét az utcán szobrozni egy lángoló kuka mellett, nem akart egy üres, hideg raktárépületben ébredni december huszonnegyedikén, hogy aztán este nyolckor felköszöntse magát. ,,Ismét elment egy év, Axel! És ismét egyedül…”

Nem mellesleg a két férfiből áradó nyugodtság, szeretet és szülői ragaszkodás valami elképesztő melegséggel töltötte meg a mellkasát. Melegek voltak – igen, fura, természetellenes, de olyan régen érzett már ennyi szeretetet! Azokkal a kutyákkal is úgy bántak, mintha családtagok lennének – nem is, hiszen azok is voltak. 

– Tudod… Elég nehéz nekünk – vette még halkabbra Eddy. – Theodor és én már tizenöt éve egy párt alkotunk, de szóval…senkivel sem tudtuk ezt a szeretetet megosztani. Mindig is vártunk rád, vártuk, hogy egyszer felbukkan veled egy ügyintéző, és azt mondja: Megtaláltuk! A bátyámnak van két lánya, az édesanyádnak ott voltál te, a gondolat, hogy anya lesz. De nekem nem volt senkim, csak Theo és ez a két kutya.

– Mit szeretnél mondani? – kérdezte ugyanolyan halkan Axel, mire a férfi ismét a párjára pillantott, aki bólintott.

– Megadod a lehetőséget, hogy…megismerjünk? Biztosan fura, hogy két buzi a rokonod, de erről nem igazán tehetünk – nevetett a pszichológus. – Mit szólnál hozzá, ha a ma estét itt töltenéd, aztán holnap megbeszélnénk, hogyan tovább. Nem kötelezhetlek semmire, elvégre most látsz először. De tudnod kell, akárhogy is döntesz, mostantól mindig itt leszünk neked. – Axel bólintott. Túlcsordult érzelmekkel, nagyon nehezen tudta visszatartani a könnyeit. Olyan jó tartozni valakihez! Olyan gyerekes, de mégis olyan jó érzés. Van két – három – nagybátyja! Ezek szerint vannak nagyszülei, és hát ez a rengeteg kis négylábú, akik imádják, ha simizik őket… Van családja, akik a születése óta vártak rá. A két ,,buzi” olyan szeretetteljesen mosolygott rá a pult másik oldalán, mintha csak látogatóba jött volna, egyszóval hozzájuk tartozott. Valahol mélyen tudta, érezte. Ezenkívül a génjei sem tagadták meg a vérét, elvégre úgy nézett ki, mint a nagybátyja. Vajon ugyanilyen imádnivaló lesz, ha egyszer felnőtt lesz? Ugyanígy fog majd szeretni? Belé is ennyi szeretet fog férni?

– Jó… – suttogta maga elé Axel, bár ez nem a két férfinak szólt, inkább saját magának. Jó, minden rendben. Biztonságban van, nem fogják bántani.

Ami feltűnt neki, hogy forrócsokizás közben a pár némán konzultál, néha egymásra mosolyognak, vagy Theo felhúzza a szemöldökét, esetleg fejet ráz. Kitalálták egymás gondolatait. A fiú szemet forgatott, a felnőttek bonyolultak, olykor meg túl egyszerűek. Azt mondják, a kisgyerekek meg a részegek őszinték, pedig a szerelmes ember is az, ez a két férfi pedig tizenöt éve ugyanolyan szerelmes.

– Megilletődtél? – kérdezte mosolyogva Theo.

– Egy kicsit.

– Melyik részén?

– Az összesen. – Mindketten felnevettek a fiú szavain.

– Szóval az már nem is annyira gáz, hogy két nagybátyáddal ülsz éppen szemben? – kérdezte már-már vigyorogva. Axel őt tudta volna a leginkább elképzelni, ahogy nyáron a frissen nyírt gyepen fociznak vagy kosaraznak az udvarban, esetleg elviszik sétálni a kutyákát vagy éppen megtanítják őket visszahozni a labdát.

– Nem újdonság – vont vállat. – Minden sarkon van egy meleg.

– Csakugyan? – kérdezte vigyorogva Theo. – Szép látvány lehet. Pláne a melegfelvonulás. Gondold el, mikor melegként kihelyeznek felügyelni a vonulást és egyszeriben elkap a vágy, hogy alsóra vetkőzz és beállj közéjük. – Bár mindhárman felnevettek, azért Ed szemet forgatott, majd belenyelt a forrócsokiba. – Eddy-nek megvan a maga véleménye az ilyen kiruccanásokról.

– Tényleg? – kérdezte Axel, mire a férfi felsóhajtott.

– Szép dolog, de már kicsit túlzásba viszik. Az embernek ugyanis van egy hatalmas hiba a génjébe kódolva: mindig általánosít. A feketék, az arabok, a kínaiak, a melegek… Ha sok meleg ember baromságot csinál, akkor az összes hülye.

Ezzel Axel is egyet tudott érteni. Theo továbbra is vigyorgott, és hol őt, hol pedig Eddy-t nézte, mintha csak azon büszkélkedne, hogy ez a két ifjú mennyire hasonlít egymásra. ,,Igen-igen, az enyémek.” valami ilyesmi sütött az arcáról, ez pedig Axelt nagyon boldoggá tette. Végre valaki, aki büszke rá, aki a családtagjának tartja – még ha csak alig egy órája is ismerik egymást.

Az est további része azzal telt, hogy Edward mesélt neki az anyukájáról. Nem sokat, éppen csak annyit, ami kielégítette Axel vágyait. Mint pszichológus tisztában volt vele, hogyan kezelje a fiút, hogyan ne vigye túlzásba az áradozást, vagy éppen az érzelmeket. Theo megismertette őt az öt házőrzővel, a két szülővel: Dixi (az apa, fehér), Charlotte (az anya, aranybarna) és a három kölyökkel. A tesók egyetlen hím egyede Cody a kék kis masnijával, a rózsaszín masnis Minnie –, mint az egér – és végül, de nem utolsó sorban a lila masnis Abby. Mindegyik kutya nagyon értelmes volt és szeretetre éhes, alig várták, hogy mindegyiknek megvakargassa a hasát vagy a füle tövét. Theodor és Eddy pedig csak álltak felettük és ugyanolyan jókedélyűen nevettek, mint unokaöccsük, aki nagyon régen érzékelt ennyi szeretetet maga körül.

– Imádom őket! – kiáltotta majd elnyúlt a nappali szőnyegén, Cody pedig ismét megpróbálkozott a megjelölésével, ezúttal viszont Theo dobta gyorsan arrébb, így célt tévesztett. Az akciót az egyik szobanövény bánta, ami fölé gyorsan odatartotta.

– Cody, te csibész! – rázta a fejét Ed, majd összetakarított a kölyök után. Közben Charlotte jó anyához híven elkezdte fiát nyalogatni, míg Dixi a fiú ölében foglalt helyet. – Kész kabaré velük az élet.

– Csak gyerekpótlék… – dünnyögte a rendőr, mire párja vállon csapta. – Hiába tagadod!

Axel ehhez nem kívánt hozzászólni. Nyugodtan feküdt a szőnyegen és élvezte, ahogy Dixi hozzásimul, néha megnyalja a kezét vagy morog egyet. Olyan békés és szórakoztató volt, az élete megváltozott. Végre úgy érezte, van, aki hazavárja, aki azt akarja, az élete része legyen. Mit számít, hogy két férfi? Semmivel sem rosszabbak, mint az a farkasordító hideg odakint, ami a csontjáig hatolt minden télen.

A fiú észre sem vette, hogy elnyomta az álom a szőnyegen. Amikor legközelebb felébredt, már csönd volt a házban, ő pedig egy ágyban feküdt nyakig betakarva. Kimászott az ágyból, hogy mosdót keressen, majd visszaérve alsóra vetkőzött és mosolyogva folytatta az álmát. Valószínűleg Theo könnyedén a karjaiba vette, majd a vendégszobában ágyba rakta és betakargatta. Még sosem aludt ilyen mélyen. Nem ébredt fel arra, hogy fázik a lába, vagy átsüvít a szél az épületen, esetleg egy egér rágja a ruháját. Bár Axel mindig ügyelt a tisztaságára és szakadt ruhákat sem hordott – egy aranyos turkálós asszony mindig megengedte, hogy ingyen vigyen magának ruhát –, az egerek mindig megtalálták.

Reggel kutyaugatásra ébredt, majd morgolódást hallott. Amikor a mellette díszelgő órára pillantott, az negyed nyolcat mutatott. Felsóhajtott. Kipihentebb, mint általában, de azért még bírt volna aludni.

– Theodor! – kiáltotta valaki a folyosón. – Engedd ki a kutyákat! – Semmi válasz. – THEODOR!

Axel dünnyögve kikászálódott az ágyból, majd az ajtóhoz csoszogott és kitárta. Eddy ugyanolyan morcosan, mint ő dörzsölgette a szemét a mellette lévő ajtókeretben. Ugyanúgy alsóban és keresztbetett lábakkal, mint ő. Nem tehettek róla, szinte egymás ikrei voltak – kicsit eltérő születési dátummal.

– Jó reggelt, Axel – dünnyögte nagybátyja. – Nem akartalak felébreszteni.

– Már mindegy… – dünnyögte vissza. Ed hatalmasat ásított, majd megvakargatta a hasát.

– Gyere, igyunk egy kávét. Aztán reggelizzünk.

Odalent a konyhában több fogásos reggeli várta őket, amit minden bizonnyal Theo készített. De a szakács sehol sem volt. Mivel huszonnegyedike volt, Axel meg merte kockáztatni annak lehetőségét, hogy Theodor nem dolgozik, csak elment valahová, esetleg kikísérte a kutyákat az udvarra. De a rendőr még a reggeli végére sem jelent meg, ami egy bő félórát jelentett, ellenben az öt kutya már a lábuk alatt szaladgált.

– Cody! Cody, ne! Cody! Aaaaaah! – Eddy hiába figyelmeztette a kölyköt, az egyenesen lepisilte a tulajdon testvérét. – Istenem… – sóhajtotta, majd felállt a pulttól és megtörölgette szerencsétlen Minnie-t, aki megszeppenve ült a kövön, el nem tudta képzelni mit ártott az öccsének, amiért az lehugyálta. Eddy-nek volt egy olyan érzése, hogy ez a kutyanevelés nehéz menet lesz.

– Theodor dolgozik? – kérdezte alig hallhatóan Axel, mire nagybátyja mosolyogva fejet rázott.

– Szenteste általában nem dolgozik. Elment a fáért.

– A fáé…óó – csodálkozott el a végére, mire a férfinak felszaladt a szemöldöke. – A karácsonyfáért.

– Igen-igen. Még sosem volt karácsonyfád?

– Nem.

– Na, majd most – mondta még mindig mosolyogva, majd a fiú hajába túrt, aztán összeszedte a tányérokat és elmosogatott. Axel kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, olyan természetesen bántak vele, mintha tényleg évek óta ismernék egymást, de valójában… Szóval kezdte úgy érezni, neki ideje távoznia. De ha Ed azt mondta, karácsonyfája lesz, akkor ők is azt szeretnék, hogy maradjon.

– Eddy?

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Ti most…ti most szeretnétek, ha maradnék? – kérdezte, mire döbbent csend állt be közéjük, csak a kölykök vinnyogása hallatszott, ahogy éppen egymással bunyóznak a pult végében. Ed megfordult és az unokaöccse szemébe nézett. Őszintén ledöbbent a kérdésen, és Axel nem tudta, hogy a jó vagy a rossz értelemben.

– Még szép, hogy szeretnénk. Az unokaöcsénk vagy. Tegnap este hívtam a bátyámat is, holnap valószínűleg ő is meglátogat. Mindenki kíváncsi rád, mi pedig szeretnénk, ha megismerkednél velünk, a családoddal.

A fiú nem bírta tovább, sírva fakadt és nagybátyja karjaiba vetette magát. A férfi halkan dúdolt neki, azt mondogatta: ,,Nincs semmi baj, Axel. Itt vagyok, itt vagyok.” És tényleg ott volt, átölelte, érezte az illatát, érezte a szeretetét. Annyi elvesztegetett fájdalmas év után végre van kihez hozzábújnia, a vállára hajtania a fejét és csak bőgni rajta, mint egy kisgyerek. Annyi felesleges harag után, ami a lelkében dúlt, mert az hitte, a családja elhagyta. De valójában csak nem találták, nem tudták, kit keressenek. De mi van, ha ők egy másik Axel Clarkot keresnek? Az lehetetlen! A fiú érezte rajta az édesanyja illatát, mintha bármilyen emléke is lenne róla. Biztos volt benne, hogy jó helyre hozták őt. Haza hozták.

Tíz perc lelkizés és sírás után kivágódott a bejárati ajtó, majd egy havas férfi lépett be rajta maga után cibálva a hatalmas fenyőfát, ami hálóba volt csomagolva, de még így is alig vért be a kereten.

– Na, mi van? – kérdezte Theo lihegve, aki úgy nézett ki, mint egy hóember. – Ilyen siralmas látványt nyújtok? Gyere, kölyök! Segíts a talpba faragni.

Axel megtörölte az arcát, majd a férfihoz sietett és segített neki a talpba faragni a fát. Miközben együtt munkálkodtak a nappaliban és tízpercenként rázták le magukról a kölyköket, Eddy felöltöztette. Mindig hozott neki egy ruhadarabot. Először egy melegítőt, aztán zoknit, végül egy három mérettel nagyobb ,,Merry Christmas!” feliratú pulóvert. Miután sikeresen talpra állították a fenyőt és megszabadították a hálótól, Eddy előkereste a díszeket. Axel megszeppenve álldogált a nyuszka fa előtt, Theo pedig a homlokát törölgette.

– Mi a baj? – kérdezte megveregetve a fiú vállát. Az hatalmas szemekkel felpillantott a nagybátyára, majd vissza a fára.

– Még sosem díszítettem fát. – Theodor felnevetett, közben kezével intett a dobozzal álldogáló párjának, hogy ő is lépjen be köreikbe.

– Annyi baj legyen, Axel. Először rátekerjük az égőket, aztán mehet a többi, amit csak találunk – mondta, majd elkezdett kutakodni a hatalmas dobozban égő után. Addig a fiú megnézte magának a legalább két méter magas zöldellő fát, ami már így meztelen is szép látvány volt. A két férfi jót vigyorgott rajta, ahogy tátott szájjal végigméri a hatalmas fát.

– Az idei nagyobb – közölte Eddy. – A tavalyi legalább negyven centivel kisebb volt.

– Igen, a méret sokat számít…

– Theodor! – mordult rá párjára, mire az csak nyelvét kinyújtva rákacsintott. – Nem hiszem, hogy Axel értékeli a humorodat.

– Pedig értékelem – motyogta még mindig a fát tanulmányozva. – Nem vagyok gyerek, értem a perverz vicceket. De szerintem még mindig a rendőrviccek a legjobbak.

A nagybátyja felnevetett, míg Theo megszégyenülve kezdte körbe tekerni a fát különböző színű égőkkel. Nem sokkal később már Axel is segíteni tudott, különféle díszeket aggatott a fára, gömböket, masnikat, angyalokat. Mivel ő túl alacsony volt, Theodor tette a csillagot a fa tetejére. Először szépen sorban kezdte el feltenni a díszeket, de Theo nevetve a segítségére sietett: ,,Nem sorminta ez, kölyök! Karácsonyfa, csak aggasd rá a díszeket, ahogy a kezedbe jön. Csak alulra ne tegyél sokat, mert leszedik a kölykök.”

Aztán elkezdett sötétedni. Bár a díszítés után a két férfi nekikezdett a főzésnek, még mindig nem végeztek, így Axel unatkozva figyelte a nappaliból a sürgő-forgó párt, közben hol az egyik, hol a másik kutyát simogatta. Olyan meghitt volt az egész, mintha minden évben így ment volna: a két nagybátyja süt-főz, ő meg kutyázik a nappaliban. Pedig nem volt az, a család fogalma nagyon is új volt Axelnek, de azért nem volt ellenére.

Hatkor végeztek a vacsorával, addigra Axel farkaséhes volt. Nem evett egész nap, mert már nagyon várta az ünnepi menüt, és hát mit ne mondjon, megérte várni. Aszalt szilvával töltött kacsa, egy csomó sült és köret várta, desszertnek pedig csokis puding. Ez még fenségesebb volt, mint az előző esti forrócsoki. Ez a két hapsi tud valamit, lehet szakmát tévesztettek, nem pszichológusnak meg rendőrnek kellett volna menniük, hanem szakácsnak és cukrásznak. Miközben Axel elolvadt az ízektől, Eddy biccentett Theonak, aki sóhajtva felkelt az asztaltól, majd el is tűnt.

– Nos, Axel, kicsit megismertetlek a karácsonyi szokásainkkal – kezdte nagybátyja miközben a puding utolsó cseppjeit kanalazta ki az apró tálkából. – Mi Szenteste ajándékozzuk meg egymást, mert általában Karácsonykor dolgozunk. Vagyis Theo, én nem… Szóval, meg fog szólalni egy csengő, akkor már a fa alatt vannak az ajándékok – magyarázta izgalommal teli hangon. Axel kicsit csalódott volt, valószínűleg ő nem kap semmit, elvégre csak tegnap ismerkedtek meg, meg persze nem hivatalos családtag ő, hogy ajándékot kapjon.

– Nem mellesleg, ma lettél tizenhat éves! – kiáltotta Theo a konyhába belépve. Amikor a fiú megpördült, akkor látta, hogy a kezében van valami. Egy ,,Boldog születésnapot!” feliratú torta, ami ezúttal nem Theodor művének tűnt. – Isten éltessen, Axel! Mi nem vagyunk tortamesterek, de a húgomat még gyorsan rá tudtam venni egy kis sütésre… – kacsintott a döbbent unokaöccsre. Még sosem ünnepelte meg a születésnapját, sosem köszöntötte fel senki, most meg két homokos énekli neki csilingelő hangon, hogy: ,,Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot, Axel! Boldog szülinapot!” Nehezen, de sikerült visszanyelnie a könnyeit, ahogy az égő gyertyákat nézte. Tizenhat kék csíkos gyertya égett a gyümölcsös tortán, ami minden bizonnyal tejszínes volt és valamilyen gyümölcs ízét adta vissza. Gyönyörű, formás kis torta volt, lehetséges, hogy Theodore húga cukrász?

– Kívánj valamit! – harsogta vidáman Eddy. – Mielőtt elfújod a gyertyákat!

– Tényleg?

–  Persze! – bólintott Theo a pultra támaszkodva. – Csak rajta! Ha lehetséges, mi teljesítjük. – Mi. Theodor és Edward, a két nagybátyja. Axel elmosolyodott, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Szeretném, ha továbbra is támogatnátok az öreg hajléktalanokat! Ha sikerülne George-ot meggyógyítani!

A két férfi összenézett, majd bólintott.

– Ez megoldható – mondta végül Eddy. – Gondoskodunk a papódról.

És ekkor három csilingelő kiskutya rohant be a konyhába egymás fülét harapdosva, boldogan vakantva. Theodor összecsapta a tenyerét.

– Megjött a Télapó!

A tortaevést későbbre hagyták, Eddy átkarolta unokaöccsét, majd a nappaliba terelte a csillogó-villogó fa elé, aminek az aljában egy rakat színes ajándék díszelgett. A kutyusokat alig lehetett távol tartani az ajándékoktól. Axel arcára fájdalmas mosoly ült ki, valószínűleg ő nem kap semmit, vagy csak egy apróságot.

–  Természetesen, neked is csomagoltunk ajándékokat – mondta az őt ölelő Eddy. – Deeee először a legnagyobb ajándékot szeretnénk neked átadni. A családodat! – kiáltotta boldogan Eddy. Axel értetlenül nézett fel a két férfira. Most jönnek a rokonok, vagy mi?

–  Örökbe fogadunk, kölyök – magyarázta Theodor, mire a fiú arcán hatalmas, döbbent mosoly terült szét és ösztönből a két férfi karjába vetette magát, hogy aztán könnyeivel szétáztassa mindkét nagybátyja pulóverét. Örökbe fogadják! Lesz családja! Lesz, aki hazavárja, szereti, átöleli, aki vigyáz rá. Hihetetlen volt, de nem is akart most másra gondolni, a sok ,,Mi van, ha…”-ra. Nem érdekelte, csak a két férfi, akik átölelték és halkan dúdolták a ,,Last Christmas”-t, és az öt kutyára, akik boldogan ugattak a lábuk alatt szaladgálva.

Néha a legnagyobb ajándék nem is kézzelfogható, csak érezhető: a szíveddel. Az önzetlen szeretet, a boldogság, ami melengeti a mellkasodat, cirógatja lelkedet. A tudat, hogy van hova hazatérned, mert várnak rád, mert szeretnek. Axel abban a pillanatban tudta, többé nincs egyedül, többé nem ünnepel egyedül, most már van, aki szereti. Nem kell többet a leheletével játszania, Szenteste azt suttognia ,,Boldog szülinapot, Axel!”, mert már hangosan is kimondják. Ugyan két férfi, na és? Sosem érzett még ennyi szeretetet és nyugodtságot, mint ami ebből a két férfiből áradt. És azt kívánta, bárcsak mindenki ilyen szerencsés lenne, mint ő, és minden árva szerető családra lelne, ahogyan ő is!

,,Bízz a Jóistenben, Axel!”

Vége

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!