Utcagyerekek | Fájdalmas diákélet | Harmadik novella

Sziasztok! 

Egy igen érdekes kis akármivel jöttem most, ami mint látjátok az Utcagyerekek egy novellája. A későbbiekben folytatva lesz, mert ez így elég gyenguska.

Kicsit fura, mert eredetileg magyar vezetékneveket használtam, aztán átváltottam inkabb angol/amerikai/egyébre, mert így jobban passzol a novellakötetbe.

Kellemes olvasást!

× 1995 szó

× Némi trágár szó, érdekes gondolatmenetek, erős irónia és szarkazmus

× Szereplő: Egy névtelen diák és egy névtelen tanár. (kitalált vezetéknevekkel)

× Történet: A diák (E/1., én) éppen kiszökik cigizni, amikor jól megszokott helyén összetalálkozik a kicsit különc biológia tanárával, aztán pár percben elbeszélgetnek az életről.

× Valóság hű?: A gondolatok igen, a szereplők nem, ahogy maga a történet sem valós. Egy diák életének fájdalmas oldalát próbálom megmutatni azzal, hogy szemléltetem, a tanár is régen diák volt, csak nem hajlandó rá emlékezni.

×Utólag bele lesz helyezve az Utcagyerekek novellakötetbe, mert karcolatnak túl hosszú, azonban novellának meg semmi, de tervezek folytatást a történetnek, kicsit másabb témában, mint az eddigi pár novella. A folytatásban a szereplők meg lesznek nevezve.

M

ár javában ment a földrajz óra, amikor hirtelen a világfájdalom ólomsúlyként nehezedett rám. Kezdtem elunni az életem, éhes voltam, álmos, nyűgös és cigire volt szükségem. Egy szál instant nikotinra, ami egy hatalmas sóhajjal átjárja a tüdőm, majd, amikor elégedetten kifújom a füstöt egy felemelő Baszd meg! hagyja el a számat. Mintha boldogsághormont habzsoltam volna be, hirtelen minden fogyatékos, irritáló ökör apró kis légypiszoknak tűnik az életemben, az undorító vinnyogásokat, malacröfögésre hajazó igazán nőies nevetések eltompulnak, mintha csak becsuktam volna a füleim. Kemény három percnyi nyugalom a nyolc óra kínzó fájdalomból. Három perc. Három perc alatt egy hozzám hasonló tizenéves sok mindent tud csinálni. Nekem nagy szokásom elgondolkodni szánalmas, nyomorult kis életemen, közben azon mélázni, érettségi után miből éljek meg úgy, hogy minél kevesebbet kelljen kölcsönkérnem anyáméktól.

A percek idegőrlően lassan teltek, de végül csak megszólalt az a tetves csengő. Mintha ágyúból lőttek volna ki, a fény sebességére gyorsulva kirohantam az iskola bejáratán, és már dobtam is le a táskámat. Csak úgy ott hagytam az egyik lépcsőn, sok mindent nem igen lophatnak belőle, maximum fizika könyvet, meg pár firkát, amin illusztrálom milyenfajta kínzóeszközökkel mulasztanám ki egyes tanáraimat ezzel előbb a túlvilágra kényszerítve őket, mint azok azt eltervezték. A parkoló felé sétálva előkotortam a zsebemből a cigis dobozom meg a gyújtóm és mire a szokásos kis helyemre értem – egy ősrégi stop táblához – már égett is a számban a szál. Ám a tábla előtt egy lépéssel megtorpantam. Megjelölt helyemen – eeeegen…ezen nincs mit magyarázni – már cigarettázott valaki. Méghozzá egy nagyon ismerős, éppen, hogy negyvenes alak, aki egyébként tanított engem, két tárgyból is, az egyik a tesi volt a másik meg a biológia, egyik sem az erősségem, így sejthető, hogy nem lettem ennek sem a szíve csücske.

Nos, a tanárúr mindig büszkén feszített százhetvenöt centijével a többi két méteres tesi tanár és edző között minden csoportképen, ami azt illeti az ötven kilójával sem sokat nyomot a latba. Elég szánalmas teremtés volt ilyen tekintetben, de egyébiránt egész érdekes. A tanárúr ugyanis egészen újfajta világnézettel rendelkezett: hol elkeserítően pesszimista volt, hol pedig irritálóan optimista. Érdekes ember volt, érdekes világnézettel, de a meséivel egészen felkeltette az érdeklődésem, ugyanis az életszemlélete viszont egészen egyedinek volt tekinthető. Az életéből hozott szar példákat, amik mindig lehozták az embert, aztán arra bíztatott minket, hogy ne így éljünk és legyünk ennél kicsit boldogabbak. Főmondata pedig az volt: ,,Egy szál cigi, egy nap mínusz.”, ami csak azért gáz, mert nagy dohányos volt. Valószínűleg ez egy lassú öngyilkosság volt nála. Nem volt benne biztos, hogy meg akar halni, de abban igen, hogy előbb, mint a neje. Vagyis csak exfelesége, mert elhagyta. Hogy miért, az titok, de őszintén szólva, nem is csodálom, ilyen hangulatingadozással én is képtelen lennék együtt élni.

Egyébként elég kemény férfi volt, ha a diákok szívatásáról volt szó, dobogós helyezést kapott nálunk. Vicces is volt, fura perverz vicceivel egészen oldotta a hangulatot mind a két óráján, nem mellesleg nem volt olyan ronda sem, csak kirítt abból a közösségből, amibe akaratán kívül belepottyant. Akárcsak én, azt hiszem, rokonlelkek voltunk.

Mivel tudtam, hogy a tanárúr milyen szigorú, így gondoltam veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot és keresek egy másik helyet magamnak, ám a tanárúr nem szerette volna egyedül tölteni a szünetet.

− Jöjjön csak, jöjjön! – intett nekem a kezében egy szál cigivel. Mély levegőt vettem, majd minden bátorságomat összeszedve közelebb totyogtam a tanárhoz. A stop táblának dőlve, halovány mosollyal az arcán nézett rám úgy, mintha éppen azon gondolkodna, milyen jól fog mutatni a fejem a falon. – Milyen órád volt? – Magázóból hirtelen tegezőbe váltott, nagy szokása volt. Akit kedvelt, azt magázta, akit nem bírt, az tegezte. Érdekes gondolkodás – ismét.

− Földrajz – feleltem majd  beleszívtam a szálamba.

– Thompsonnal?

– Vele.

– Nem irigyellek – rázott fejet egyetértően, de még mindig nem szívott a cigarettájába, csak lóbálta két ujja között. – Érdekes ember. Túlságosan optimista, az ilyen emberek szerintem álszentek. – Talán igaza van, talán nem. Szerintem meg idegesítő és undorító ember, egyszerűen már a hangja irritálja az egész idegrendszerem. Azt hinné az ember, a természettudományis alakok bírják egymást és egymás tantárgyába tudják építeni a másikét, holott meg ugyanúgy fintorognak a másikra, mint én meg az osztálytársaim.

– Biztos – vontam vállat. – Nem akar beleszívni?

– Oh, hogy ebbe? – kérdezte felemelve a már félig elégett szálat. Bólintottam. – Nem dohányzom.

– Akkor minek jön ki? – kérdeztem értetlenül, vállat vont, majd ismét leeresztette a cigijét.

– Nekem is jár a cigiszünet, nem? Csak azért, mert nem vagyok dohányos nekem is kellhet pár perc a szabadban. Gondolom, te is azért vagy itt – nézett rám alulról felpillantva, mintha csak tudná, mekkora csibész is vagyok én. És talán még igaza is van.

– Persze! – Ezt egy olyan sikkantós hanggal sikerült mondanom, hogy a tanárúr felnevetett. – Egyébként azt hittem, hogy maga cigizik.

– Jaj, nem – legyintett. – Ki nem állhatom ezt a szart. – Érdekes volt ezt hallani az ő szájából. Mint diák én is mindig azon csodálkoztam a legjobban, hogyan képes egy tanár egész nap szépen, választékosan beszélni. Ha a tanár annyit mondott órán, hogy ,,szar” az már közfelháborodásra adott okot, elvégre sosem hallottuk így beszélni. A tanárúr nem volt szívbajos, azt tudtuk. Bármikor elmondta a véleményét, ha kíváncsiak voltunk rá, ha nem. Valamikor nyitott könyv volt számunkra, máskor meg mintha lakatok százait erősítette volna minden egyes lapjára. Igazából, néha azt sem tudtuk eldönteni emberi lény-e vagy sem, esetleg valami UFO vagy bármilyen más teremtmény, olyan kis különc volt. Mintha belénk látna és tudná, hogy milyen szar is most nekünk a felnőttkor küszöbén állva, közben azon agyalni mit is kezdünk magunkkal érettségi után. Lazán vette az életet, de máskor meg annyira legörcsölt a legapróbb dolgokra is, mintha az ő érzelmei is olyan kesze-kuszák lennének, mint a milyeink.

– Egy szál cigi, egy nap mínusz? – kérdeztem nevetve a gomolygó füstfelhőmet nézve, amit éppen akkor kreáltam. A tanárúr szájára fájdalmas félmosoly húzódott, majd lepöckölte a hamut a szál végéről.

– Azt hiszed, viccből mondom? Láttam már elszívott tüdőt, hidd el, elég elkeserítően néz ki. – Én mindent elhittem, de tényleg. Hajlandó voltam hinni azért, hogy ne mondhassák azt, hitetlen vagyok. Így inkább elhittem mindent, amit nekem mondtak még akkor is, ha egyértelmű volt a hazugság. ,,Szeretlek” ,,Jó fej vagy” ,,Majd hívlak” ,,Ügyes vagy, okos vagy”? Egy tininek hallani ezt olyan, mintha az ateistát próbálnád meggyőzni arról, hogy a te hited milyen jó. Értelmetlen és hatalmas baromság.

– Mi mindent látott még? – kérdeztem oldalra biccentett fejjel, mire vállat vont.

– Túl sokat ahhoz, hogy öregedjek, túl keveset ahhoz, hogy bölccsé váljak. Látni és tapasztalni két külön dolog, kedves Jane. Látni láttam sok mindent, tapasztalni sokkal kevesebbet tapasztaltam, mint az szükséges lett volna. De azt sem bántam volna, ha valaki felvilágosít az esküvőm előtt a nőkről – sóhajtotta. – Életem legnagyobb átverése volt az a nap, amikor elvettem az exemet.

– Ez igazán tragikus.

– Csak ne gúnyolódjon! – Ismét magázott. Elmosolyodtam. – Kíváncsi leszek, magának mekkora szerencséje lesz.

– Esküszöm, meghívom – mondtam nagy vigyorral, mire a tanárúr felnevetett. Én meg az esküvők… Legkisebb problémám is nagyobb volt annál, hogy azon rágódjak, vajon engem felvilágosít-e valaki a nőkről.

– Tudod, néha azt érzem, valójában sosem növök fel – mondta elmélázva, szigorúan a távolba meredő tekintettel, de még mindig ugyanúgy mosolyogva, mintha minden egyes idegesítő diákjának haláltusáját forgatná le a fejében.

– Talán, mi, férfiak soha nem is fogunk.

– Férfi – ciccent fel. – Jane, a fogalom közelében sem jársz, fiam.

A tanárúrnak nem volt gyereke, nem is lehetett. Valószínűleg a legnagyobb konfliktust is ez szülte közte és a neje között, nem mellesleg, ahogy elnézem, a tanárúr soha nem is akart volna gyereket. Túlságosan elvettük hozzá a kedvét, meg amilyen véleménnyel van a társadalomról vagy saját magáról… Elég necces. Igaza volt, néha elég gyerekes volt – mint a hímneműek általában – és felelőtlen, a kisgyerekekkel egyáltalán nem tudott bánni, és bár bölcsebb volt egyeseknél, közel sem volt szülőnek való. Szerintünk. Aztán ki tudja? Lehet, ha megkapta volna a lehetőséget a gyermekáldásra, teljesen máshogy alakult volna az élete. Talán ez keserítette meg. Köztudott, hogy míg valaki csak potyogtatja magából a gyerkőcöket, addig másnak nem adatik meg ez a csoda. Mekkora kitolás, nem? Más csak úgy szórja az ötösöket, én még rá sem merek gondolni mi lenne, ha ötöst kapnék.

– Mit gondol, mikortól számítok majd annak? – kérdeztem, mire hümmögött egy sort.

– Te, Jane?

– Ki más, kérem? – kérdeztem nevetve. – Csak én vagyok itt.

– Te közelebb vagy a felnőtté váláshoz, mint gondolod – mondta. – De férfi… Na, az sosem leszel. – Felmordultam. Ez azért még tőle is csúnya volt

– Mitől férfi egy férfi? – kérdeztem végül felháborodva, mire megint csak jóízűen nevetett, és elhajította az elégett szálat, aztán a zsebébe nyúlt és előszedett egy csomag rágót, majd azt kezdte bontogatni szigorúan a stop táblának dőlve, nehogy elmozduljon.

– Mitől, mitől – sóhajtotta. – Sok mindentől. Mondjuk, ha tiszteli a nőket és nem csak tárgyként kezeli őket. Esetleg felelősséget vállal a tetteiért, ha már összetörte az apja kocsiját; kezébe veszi a jövőjét és nem várja a sültgalambot, hanem időben elkezd tanulni, különben az érettségijét a macska alá teheti. – Ismét az a veséig hatoló tekintet. Igen, összetörtem az apám kocsiját, de az egyik haveromra fogtam. És a tanárúr vitt haza minket, mert…miért is? Ja, igen. A közelben kocsmázott, mint minden, egészségesen kiidegelt oktató. Szóval enyhén illuminált állapotban hazadöcögött velünk  –  gyalog – aztán elmondta a szüleimnek, hogy mi is történt. Anyámék pedig tomboltak, a haveroméról ne is beszéljünk… Azt hittem, örökre eltiltják tőlem. De igazából nem mentek volna vele, akkor is találkoztunk volna, ha megtiltják.

– Könnyű azt mondani – mondtam duzzogva, vállat vont, majd a szájába vett egy mentolos rágót.

– Persze, hogy az. Amikor annyi idős voltam, mint te, engem sem izgatott az érettségi. Sőt az egész élet unalmas volt, képes voltam három napig bulizni anélkül, hogy rosszul lettem volna. Az volt ám az izgalom! – sóhajtotta. – Na, de. Bármennyire is hihetetlen, én is voltam tini, és én is voltam életunt. Én is összevesztem a szüleimmel, én is beleestem rossz kapcsolatokba, egyéjszakás kalandokba és sok más hibát vétettem. Mint minden más ember, csak valakinek könnyebb megfeledkeznie erről és könnyűnek beállítani az élet küzdelmeit. Tininek lenni a legnehezebb, de ahogy elnézem, te hamarosan túllendülsz rajta – mondta. Éppen ekkor csengettek, az én cigarettám pedig már az ujjamat égette, így elhajítottam, majd rátapostam. A tanárúr ellökte magát a táblától, majd jóízűen rágózva mellém lépett és megszorította a vállamat. Alacsonyabb volt, ment én, legalább egy fejjel, soványabb is. Talán kettőnk közül ő tűnt inkább a kamasznak, egyedül őszülő hajszálai árulkodtak arról, hogy eljárt felette az idő.

– Miből gondolja? – kérdeztem a kezét stírölve. De apró volt! Szinte már nem is férfias, olyan gyengéden, de mégis erősen tartotta a vállamat. Ilyenkor tényleg elhittem, hogy tesi tanár, egyébként túl nyeglének tűnt hozzá, hogy az legyen.

– Hallottad az előbb a kérdéseidet?

– Persze, én mondtam őket.

– Nem megoldást kerestél a problémáidra, csak tanácsot kértél. Burkoltam ugyan, de én meg burkoltam válaszoltam – kacsintott egyet, majd megpaskolta a vállamat és ellépett mellőlem. – Talán bolond vagyok, Jane. De semmiképpen sem tudatlan! – mondta nekem a hátát mutatva, miközben egyenesen a mögöttünk feszítő iskola felé haladt. Összehúztam a szemöldököm. Ez érdekes eszmecsere volt, és valóban bolondnak tartottuk, de néha bolondnak és különcnek lenni nem ugyanaz. Én is különc voltam a magam módján a videójáték mániámmal, más azért, mert csöndes könyvmoly volt, de valaki meg hangos és idétlen. Talán csak el kéne ezeket az embereket engedi és ahelyett, hogy őket próbáljuk megfejteni, a saját dolgainkat, érzelmeinket tapasztaljuk ki.

Elmosolyodtam, majd vállat vontam, és én is elindultam az iskola felé, hogy egy újabb unalmas órára üljek be, de már nem bántam. Lesz min agyalnom, például az elhangzottakon, látszólag értelmetlen beszélgetés volt, de valójában talán sokkal több volt benne.

END