Scam | Larry | 9. rész - Féltékenység vagy szerelem?

Sziasztok!

Szerda van, azaz Scam rész, és bár ebből nincs még két rész megírva nem szerettelek volna Titeket rész nélkül hagyni. És bár kicsit elszontyolodtam, hogy csak két kommentem érkezett a Babysitter részéhez, most újult erővel és reménnyel telve teszem fel nektek a részt.

Innentől nagy fordulatot vesz a történet, talán kicsit depressziós hangulatot vesz is fel a sztori, de igyekszem ezt majd kicsit feldobni. Öhm, nos igen, azért hozom ilyen korán részt és nem este, mert betegség miatt itthon kuksolok, szépen felfáztam, tegnap egész nap csak feküdtem. :D  De nézzük a jó oldalát, fel tudom nektek rakni a részt! ;)

ÉS NAGYON FONTOS! Hamarosan lesz még egy posztom, illetve itt oldalt egy szavazást is teszek ki, ugyanis a Babysitter-nek hamarosan vége és szeretnék még egy történetet élőre megírni, ami majd ezen a blogon fut, az egyik ötlet a Strange Life, a másik a Hatvan nap, az egyik fura, a másik depis, de majd a következő bejegyzésben részletesebben, csak szavazzatok kérlek, mert nem tudom melyiket olvasnátok előbb, természetesen mindkettő meg lesz írva - elvégre a Scam sem lesz hosszú életű már - de megengedem, hogy Ti döntsetek (facebook sem volt számomra egyértelmű).

Nah mindegy is! 

Kellemes olvasást!

Lau

Harry

Az éjszakai beszélgetés után szépen felbattyogtunk a szobánkba és visszafeküdtünk aludni, már amennyire ment. Louis horkolt, keservesen, majd meg fulladt, folyamatosan ébresztgettem, mert félő volt félre nyel, de én… Valami fájt, szorított, nehéz volt a mellkasom, zúgott a fejem, nem tudtam aludni miatta, csak forgolódtam, és figyeltem Lou békés arcát. Mikor éppen nem horkolt aranyos volt, szinte már gyönyörű, olyan gondtalannak, olyan gyermekinek tűnt.

Reggel azonban mindketten nyűgösen keltünk, nálam érthető volt, nála már alig, elvégre hajnali kettőtől aludt egyhuzamban nyolcig. Én kilencre megyek be, Louis tízre, így még neki több ideje van. Nos igen. Míg én gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és kontyba fogtam a hajam, addig ő csak feküdt az ágyamban. Vissza is aludt. Most éppen előtte álltam, és figyeltem ahogy nagyokat szuszog, felkuncogtam, majd négykézláb mellé másztam és megsimítottam arcát.

- Hey, Tökmag, ébredj! – mondtam mosolyogva, miközben haját füle mögé túrtam. Felsóhajtott, majd megfogta csuklómat és elhúzta a fejétől – Na, Louis! Dolgoznom kell, és még haza kell téged vinnem a cuccaidért! – mondtam kicsit erőteljesebben.

- Jól van, fáradt vagyok… - nyöszörögte a párnába. Kinyitotta szemeit, majd fáradt tekintetével méregetett, felsóhajtottam.

- Én is, de a munka az munka

- Egésznap szaladgálhatok, éljen!  - próbált valamiféle mosolyt erőltetni arcára, de elég fáradtra sikeredett, felnevettem, olyan idétlen arcot vágott. Nevetve másztam ki az ágyból, míg ő csak morogva felült. – Min nevetsz?

- Rajtad. Olyan idétlen képet vágtál

- Mikor van ebédszüneted? – kérdezte rám pillantva, s valamennyivel üdébben. Elgondolkodtam, nekem nem igazán van olyanom, Melanie hoz valami kaját és munka közben eszem, bár elméletileg van ebédidőnk.

- Déltől egyig, miért? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Kajálhatnánk együtt – vont vállat mosolyogva, bár még ez is elég fáradt mosoly volt. Tetszett az ötlet, hogy nem csak én kezdeményezek. Elméletileg úgyis domináns, legyen férfi, hívjon el ebédre, fizesse ő, válasszon ő éttermet.

- Vagyis menjek érted délben a stadionba?

- Igen, de én állom az ebédünk – vont vállat ismét, majd elengedett egy ezer wattos vigyort.

- Melyikben lesztek? A Boleyn stadionban? – kérdeztem táskámért nyúlva. Az a legnépszerűbb, és ha jól olvastam, illetve írtam akkor ott lesz a Doncaster Rovers meccs, a Leeds United ellen, gőzöm sincs melyik csapat is az, úgy őszintén a Doncaster Rovers tagjait sem ismerem annyira, csak Louis-t, őt is alig.

- ’Asszem abban, az van a legközelebb, nem?

- Fogjuk rá. Hánykor lesz a meccs?

- Hatkor, de gyertek ötre. Ha az edzésre is jönni szeretnétek akkor háromkor kezdünk, mármint akkor már nézhetnek is minket, és jön a Leeds is akkor már, aztán öttől hatig pihenő – mondta teljesen beleélve magát, pedig jól tudja, hogy nem szeretem, és nem is értem a focit. De az ügy érdekében nekem is mindent meg kell tenni, nemde?

- Ha nem gond, Tökmag, nem megyünk az edzésre, de ötre ott leszek, oké? Ne verd ki a hisztit! – emeltem fel mutatóujjam. Csak kinyújtotta a nyelvét, amire legszívesebben rávágtam volna a ,,Tudod hova”-t, de lesz majd még ott a nyelve, csak türelem. Ezen a meccsen is történhet sok minden, akár véletlen egy ölelés, puszi, és mi egymás, ami bőven elég a médiának ahhoz, hogy találgassanak.

- Jó, majd visszatartom a könnyeim – mondta fejet rázva – Kihozod a fürdőből a ruháim?

- Már kihoztam – mondtam mosolyogva, majd az íróasztalomhoz sétáltam, amin ott pihent tegnapi alsója, nadrágja és pólója, kezembe vettem, majd az ágyra dobtam. – És nem fordulok el. Ez a büntetésed amiért hanyag vagy – mondtam karba font kezekkel. Szemei rögtön elkerekedtek, de fel kellett fognia, hogy bizony komolyan beszélek, és tényleg nézni fogom ahogy öltözik.

Morogva mászott az ágy végébe, majd letette lábait és levette pólóját. Nyüszíteni tudtam volna a látványtól, és nem azért, mert olyan izmos volt a mellkasa, vagy kockás volt a hasa. Olyan sovány volt, annyira fájdalmas volt ránézni, hogy vissza kellett nyelnem a torkomból fel-feltörő sírást. Huszonnégy éves és nem tudom van-e ötven kiló. Bár ezen én is keresztülmentem, lógott rajtam a bőr, nem volt alakom, nem volt súlyom sem izmom. Fájdalmas volt minden reggel a tükörbe néznem, de nem bírtam enni, nem voltam anorexiás, nem, soha, csak gyomoridegem volt, fekélyem az ideg, a fájdalom miatt. Nem bírtam enni, ha ettem nem maradt meg bennem.

Louis csak ült az ágy szélén, fejét lehajtotta, nem mert rám nézni, a pólóját markolgatta, fájt neki. Hogyne fájna? Fáj a gyomra, a feje és a szíve, amiért ilyen mélyre süllyedt és gyenge ahhoz, hogy talpra álljon.

- Ezért kérdezősködtél a múltamról? Hogy tudd, a kínlódás után boldog leszel-e? – kérdeztem halkan elé lépve. Felsóhajtott, vállai megremegtek.

- Sosem leszek boldog, Harry – szinte suttogta ezt a pár szót. Letérdeltem elé, majd megfogtam a térdeit és kicsit megszorítottam, mire rám emelte kék íriszeit, amik könnyektől csillogtak.

- Dehogynem, nézz csak rám! Boldog vagyok – mosolyogtam rá bíztatásképp, tudom mit érez, mit fog, vagy mit érzett. Tudom milyen az szörnyű, kínzó sötétség ami magába szippant, és nem tudsz ellene mit tenni, mert nincs egy gyertya sem, ami világítana, csak állsz a sötétben, vakon, és nem érzel semmit, csak fájdalmat. Szinte lemarja rólad a bőröd a fájdalom.

- De nem miattam… - suttogta szemembe nézve – Senkinek sem tudok örömet okozni! – elsírta magát. Könnyei ömlöttek, szája remegett és csak nézett szemeimbe, amiket alig látott a könnyfátyoltól.

- Ez nem igaz, Lou. Melletted boldog vagyok, nem járunk, nem vagyunk szerelmesek, de…fényt hoztál az életembe – mondtam jobb kezemmel megsimítva arcát. Felsóhajtott, tenyerembe simult, nem hitt nekem, nem hitte el, hogy mellette másabb. Pedig most nem hazudtam. – Mondtak neked valamit, Louis? Azt mondták hasztalan vagy? – mikor kimondtam azt az egy szót belé szorult a levegő, és elkapta a tekintetét. – Ki mondta?

- Anya… - sóhajtotta fájdalmasan – A-anya szerint nincs hasznom, és hiába lettem focista utál, csak a média előtt játssza magát

- Mi történt?

- Semmi… Utál… - vont vállat – Nem tudom mit tettem, nem emlékszem rá, de az egész család utál – sosem beszélt még ilyen fájdalommal semmiről. Szinte nekem fájt a szomorúságtól karcos hangja, ami magába foglalta az eddigi évek sérelmeit. Megtört…megtörtem, vagyis megbízik bennem, ezt egy interjúmon sem mondta el, akárhányszor csak kérdeztem a családjáról, mindig mosollyal az arcán mesélt róluk. Mind-mind hazugság volna? Képzeletek?

- Lou, nyugodj meg. Megiszunk egy kávét és hazaviszlek, oké? – kérdeztem mosolyogva, hogy némiképp megnyugtassam. Bólogatni kezdett.

- Oké – sóhajtotta. Felálltam a szőnyegről, majd ismét kezembe vettem táskámat. Gyorsan magára kapkodta ruháit, majd felállt az ágyamról. Nincs túl sok időm megcsinálni, így csak böktem egyet fejemmel az ajtó felé, Louis pedig nagyot sóhajtva lépdelt ki a szobámból, az ajtó előtt pedig belebújt cipőjébe.

Lerobogtunk a lépcsőn, egészen a konyháig, aminek pultján már várt a gőzölgő, finom reggeli. Amerikai palacsinta csoki öntettel és eperrel, a kedvencem. Ezt az egy dolgot meg tudom sütni, talán. Bár még ezt is képes vagyok elrontani. Louis nagyot sóhajtva ült fel a pulthoz, míg én csak megálltam mellette, és rögtön a bögre kávémat vettem kezembe.

- Jó reggelt! – köszönt még mindig karcos hangon.

- Jó reggelt! – mosolygott rá anyu, aki a mosogatónak dőlve figyelt minket – Sírtál?

- Csak…emlékek – legyintett egyen Louis.

- Ha gondolod mondd el – kacsintott rá, de csak fejrázást kapott – Ez esetben kérsz kávét?

- Igen, köszönöm – mosolygott rá anyára. Én már javában ittam a koffeines italt, ami bár nem dob fel és nem ad túl sok energiát, már része az életritmusomnak, amiből ugye nem eshetek ki, így a kávé is része lett az életemnek.

Leültem Louis mellé, aki ebben a pillanatban kapta meg saját adagját. Elé tette anyu a cukrot, és a tejet is, ő pedig adagolta. Szinte csukott szemmel meg tudtam volna előre mondani mennyi lesz. Két kanál cukor, nulla tej, ideges és fáradt, ez pedig kicsit felpörgeti, felnyomja a vércukrát és a vérnyomását is. Tudom, én cukor és tej nélkül ittam, persze kis csészében, úgy, ahogy ő.

- Mit nézel? – kérdezte a csésze takarásában, majd belekortyolt a meleg kávéba.

- Semmit, Lou. Semmit – sóhajtottam fel, majd nekikezdtem reggelimnek. Isteni volt, mint mindig. Louis természetesen hozzá sem ért addig, amíg meg nem itta azt a pár kortynyi kávét. Utána persze ő is jó ízűen falatozott.

- Hmm, Anne, ez nagyon jóra sikeredett! – dicsérte anyut immár sokkal élénkebb mosollyal. Anyu elpirulva legyintett. – Robin nem jön enni?

- Akkor ment dolgozni, ahogy mi…nos összevesztünk – válaszoltam rögtön anyám helyett, aki csak egy bólintással erősítette meg kijelentésem. Ám hirtelen kérdőjelek cikázták szemeiben.

- Összevesztetek? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Harry féltékeny – kuncogott rögtön Louis, mire csak vállat vontam. Nem tudom, az voltam-e, elvégre Danielle se nem szebb, se nem jobb nálam, Louis-t pedig biztosan nem ismeri jobban, pedig mindössze két napja álltunk úgy igazán szóba egymással. Én magam sem értem Louis miért bízik bennem ennyire, de…tönkretesz a tudat, hogy így kell kihasználnom, de ha hallgat rám, és nem inog meg a bizalma, akkor túléljük, és lehet életre szóló barátságunk, vagy szerelmünk. Csak adjon nekem időt!

- Nahát fiam, mégis kire?

- Az exemre – folytatta rögtön Louis, de szinte ragyogott a boldogságtól.

- És te ennek ennyire örülsz? – kérdeztem én is mosolyogva.

- Azt mondtad bejövök

- Ez fordítva is igaz

- Ebből mit veszel le? Örülök?

- Talán – sóhajtottam. Olyan semmitmondóan ejtettem ki a szót, pedig a szívem ezerrel vert, majd kiszakadt a mellkasomból. Boldog voltam, tetszem Louis-nak, vagyis inkább bejövök neki. Ez remek! Nem csak a munkám miatt, az jó formán nem is érdekel, maga a tudat, hogy tetszem valakinek, aki nem meleg.

- Biztos – válaszolta Louis, bár nem kérdeztem, megerősítette az érzelmeit.

- Még, hogy nem meleg… - kuncogott halkan anyu, Lou arcára pír szökött, én pedig boldog voltam. Sosem éreztem még ilyenfajta boldogságot, de ez…csodálatos érzés.

***

Percek suhantak el a fejünk felett, rengetek perc. Megreggeliztünk, majd elköszöntünk anyutól, és már siettünk is, ugyanis késésben voltam egy csöppet, és még Louis-t is haza kell vinnem. Mostanra már a kocsiban ülünk, és utazunk Lou-hoz, ő navigál én pedig vezetek, azt mondta nem lakik messze, ahogy a stadion sincsen már túlságosan messze. Halkan dúdolva vezettem, néha-néha Louis is becsatlakozott, ha ismerte a számot, mikor pedig rontott együtt nevettünk. Édes hangja volt, magas, de mégis valahol férfias, nem illet a kinézetéhez, a domináns alkatához ez a hang, ahogy hozzám sem illik ez a mély, csábos hang, amitől a nők rögtön beindulnak, pedig köztudott, hogy meleg vagyok.

Nagyot sóhajtva parkoltam le a ház előtt, hatalmas volt, puccos, menő, laza, minden egyben, az enyémhez képest palota, bár az enyém is rendben volt oda haza, ez egy vagyont ér, míg az enyém egy régebbi ház felújítva, de ez…teljesen modern, új, hatalmas kerttel és medencével. Élvezet lehet itt élni, kész luxus, és ez még csak az egyik háza, van ám Doncaster-ben is.

- Bemenjek veled, Tökmag? – kérdeztem kihúzva a kocsi kulcsot.

- Ahha – bólintott egyet Lou – Ha nem gond, pár napot nálad alszok

- Tessék?

- Itt van Dani kocsija, tuti nem ment még el, bár gondoskodni fogok róla, hogy elmenjen – vont vállat, majd már ki is szállt a kocsiból. Nekem sem gond, ha velem alszik, sőt javamra válik majd, hogy mindig nálam lesz, megismerjük egymást, és könnyebb lesz elcsábítani is, vagy bármi más.

Nagyot sóhajtva szálltam ki én is, majd követtem Louis-t be az udvarba. Rögtön egy németjuhász kutya rohant lábaihoz, akinek a fejét megsimította, majd már el is küldte az ebet, aki engedelmesen sétált el tőle. Gyönyörű volt az udvar, picike, fehér kövek mindenütt, gyönyörű rózsák illatoztak a kis járda mentén, kerti törpék vigyáztak a lépcsőkre. Aranyos és szép is volt egyben.

Lou kinyitotta az ajtót, majd jobb kezét hátranyújtotta. Nem értettem miért, de aztán hátrafordult, kedvesen mosolyogva.

- Nem fogsz neki örülni, de fogd meg a kezem, tegyük féltékennyé ezt a ribancot – kacsintott rám, én pedig szemet forgatva fogtam meg bal kezemmel övét, majd lassan meleg tenyerébe csúsztattam enyémet. Ahogy hozzáértem kirázott a hideg, és bizsergés futott végig karomon, mígnem a gyomromban megállapodott. A bizsergés a gyomromban folytatódott, amitől a számat beharaptam, és csak reménykedtem, hogy Louis nem hallja majd szívem heves dobogását, aminek nem tudtam parancsolni.

Behúzott az ajtót, és pedig engedelmesen követtem. Egy kisebb folyosó tárult elénk, ahol cipők és ruhák fogadtak, mind-mind a földön, ahogy beljebb haladunk hangos, élvezetes nyögések visszhangoztak a házban, egy nőé és egy férfié természetesen. Éreztem, ahogy Louis keze megfeszül, és nem a féltékenységtől. Beértünk a nappaliba, aminek közepén volt egy hatalmas, fekete kanapé, azon pedig két test, abból az egyik mozgott. Szemeim kikerekedtek, ahogy felismertem a rövid hajáról a férfit, aki éppen ki-be mozgott Danielle-ben, aki hangosan nyögött minden egyes lökéskor.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de ez az én házam, az meg az én kanapém – szólalt meg idegesen Louis, mire a pasi ijedtében kihúzódott a nőből, és lefordult a kanapéról. Becsuktam a szemem, nehogy meglássam alig pár perce használt szerszámát, mert pont nem érdekelt, de látni akartam Dani arcát így kinyitottam szemeim. Ijedt, és döbbent volt, keresett valamit, amivel eltakarhatja meztelen testét. Szerencsémre „csak” a melleit láttam, de az is sok volt.

- Louis, drágám, hogy, hogy hazajöttél? – kérdezte aztán mikor talált egy köntöst a kanapé mellett, amibe belebújt, majd a fiatal férfinak az ágyékára dobott egy díszpárnát.

- Haza? Neked ez az otthonod? Úgy hallottam szakítottunk – gúnyolódott Louis, majd a pasira nézett. – És te ki vagy? Victor vagy Daniel? Vagy esetleg David?

- Ő David – szólaltam meg én halkan – Társszerkesztője Zayn-nek

- Neked is bejönnek az újságírók, aranyom? – kérdezte ismét a csapzott nőre pillantva, aki idegesen nézte összekulcsolt kezünket, amikről már meg is feledkeztem, olyan  kellemes volt.

- Mi? Te együtt vagy vele? – kérdezte undorral hangjában, szinte felháborodva, rám mutatva. Szemet forgattam, nem értettem miért ő háborog, mikor Louis házában tette szét a lábait holmi nincstelen, szerencsétlennek, akinek büdös a munka, de kurvára mindig telik. Louis-nak kéne háborognia – meg is teszi – akit átvert, és megcsalt.

- Igen

- És mégis mióta?

- Kicsit később jöttünk össze, mint te meg David, vagy Daniel, vagy Victor, vagy ki vagy te! – legyintett egyet – Csak a cuccaimért jöttünk, összeköltözünk, utána pedig majd eljön a meccsemre is – kacsintott rá a lányra, majd a lépcső felé ráncigált. Élveztem ezt a szerepjátékozást, most felvettem a szerető szerepét, ami kapóra jön nekem.

- Összejöttél London legnagyobb buzijával?! – kiáltott utána.

- Te pedig összejöttél London legnagyobb drogdílerével? – kiáltott vissza Louis, ezek szerit ő is ismerte David-et. Nincs jó híre a srácnak, drogozik, a munka meg büdös és fáj ugye, tanulni sem igazán akart, talán még a diplomája sincs meg, az is lehet csak gyakornok nálunk, bár nem sokáig, ezek után páros lábbal rúgják majd ki.

Felvezetett a lépcsőn, ami egy újabb, hosszú folyosóra vezetett. Benyitott az egyik szobába, amibe aztán be is húzott. Elengedte kezemet, én pedig szétnéztem a szobában, míg ő az ágy alól előhúzott egy bőröndöt, amit az ágyra dobott. Elkezdett pakolni, én pedig megszemléltem minden centit. Gyönyörű capuccino színűek voltak a falak, fekete bútorokkal, és egy gyönyörű, hatalmas franciaággyal, ami bár gyönyörű volt, ízléses, és minden álmom, semmi pénzért nem feküdtem volna bele, ha tudom Danielle is benne feküdt valamikor.

A bőrönd hamar megtelt, így be is cipzározta Louis, és a földre helyezte, kihúzta fogantyúját, majd már húzta is ki maga után a folyosóra.

- Minél előbb menjünk innen, hányingerem van. Undorító ez a nő, jézusom, és egy évet kibírtam vele?! – beszélgetett magában, miközben lekapdosta az akasztóról kabátjait és fölsőjeit, majd a kezembe nyomta őket. – Hozod lécci?

- Hogyne – sóhajtottam egyet, majd már siettünk is le a lépcsőn. Látszólag tényleg nem akart maradni, amit megértek, tényleg szörnyű ez a légkör, ez az…aura ami körülöleli az egész házat, és szinte szorongat majd összeroppantva tüdődet. Ezt mind Danielle okozta, miatta volt a háznak rossz benyomása, azaz simán öngyilkos lennék ebben a házban, olyan rideg. Szépnek szép, de nem otthonos, nem áraszt melegséget a fal, helyette inkább a veszekedéseiket suttogja vissza részletekben. Sokszor vághatott Louis a falba, mindenhol repedt volt, néhol kicsit véres, körömnyomok is látszódtak benne, és biztosan nem az élvezettől karmolászta egyik sem.

A ribanc a lépcső végében állt, karba font kezekkel, mérges tekintettel várta ,,kedvesét”, hogy leérjen szerencsétlen a bőrönddel. A pasi már eltűnt, nem láttam a nappaliban, bár annyira nem is kerestem, se nem szép, se nem okos, és még a munka is büdös ugyebár. Csak egy igazi ribancnak jók az ilyenek.

- Nem mégy sehová, Louis! – dörrent rá a srácra, amint az lelépett az utolsó lépcsőfokról is.

- Fogadjunk? – kérdezte gúnyolódva Louis, majd ment volna tovább, de ringyó mellkasánál fogva visszanyomta.

- Szeretlek Louis, ez csak egy….botlás volt! Te vagy az igazi, a szerelmem, az elképzelt férjem, a gyerekeim elképzelt apja!

- Látod Dani, ez a baj! Csak képzelet vagyok! Számára pedig – mutatott háta mögé, azaz rám – a jövő! Számára én vagyok az első, nem a pénz, nem a puccos lakások, nem a kifizethetetlen éttermek, nem. Neki tudod mi a legfontosabb? A lelki békém, amit melletted sosem találnék meg, hiába vagy ,,álmaim nője”, meg az álmaim férfija, szép vagy sem, számomra szent! – ez nagyon jól esett, bár azt mondta szép vagyok, így mertem remélni ezt csak az ideg hozta ki belőle, bár így is hazudott. Nem járunk, nem ápolgatom a szívét, és lelkét…de állj…ápolgatom. Anélkül, hogy észrevettem volna.

- Nem fogsz kimenni az utcára ezzel a buzival! Nem foghatod a kezét! – kezdett el sipákolni a féltékenységben, bár inkább volt ijedtség, amolyan ,,Elveszítem minden vagyonom, jajj ne!” féltékenység volt, pedig nekem nem kell az exe pénze, nekem a Sony Music és a Modest! pénze kell.

- Na figyelj aranyom, most elmagyarázok neked valamit, ami már régen nyomja a szívem. A buzik rudaznak, bárokban, és szétteszik bárkinek a lábukat, úgy mint te. Én, vagyis mint egy meleg normális, kiegyensúlyozott életet élek, tudok szeretni és szeretve lenni is, ellentétben veled, és tudom értékelni Louis-t veled ellentétben. Szóval fogd be azt a plasztikáztatott szádat és araszoljál arrébb, vagy én foglak innen elrángatni! – a végére ordítottam. Buzi…apád esetleg az volt, én nem. Meleg vagyok, nem buzi! Ribanc! Teljesen felhúzott ezzel, nem szeretem, sőt egyenesen rühellem, mikor buzinak neveznek, mert nem vagyok az.

- Hallod te ezt? – kérdezte Lou-ra nézve, aki csak vállat vont.

- Ez van, édes – mosolygott rá a lányra majd arrébb lökte vállával így mindketten le tudtunk lépdelni a lépcsőkön, és az ajtóhoz sietni, hogy minél előbb elhagyhassuk ezt az épületet, amitől a szívroham kerülgetett, főleg, hogy Danielle is itt van.

- Szeretlek, Louis! – ordított a srác után, de Lou csak nagyot sóhajtva kinyitotta az ajtót, és végleg elhagyta a házat, legalábbis egy időre.

***

Ismét a kocsiban ültünk, Louis cuccaival és sporttáskájával, amit Danielle hajított utána mérgében, minden a hátsó ülésen csücsült, míg mi néma csendben ültünk egymás mellett. Már nem voltunk messze a stadiontól, ettől pedig Louis még idegesebb lett. Felcseszte a ribanc, és még szerintem ezer, meg ezer gondolat cikázott fejében, kérdésekkel társulva. Hogyan, miért, kivel? Körülbelül ezek voltak azok a kérdések, amik belephették agyát.

Megérkeztünk a stadion parkolójához, kerestem egy üres helyet, majd leparkoltam és behúztam a kéziféket. Louis nagyot sóhajtott, majd lenyúlt lába közé, hogy elvehesse sporttáskáját, amibe focis cuccai pihentek. Kiszálltunk, Louis a kocsi oldalának dőlt, én pedig átsétáltam mellé. Elővette cigis dobozát, amiből kihúzott egy szálat, majd szintén a dobozból kivett egy öngyújtót, és meggyújtotta a cigarettáját. Érzékien cigizett, olyan szép volt ahogy kifújta a füstöt, olyan…férfias. De a szaga természetesen borzalmas volt, fancsali képpel álltam mellette, de semmi pénzért nem araszoltam volna arrébb.

- Szóval, hogy vagy? – kérdeztem lenézve rá, mire vállat vont.

- Szarul – volt egyszerű, és közömbös válasza. Nem ilyen szakításra számíthatott, ráadásul ő nem csalta meg Dani-t, ő hűséges volt, velem csak színészkedett, ami utólag már fáj, mégis sokkal jobban jött ki a dolog, és így legalább előrébb leszek egy lépéssel, Danielle-nek hála biztosan benne leszünk a médiában, és jönnek majd a ,,Larry Stylinson”  találgatások, miszerint a híres focista, és Anglia legkedveltebb újságírója együtt járnak pár hónapja. Összemossák a nevünket, jönnek a fan shippek, és persze a ,,Mikor lesz gyerek?” kérdések. Már nagyon várom…

- Szerintem viccesen rendezted le – jegyeztem meg, hogy kicsit feldobhassam, de nem reagált, csak beleszívott a cigijébe.

- Rendeztük le – nyomta meg a ,,rendeztük” szót – Ha te nem vagy ott, és színészkedsz biztosan visszacsábítgat

- Akkor viszont kiheréltelek volna

- Igen tudjuk, féltékeny vagy – sóhajtott fel, majd végre rám nézett – És ez boldoggá tesz

- Hogy féltékeny vagyok?

- Nem, hogy magadnak akarsz – mosolyodott el gyengéden, majd ismét elkapta a tekintetét. Lefele nézett, néha-néha beleszívott a cigibe, majd kifújta a füstöt, amit felém sodort a gyenge fuvallat, így mind az arcomban kötött ki, nagyobb grimaszt kiváltva belőlem. – Mióta…mióta azt mondtam ott Dani-nél, hogy a pasim vagy bizsergek – kezdett bele halkan. Alig egy fél órája bizsereg ettől a mondattól. – Éreztem már ilyet, de az egy csodás dolog kezdete volt, viszont borzalmasan ért véget

- Tudom, milyen. Egész este ezt éreztem, bizseregtem. Melletted – mondtam én is halkan, lassan lehajtva fejem. A cipőm orrát kezdtem nézni, nem mertem még felemelni sem a fejem. Gyengének éreztem magam. Elvesztem, benne. Egy olyan dolog jött kettőnk közt létre ez alatt a két, majdnem három nap alatt, aminek nem kellett volna. Egy szép dolgot nyitunk most meg, de borzalmas lesz a befejezés.

- Ez az, Harry? Amire én gondolok? – kérdezte meglökve kezemet. Felkaptam fejemet, egyenesen rám nézett kék, csillogó szemeivel. Félt, ahogy én is. Megijedtem az érzéseimtől, mert kori még! Alig három nap telt el! Kettő…nem szabadna…hacsak…az első pillanattól fogva nem ez van…

- Ha kimondod, válaszolok – feleltem sóhajtva, nagyot nyelt. Eldobta a cigit, majd eltaposta, és ismét rám nézett.

- Szerelmesek vagyunk? – kérdezte segítségért esedezve, szemei szinte sírtak, két írisze fájdalmat sugárzott, félelmet. Felsóhajtottam.

- Igen

- És ez helyes?

- Nem tudom – vontam vállat – Lehet szép a nyitás, Louis, de milyen lesz a befejezés?

- Olyan, amilyennek szeretnénk – mondta immár kicsit vidámabban mosolyogva – Ha…követlek, és bízom benned, megígéred, hogy széppé teszed a befejezést?

- Lou, még el sem kezdtük…

- Csak ígérd meg – vágott szavamba kapkodva. Választ akart, egy hazugságot akart hallani. De valahogy el kell kezdeni, nem igaz? Hogy minél előbb vége lehessen ennek a hülyeségnek, és tervezgetni tudjak. De nem így kéne, még korai.

- Megígérem – mondtam határozottan. Bólintott, majd két kezével derekamért nyúlt, pillanatok alatt termett előttem, és nézett hatalmas kék szemeivel az én zöldjeimbe, meglepődtem, olyan hirtelen feszült nekem, és szorított a kocsi, és mellkasa közé, hogy megnyekkenni sem volt időm. Mosolygott, én pedig összezavarodtam. Éppen az előbb vallottunk egymásnak szerelmet egy szakítás után, és ezt mind egy szó, és egy kézfogás váltotta ki belőlünk. Elvesztem az érzelmeimben, nem tudtam csak gyorsan dobogó szívemre koncentrálni, ebben az volt még a legmegdöbbentőbb, hogy hallottam Louis szívverését is. Olyan közel volt hozzám, hozzámért a mellkasa, és terpeszben álltam, alacsonyabbnak tűntem, így mellkasa is pont enyémnek feszült. Tisztán éreztem minden egyes kis dobbanást. Elmosolyodtam, olyan kellemes volt. Kezeimet nyaka köré tekertem, majd lágyan, de még közelebb húztam magamhoz.

- Én is érzem, Harry – kuncogott fel Lou – Érzem a szíved dobbanását

- Most mit fogsz tenni? – kérdeztem oldalra biccentve fejem, mire csak hümmögött.

- Megszokom, hogy egy férfit ölelek, aztán összeszedem magam, és megcsókollak

- Nem korai ez?

- Légy férfi, és bízz a bizonytalan jövőben – mondta még mindig mosolyogva, majd felsóhajtott  - Egy huszonnégy éves srácnak semmi sem lehetetlen

- Igen, erre rájöttem – biccentettem egyet, majd csak vártam, de egy csók sem érkezett, ehelyett Louis elengedte a derekamat, és kikapta zsebéből telefonját.

- Mennem kéne, te is késésben vagy – sóhajtott fel, majd lehajolt táskájáért, és vállára akasztotta. Elszomorodtam, azt mondta megcsókol, bár még korai volt, sejthettem volna, hogy nem teszi meg.

Felsóhajtott, majd közelebb araszolt hozzám, és összenyomta ajkainkat. Nem volt időm reagálni sem, rögtön ellépett, csak hatalmas szemekkel nézem utána, ahogy szépen lassan ellépdel tőlem.

- Este látlak! – intett egyet fél oldalt állva, majd teljesen megfordult, és sietősen lépdelt a stadion kapuja felé. Csak álltam, és vártam a csodát, vagy egy pofont ami felébreszt az álmomból, de nem így történt. Nem álom volt, valóban kaptam a számra egy puszit, valóban átölelt, és valóban szerelmet vallottunk egymásnak. Még, ha korai is volt. Beugrottak anyám szavai ,,Izzik köztetek a levegő, drágám”, ,,Szeretni fogod”, ,,Kár ezért a fiúért”. Mind tudtuk előre mi lesz, mégsem bíztunk benne, nem hittem el, amit anyám mondd, pedig tudtam, biztos voltam benne, hogy korábban jön el ez, mint gondoltam. Már azon az interjún láttam valamit a szemében, már azóta a fejembe égette magát kisfiús pofikája…anno egy éve.

Fejet ráztam, akkora már Louis-t nem láttam, biztosan azóta bért a stadionba és már öltözik. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza az én oldalamra, majd bepattantam a kocsiba, és már siettem is a munkahelyemre, mielőtt jönne az email ,,Ki van rúgva!”.

***

Bár nem szeretik, ha kések kénytelenek voltak várni, dugó volt. Majdnem két órát késtem a munkahelyemről, mindkét megbeszélésről lemaradtam, és csúnyán leoltottak emiatt. Behívattak az igazgatói irodába, mint holmi kisgyereket, majd közölte a főnök várjam meg. Feszengve ültem a bőrszékben, doboltam lábaimmal, és nem azért, hogy vajon mit szól majd, hanem az alig egy órája történt események miatt. Korai öröm még, nem akarok egoistának tűnni sem, nem tudom mit feleljek majd? Megcsókolt, átölelt? Mindezt egy parkolóban, London egyik legnagyobb stadionja előtt?

Mr. Wood gondterhelten nyitott végre be az irodájába, majd helyet foglalt velem szemben. Végigmért, én úgyszintén őt, nem tűnt idegesnek, de jó kedvűnek sem.

- Szóval Styles, merre volt eddig? Majdnem két órát késett, lemaradt két megbeszélésről, és még a cikkeit sem rendszerezte! Igaz, péntekre kértem, de ma szerda van, Harry!  - most vár viszont ideges volt, és megemelte hangját. Felsóhajtottam, muszáj elmondanom, vagy letépi a fejem.

- Sajnálom, uram. Louis-val voltam, elmentünk a cuccaiért, utána elvittem a stadionhoz

- Magánál aludt? – kérdezte örömködve, még szemei is felcsillantak.

- Igen, egy ágyban ráadásul – sóhajtottam fel. Nem akartam, de muszáj. Összecsapta két tenyerét, komor arca mosolyba futott. Örült, pénzt hozok a cégnek, ezzel segítve pár száz embert, miközben tönkreteszek egyet, akit szeretek… Gratulálok, Harry. Igazi ember vagy.

- És volt más is?

- Megcsókolt…

- Megcsókolta? Ez undorító, mégis remek! – kiáltozott még mindig örömteli hangulatban, míg én egyre jobban csúsztam le a hatalmas bőr széken. Legszívesebben a föld alá temettem volna magam szégyenemben. Egyre jobban bánom, de nem tehetek ellene.

- Ma pedig elmegyek a meccsére

- Legyen feltűnő, ölelkezzenek, csókolja meg, bármi ami félreérthető és tudnak rajta csámcsogni! Elmehet! – intett egyet, én pedig rögtön fel is pattantam és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Elrohantam saját irodámig, majd ajtómat feltépve viharoztam be a szobába. Lihegtem, nem kaptam levegőt, valami össze akart roppantani. Fájt a mellkasom, olyan nehéznek éreztem, remegtem. Olyan furcsa folyamat volt ez, mégis…szörnyű. Mart a fájdalom, mintha valami mérget fecskendeztek volna belém a főnök irodájában. Mi ez a szorító érzés?

- Harry, jól vagy? – az asztalomra támaszkodva lihegtem, mikor meghallottam Melanie kétségbeesett hangját.

- Jól – nyögtem ki, majd szépen lassan megfordultam – Szeret… - suttogtam magam elé végig a nő szemébe nézve, elmosolyodott, majd megsimította arcomat.

- Ez remek Harry… De…tönkreteszed magad – kezdett bele kedves, nyugtató hangon, mégis most idegesített.

- Tudom, Melanie. De végig kell csinálnom – sóhajtottam fel gondterhelten, majd elkaptam a fejemet, ő pedig mérgesen morgott egyet. Asztalom mögé sétáltam, majd lehuppantam pihe-puha székemre, ami bár általában kényelmes, most mégis fájt tőle minden porcikám. A szorító érzés még mindig nem múlt el, ugyanúgy fuldokoltam, mint mielőtt Mel bejött volna.

- Szerintem nem ér ennyit, az apám bolond – morgolódott tovább – Ne tedd tönkre sem őt, sem magadat

- Köszi a jó tanácsot, de ezzel most nem segítesz! – mondtam kicsit megemelve a hangom, mikor tudatosult bennem milyen csúnyán is szóltam vissza a fejemet teljes erőből az asztalhoz vágtam. Nem, nem kéne így. És még öt óra messze van. Addig le kéne higgadnom és dolgoznom, egy csomó interjúra el kéne menni, ma lesz Taylor Swift-tel is interjúm, amire lelkileg fel kell készülnöm, aztán jöhet a cikk írás is. – Sajnálom, Melanie, ideges vagyok

- Megcsókolt, igaz? Összezavart – kérdezte immár kicsit kedvesebben.

- De még mennyire, hogy összezavart