2018. június 5., kedd

Egy nyári délután - Percico


Gyönyörű szép napot kívánok mindenkinek! :)
Fú, de régen jártam már erre, kicsit szégyellem is magam miatta, de valamiért nem ment ebben az évben úgy az írás, ahogy szerettem volna. Pár hete (hónapja?) írtam egy bejegyzés, amiben beszámolok a Mindeni megérdemel egy esélyt című írásomról, nos, azzal sem nagyon foglalkoztam, de helyette elkezdtem egy  fantasy témájú sztorit, ami már jó ideje a fejemben van. Ha minden jól megy, még az idén készen leszek vele. 
Szóval, egy ilyen születésnapi kis szösszenetet hoztam nektek, bevallom, ez egy decemberi írásom és nem vagyok vele száz százalékosan megelégedve, de szerintem olvasható. És igen, nekem van születésnapom. Sweet 16 van, éppen ezért gondoltam, hogy megleplek titeket, maroknyi olvasóimat egy ilyen kis szösszel! 
Kellemes olvasást kívánok! :)
Lexa




×Percico (Percy×Nico - PJ, HoO)
×Részleteket nem említ a könyvekből
×Alapszituáció: Itt a Szenilla nyomában premierje, Percy pedig alig várja, hogy kettesben nézhesse meg szerelmével. Ám Nico nem igazán rajong ezért a meséért.
×Hossza: 1883 szó
×Megjegyzés: A vége amolyan ,,Percy-s vicc" lenne, azért tettem zárójelbe, mert az előző bekezdés tulajdonképpen lezárná a szorit.





 − M
iért?
Csak annyit kérdeztem az ajtókeretben állva, miközben néztem Percy önelégült fejét, aki éppen egy laptopot szorongatott a hóna alatt. Oh, miért ilyen szörnyű ez? Hohó! Az már eleve nem jelenthet semmi jót, ha Percy a lépcsőházban baktat felfelé hozzám, az meg csak megint tesz rá egy lapáttal, hogyha laptop van a kezében, az egyet jelent a romantikus filmnézéssel. Haha. Jó vicc volt. Percy és a romantika… Mint a Föld és a Nap, vagy mint Zeusz és Hádész, szóval ég és Föld. De nagyon.
Pár órája hívott fel, hogy átjöhetne-e, mert szeretne nekem mutatni valamit. Huncut mosollyal az arcomon mormogtam el egy szexi igent, majd bontottam a vonalat. Kár volt, ugyanis ekkor a fridzsider felé fordultam, amire egy cetli volt ragasztva, arra hatalmas betűkkel felfirkantva. SZENILLA NYOMÁBAN, PREMIER: JÚNIUS 16. Oh, cseszd meg… Ekkor esett le az a bizonyos pénzérme – azaz a tantusz –, hogy bizony Percy drága nem romantikázni, de még csak nem is filmet nézni szeretne. Sokkal inkább fangörcsölni egy idióta mesén, amitől a falat kaparom. A Némó nyomában-t majdnem minden hétvégén meg kellett vele néznem, de cserébe rávettem néhány horror filmre. Persze olyankor egyikünk sem aludt, sokkal inkább igyekeztünk a lábfejünket a takaró alatt tartani, nehogy a Körből a csajszi lerántson a matracról vagy hasonló.
Elég fájdalmas képet vághattam, mert Percy mosolya még szélesebb lett, és megtette az utolsó lépést, így már végre a szintemen volt és meg tudott velem szemben állni. Lazán a korlátnak dőlt, majd megtörölte verejtékes homlokát. Szinte hallottam a meteorológust, amint éppen beszámol a héten várható forróságról.  „Néhol a hőmérő akár harminchét fokot is mutathat, de elszórtan esőfelhőkre is bukkanhatunk”. Nos, azt kifelejtette, hogy néhol elszórtan szexi, izzadt és büdös srácok is felbukkanhatnak, főként a lépcsőházam negyedik emeletén.
− Mert szeretsz? – kérdezte vigyorogva, közben közelebb araszolt hozzám. Karba fontam a kezeim.
− Azt hittem, már elfogadtad, hogy nem vagy az esetem. – Erre a mondatomra olyan gúnyos grimaszt kaptam, hogy majdnem elszégyelltem magam. De mégsem. Sajnos már akkor sem tudtam jól hazudni…
− Ez szarul esett.
− Ugyan. Nem fájt jobban, mint nekem a tudat, hogy nem romantikázni, hanem mesét nézni szeretnél.
A szomszéd ajtó előtt söpörgető nénike furcsán pislogott felénk párat, majd inkább jobbnak látta, ha most szünetelteti a söpörgetést. Ilyet sem lát minden nap az anyóka, az ajtója mellett szerelmeskedik két tini srác. Már szinte hallom, ahogy a férjének vonyítozik. „Bezzeg a mi időnkben még nem volt ilyen! Jöttek, megvettek apámtól, aztán már vittek is! Milyen világ ez?”
− Oh, ha szeretnéd, akkor majd romantikázhatunk is – húzogatta a szemöldökét egy perverz mosoly kíséretében. Nahát! Perszeusz Jackson kiéhezett egy jó kis éjszakára?
És már jött is a vonyíkolás a szomszéd ajtaja mögül, ha jól hallottam éppen arról veszekedtek, hogy mi legyen az ebéd, aztán elcsíptem egy ilyen is: ,,Itt van az a helyes fiatalember, miért nem kéred meg, hogy csinálja meg a TV-t? Nico biztosan meggyőzné, hogy ingyen megcsinálja!” Aztán a bácsika is válaszolt az egyébként kicsit…visszamaradott nejének. ,,De hát az a mikró!”
Percy nevetve dőlt az ajtókeretnek.
− Jó szomszédjaid vannak – jegyezte meg mosolyogva, vállat vontam.
− A héten már ötödjére rontják el a mikrót, amire még mindig azt hiszi a néni, hogy TV. Bár tény, elég…nagy – bólogattam bőszen, de Percy-nek nem esett le, mire célozgattam a ,,nagyolással”. Sebaj.
− Szóval be is engedsz? – kérdezte közelebb hajolva arcomhoz.
− Nem.
− Köszi! – Ezzel egy gyors csókot nyomott ajkaimra, majd már be is iszkolt picike, de annál otthonosabb lakásomba. Valljuk be, a Félvér Tábori kriptámnál minden otthonosabb. Ez nem volt sem túl kicsi, sem túl sötét, pont olyan otthonos volt, mint Percy-ék lakása.
Percy a háló felé vette az irányt, én pedig egy fejrázás után becsuktam az ajtót és követtem. Mire beértem a szobába ő már összeszerelte a gépét és bebújt az ágyba – bár elég meleg volt, azért még be is takarta magát. Mosolyogva bújtam ki a papucsomból, majd én is bemásztam mellé, és szorosan hozzábújtam. Csókot nyomott a fejem búbjára, miközben beindította a gépet.
− Anya puszil – szólalt meg halkan. – Estelle pedig hiányol.
Elmosolyodtam, ahogy kiejtette a húga nevét. Bár én nem vagyok egy babarajongó, ezért a kislányért odavagyok. Még csak hat hónapos, de én már most látom, mennyire hasonlít Percy-re – bár a szemeit nem örökölte, az arcformája teljesen olyan. És meglepőmódon Estelle is elvan velem. Nem sír, nem nyűgös, rengeteget gügyög nekem, és rengeteget nevetgél. Csak az a büszke, beteges mosoly ne lenne ott Percy képén, mikor babázok…
Bár már Estelle bőven megvolt, mikor én és Percy összejöttünk, elég hamar megszokott engem. Ahogy Sally és Paul is. Bár Paul rá mert kérdezni, hogy volt-e valami közöm az Annabethszel való szakításhoz, de természetesen nem volt. Hónapokig nem beszéltünk, aztán hirtelen Percy beállított hozzám félrészegen, és valami olyasmit motyogott görögül, hogy az apám elég köcsög tud lenni, ha ivászatról van szó. Naná. Apám isten, halhatatlan, nem árt neki túlságosan az alkohol, de Percy csak félvér – akárcsak én – gondolhatta volna, hogy Hádészra bukkan egy kocsmában, az jót nem jelenthet. Már csak azért is, mert ritkán hagyja el az Alvilágot. De hát ez van.
Ha már az isteni szülőkről beszélünk, akkor meg kell említenem Poszeidónt is. Ki gondolta volna, hogy a tengeristen lehet egy kicsit homofób is? Én biztosan nem. Elég furán nézett rám, mikor Percy bemutatott – mert ugye Annabetht is próbálta bemutatni az apjának, több-kevesebb sikerrel – de aztán Apollón segített a kínos helyzeten. Pff. Ki más, ha nem ő? A nagy csábító isten… Na, igen, bár nem tudom, mit keresett a tengerparton, de ott volt, és elsütött egy viccet. ,,Hát… Végül is a Pokolban meleg van, nem?” és furcsamód Poszeidón visszavágott azzal, hogy ,,Mondod ezt te Napistenként?”.
− Ez aranyos – sóhajtottam.
Oh, és mit szólt apám? Bármennyire is zord természete van és rideg, rémisztő, elég jó apa. A boldogságomat nézi, és mivel én lennék a jobb keze – amolyan hírnök, vagy titkár – ezért fontosabbnak is tart. Bár az is tény, hogy sokkal gyengébbnek tart a testvéremnél, vagy testvéreimnél. Ugyanis Biancát is jobban bírta… Szerinte nyápic vagyok. De azért hozzá szokott a képemhez, és igyekszik mindenben segíteni, és mint mondtam, a boldogságom a legfontosabb. Nem volt elragadtatva a legnagyobb ellenségétől, de azért megígérte, hogy nem tesz nagy kárt benne, ha összefutnak. Á, dehogy! Csak majd’ halálra itatta.
A gép bekapcsolt, és megláttam Percy háttérképét. Az ember azt hinné, ha ismeri Perszeusz Jacksont, akkor már azt is tudja, hogy mit állít be háttérképnek. Ahogy én ismerem, a számára legfontosabb embereket, szóval Sally-t tudtam volna elképzelni, esetleg Estelle-t. De nem… Én voltam a háttérképe. Pontosabban én és Estelle, éppen aludtunk mindketten, mikor lekapott minket. És a kis sunyi még benyomta háttérképnek. Felugrott a szemöldököm, Percy egy édes csókot nyomott az ajakaimra amolyan engesztelésképp.
− Tudom, hogy utálod, ha lefotóznak. De olyan édesek voltatok! Muszáj volt lekapni!
− Ez nem mentség, Jackson! – motyogtam vállába. Átölelt bal kezével és lágyan simogatni kezdte a vállamat, illetve hátamat, közben apró puszikkal hintette be a buksimat. Lehunytam a szemem, és csak élveztem, hogy szeretget. Ki nem nézné belőle se isten, se ember, hogy ő tud ilyen nyugodt is lenni. De tud. Nem olyan hülye ő, mint amilyennek tűnik – bár még mindig elég gyerekes. Bizonyítja ezt az, hogy éppen most kattintott rá a Szenilla nyomában című mesére.
− Ha én eltűnnék, megkeresnél? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, mire egy pillanatra lefagyott, de aztán édesen hümmögött és folytatta a simogatásom.
− Egyszer már megtettem, nem? – kérdezte suttogva. – Ha ezerszer eltűnnél, én ezerszer keresnélek meg. Még a halálom után is.
− Ne mondj ilyet! – szóltam közbe. Felemeltem a fejemet, majd hínárzöld szemeibe néztem. Valóban olyan volt, mint a háborgó tenger, és valóban annyi érzelem vegyült benne, hogy nem tudtad mindet kiolvasni. Akárcsak a felkavart víz: nem tudod kivenni belőle pontosan, miket rejteget, csak ha a felszínre tör, de akkor is csak egy részét látod. Elmosolyodott, majd ismét ajkaimra hajolt.
− De mondok, Nico. Te is megtennéd – dünnyögte bele a csókba. Ebben igaza volt, ha kéne, holtan is őt keresném, ha kéne, ismét bejárnám a Tartroszt, és ismét raboskodnék benne. – Nico? – kérdezte, mikor már egy ideje nem adtam ki semmilyen hangot. Sőt, még lélegezni is halkan lélegeztem.
− Hm?
− Ugye nem fogsz bealudni a mesén? – Szemet forgattam.
−Nem…


Az ígéret szép szó, ha betartjuk úgy jó. Szokták kántálni az ovisok. Hát, nekem nem sikerült. Nyugodt szívvel aludtam el Percy-t ölelve. Álmomban a tábort láttam, egy göndör hajú, tündefülű srác integetett, és arról kérdezgetett, mikor megyünk vissza. Elég volt megszólalnia. Leo. Már lassan július van és egy éve nem találkoztunk. Egész jó haverok lettünk ahhoz képest, hogy szabályszerűen parázott a közelemben. Mondhatni…ő lett a legjobb barátom.
Egyszer megkérdeztem tőle, miért van tündefüle. Ugyanis a srácnak tényleg hegyesebb a füle az átlagosnál. Már vártam, mikor kapok egy bazi nagy pofont a képembe, de helyette csak felvonta a szemöldökét és egy érdekes mosoly kíséretében azt felelte:
− Amiért neked halálszagod.
Mosolyogva néztem vissza Leo-ra. Olyan izgatott volt! Olajos volt, mint mindig, még álmomban is éreztem az olaj fanyar szagát, a haja a szemébe omlott, a ruhája pedig botrányosan mocskos volt. Bianca már biztosan csapott volna párat a kezére, hogy nem tudta tisztán tartani a ruháját.
− Hamarosan – feleltem.
− Siessetek! Megesz az unalom, haver. Nélküled minden olyan nyugodt… − Felnevettem. Nyugodt? Ugyan, dehogy! Csak túloz. Nélkülem is van elég baja a tábornak.
Lágy csókokra ébredtem. Percy fölém hajolva csókolgatta az egész testem – amit nem fedett ruha, márpedig ilyen melegben nem volt rajtam sok. Kuncogva túrtam éjfekete hajába, majd egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára.
− Egyszer nagyon megverlek egy DVD-vel – dünnyögte bőrömbe. Felnevettem.
− Igen? Miért is?
− Mert azt ígérted, nem alszol el. Erre?
− Sajnálom, Perce. De engem annyira hidegem hagy az a hülye hal – mondtam még mindig nevetve. Végre felemelte a fejét és egy huncut mosollyal az arcán megcsókolt.
− Ezért a kijelentésért bünti jár – dünnyögte a csókba, majd hirtelen elkezdett csikizni. Fuldokolva vonaglottam alatta, közben megrúgtam párszor, olyankor még inkább csikizett.
− NEE! KÉRLEK, NE! – ordítoztam. – Percy, be fogok pisilni!
A csikizés hirtelen abbamaradt, én pedig fellélegezhettem. Lihegve próbáltam levegőhöz jutni, bár elég nehézkésen ment. Percy a mellkasomra dőlt, majd átölelt és a nyakamba fúrta a fejét. Úgy szeretem ezeket a pillanatokat, csak ő erről nem tud. Imádom, mikor a nyakamat cirógatja a lehelete, mikor hosszú karjaival átöleli az én aprócska testemet.
− Szeretlek – mondtam pihegve. Beletúrtam éjfekete hajába, majd viszonylag hosszú tincseit az ujjaimra tekertem.
− Én is szeretlek, Neeks.
Percy légzése lelassult, egyenletes lett, lassan pedig már horkolt is. Kuncogva simogattam a fejét, közben valami idióta Disney zenét dúdoltam, de arra már nem emlékeztem pontosan, melyiket. Annyi mesét kellett Percyvel megnéznem, hogy már összekeveredtek a címek, a zenék, a karakterek. Utáltam a meséket, de mindegy volt addig, amíg Percyvel lehettem.

(Lőttek a romantikus éjszakánknak, Percy végigaludta a karjaimban a délutánt. Este hat fele ébredt, de alig, hogy felkelt csengettek az ajtón. Sóhajtva keltem ki Percy mellől, majd az ajtóhoz csoszogtam. Kinyitottam. Az ajtómban a szomszéd néni állt.
− Dominic drága! – kezdett bele, de közbevágtam.
− Nico.
− Nem tudna átjönni az a jóképű barátod, hogy megcsinálja a TV-t? – Ami még mindig mikró… Két kezet éreztem meg a derekamon. Percy félmeztelen ölelt át hátulról, majd fejét vállamra helyezte és mosolyogva nézett le az öregasszonyra.
− Dehogynem! Azonnal átmegyek! – felelte helyettem Percy.
− Köszönöm, drágám! – nyekeregte öreg hangján a néni, majd már sietett is vissza a lakásába, mosolyogva löktem be az ajtót.
− Nem is tudsz mikrót szerelni.
− De erről neki nem kell tudnia! – kacsintott.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése