Utcagyerekek| Halloweeni dekor | Első novella

Rémséges Halloweent drágáim!

Bár nem terveztem, de hoztam egy halloweeni novellát Kyle és Mar főszereplésével. Nos, a címben is azt írtam, hogy első novella, akkor lesz több is? Tervezek, igen. Kyle-t és Markot több rövid novellán keresztül fogjátok megismerni, mindegyiknek külön címe lesz, de a "könyv" teljes címe Street Children, azaz Utcagyerekek. Ez egy csapat, akiket a rosszalkodás éltet. Főként művészlelkek a tagjai (festők, táncosok, énekesek, dalszerzők, szobrászok és hasonló), akik nagyon szeretik a csínyeket, és csak hogy idegesítség gazdag, befásult szüleiket, különféle rosszaságokat tervelnek ki. Nem biztos, hogy mindig a Kyle×Mark párossal jövök majd, de alapjáraton Kyle-ról szólna, hisz ő alapította az Utcagyerekeket, ő a vezér, és ő a lázító. De majd megismeritek őket. ;)

Remélem tetszik nektek ez a nagy visszatérés! XD

Kellemes olvasást, a véleményekkel csak bátran!

Történet: Mark és Kyle imádják a graffitit. Kár, hogy ez illegális, ám ennek ellenére a két fiatal úgy dönt, hogy Halloween estéjén – csak, hogy idegesítsék a szüleiket – összefestik a környékbeli régi épületeket különféle halloweeni mintával. A kellemetlen az egészben az, hogy ők maguk jobban félnek a sötétben, mint a csokit gyűjtő gyerekek.

× Hossza: 2072 szó

× Szereplők: Kyle McCall, Mark Allen, Kei Johnson (kitaláltak)

Halloweeni dekor

A

 sötétség körülölel mindent, az őszi hideg szél csípi a az arcodat, miközben átsuhan a régi épületeken ezzel félelmetes hangokat kicsikarva a romladozó házakból. Kutyák vonyítanak, a távolból a farkas ősök válaszolnak, lábunk alatt ropognak a levelek. Úgy törnek a talpunk alatt, akár a csontok. Mark nagyot nyel mellettem, de nem szól semmit, halad tovább. Bár elvigyorodok, magamban ugyanúgy reszketek, mint ő. Rémisztő egy éjszaka a város egy rémisztő részén, amerre még a madár is csak véletlen fordul meg. Erre már faragott töklámpások sem világítanak, nem hallatszik a gyerekek vidám nevetése, nincsenek beöltözött alakok az utcán.

Az egyik bokorból hirtelen zaj csapott fel, mire Mark rögtön a kezemért nyúlt és remegve megszorította. Én fel sem fogtam a hangokat, csak ezért nem remegtem én is úgy, akár a kocsonya. Oldaltáskámmal a vállamon közelebb bújtam Markhoz, hogy megnyugodjon.

− Kyle, biztos jó ötlet pont idejönni graffitizni? – kérdezte remegő hangon. Összekulcsoltam az ujjainkat, majd mosolyogva tovább vonszoltam, bár ezt nem láthatta a sötétben.

− Mi van, beszartál? – kérdeztem csókot hintve a nyakára, mire meleg ajkaimra megremegett.

− Én ugyan nem. – Elég régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, mikor is fél igazán, most pedig egyenesen rettegett. Velem együtt. Ami csak azért kellemetlen, mert a tőlünk tíz évvel fiatalabb kisgyerekek kacagva járkálnak a sötétben, mi meg beszarunk egy nyilvánvalóan elhagyatott helyen. Kettőnk közül nekem kellett volna a bátrabbnak lennem – elvégre én találtam ki, hogy jöjjünk ide graffitizni –, de mégis úgyanúgy féltem, mint ő. Ő alapjáraton is nagyon félős volt, mindig hozzám bújt a moziban is egy-egy félelmetesebb résznél, én pedig imádtam, amikor ezt csinálja. Imádtam védelmezni, vigyázni rá, a karjaimban ringatni. Az apámnak ez nem nagyon tetszik, ahogy az ő családját sem kenyereztem le, de totálisan leszartuk. A suliban folyamatosan leszólnak, a tanárok cikiznek, de minket nem érdekel. Minket a csínyek és a szenvedély érdekel, ami most is az ereinkben tombol.

Ahogy egyre inkább az utca mélyébe értünk, úgy vált egyre félelmetesebbé és egyre lepusztultabbá az egész. Erre még a fák is szikárok voltak, a bokrok össze-vissza nőttek és szárazon zörögtek, mikor egy-egy kisebb fuvallat megkocogtatta a leveit. A járda repedezett és hiányos volt, néhol a fák gyökerei törtek maguknak utat a betonban, ami talán nappal még egészen lenyűgöző lett volna. Megláttam azt a nagy épületet, amiről a haverom beszélt, hogy hatalmas oldala van és tiszta, tökéletes graffiti készítéshez. Mosolyogva magammal húztam Markot az utca túloldalára. Megálltunk a hatalmas fal előtt, ami vagy három méter magas volt, és míg én pakoltam, addig Mark csípőre tett kézzel elemezte a fal minden részletét. Széthúztam a táskám és elővettem a festékes flakonokat, a szórófejeket és két maszkot. A maszkkal a kezemben Mark felé fordultam. Még mindig elcsodálkozva méregette a falat.

− Azt ne mondd, hogy meggondoltad magad – szóltam oda, miközben a saját maszkomat a két fülemre akasztottam. Közben valahonnan a táskám mélyéről egy kendőt is előkerítettem, amit feltekerve a homlokomra kötöttem, hogy hosszú, kékes-szőkés hajam ne lógjon a szemembe. Mark elmosolyodott, majd elém lépett és kikapta a kezemből a maszkot.

− Én? Soha.

Olyan aranyosan állt neki a maszk, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. Mindig is édesnek találtam vékony, szinte már nőies vonásokkal teli testét, a vékony hangját, az óvatos mozzanatait, a művészi mozgását. Szerettem nézni, ahogy táncol. Egy suliba jártunk, de más-más szakot választottunk, én rajzszakot, ő pedig táncszakot. Mikor éppen nekem nem volt semmilyen órám, titokban mindig meglestem a próbájukat. Mindenféle táncot vettek: hip-hop, balett, keringő, street dance, ami csak trendi volt és tanítható, ő pedig mindegyik stílusban elképesztően mozgott. Kecsesen és könnyedén, de valahol mégis férfiasan.

Felálltam, majd hozzáléptem. Bal kezemmel megragadtam a derekát, jobb kezemmel pedig lehúztam szájáról a maszkot és az álla alá húztam úgy, ahogy nekem volt. Mosolyogva pillantott az ajkaimra, a számról pedig a szemembe.

− Na mi lesz? Megcsókolsz vagy sem? – kérdezte nyakamra csúsztatva a kezét. Hümmögtem egyet, majd puszit nyomtam az orrára.

− Az tőled függ. Szeretnéd, ha megcsókolnálak?

− Jaj, ne légy nyálas! Csak csináld! – kuncogta. Mosolyogva az ajkaira hajoltam, aztán hagytam, hogy édesen és szenvedélyesen eljátszogasson velem. Alsó ajkamba harapott, majd feltépte rajta a vékony bőrt, az előbuggyanó vércseppeket pedig mosolyogva lenyalta, én pedig mosolyogva élveztem, ahogy szórakozik. – Ha festeni szeretnél, jobb lenne, ha nekikezdenénk, mert így más lesz a vége – dünnyögte a számba, mire felsóhajtottam.

− Megígértem, hogy festünk. – A falra pillantottam. Jó sok munkám lesz így, hatalmas ez a fal. – Hát akkor kezdjünk neki!

Egy vonal itt, egy vonal ott. Semmi értelme nem volt. Legalábbis elsőránézésre. De ahogy egyre több vonal lett és egyre jobban telt az idő, hatalmas figurák rajzolódtak ki. Bár létrát nem hozunk, kerítettünk egyet a régi épület fészerében, ahol volt még némi holmi, aminek hasznát vettük. Rongyok és edények. Az edények formázáshoz kellettek, a rongyok pedig a kéztörléshez. Én a fal bal oldalán dolgoztam, Mark a jobb oldalon. Néha egymásra mosolyogtunk, vagy dobozcserénél megérintettük esetleg megpusziltuk a másikat. Ez többet ért bármilyen szülői engedélynél, fenyítésnél vagy viszálynál. Bármikor szembementem volna apámmal egy ilyen közös estéért. Sokkal jobban érezük magunkat így némán, mint két órán át ülve a moziban, vagy a hatalmas ricsajban táncolva egy buliban, esetleg kellemetlen csendben egy étteremben a kajában turkálva. Nekünk ez kellett: művészet, mert mi fiatal művészek vagyunk. Néha mi magunk sem értjük, mit akarunk vagy mik vagyunk, tehát nem csodálkozunk, ha a környezetünk sem ért, esetleg őrültnek, megszállottnak nevez. Úgy, mint apám. Ő nem értékeli a graffitit, a festészetet, semmit. Neki a pénz számít, a jó üzlet, a részvények. Sem az én boldogságom nem számít már, sem anyámé nem számított, amíg élt…

Több óra elteltével, fáradtan, de büszkén, egymásba karolva néztük munkánk gyümölcsét: két hatalmas halloween tököt ,,Rémséges Halloweent!” felirattal. Illetve odapingáltuk mindketten a művésznevünket. Jól nézett ki, szép munkát végeztünk, viszonylag gyorsan, alig három óra alatt.

− Egész ügyesek vagyunk – sóhajtottam Mark nyakába, mire ő is szusszantott egyet.

− Oh, igen. Hiányzott már a graffiti, még akkor is, ha nem vagyok olyan ügyes, mint te.

− Nem lehet mindenki festőművész – vontam vállat. – Valakinek táncolnia is kell.

− Utálom, amikor kukkolsz – sóhajtotta Mark, de végül nem szállt velem vitába, inkább az ajkaimra tapadt és átölelte a nyakamat, hogy még közelebb húzzon magához. A kezemből kihullottak a szórófejek és a festékes doboz, helyette a derekát öleltem át, közben óvatosan a fal egy üres részének döntöttem a testét. Ajkairól áttértem a nyakához, már éppen a pólója alá férkőztem volna, mikor a hajamba markolt, ezzel arra kényszerítve, hogy elhúzzam a fejem a vállától.

− Mi van? – kérdeztem felnézve rá, ijedten hallgatózott és forgatta a fejét. – Mark!

− Shhht! – szólt rám. – Hallod ezt? – kérdezte tovább fülelve. Sziréna halk hangja zengett az üres utca épületei között. – Zsaruk.

− Bassza meg! – szisszentem fel, majd gyorsan elléptem Marktól és elkezdtem összeszedni a szórófejeket, addig ő az üres flakonokat, rongyokat és edényeket szedte össze, majd gyorsan bedobta a ház udvarába. – Frank azt mondta, kihalt rész! Akkor mégis ki a fasz hívta ki a zsarukat?!

− Biztos valamelyik öreg fószer a környékről – vont vállat Mark a létrával bajlódva. – Ne rinyálj ezen, már úgysem tudják leszedni.

Ez ugyan igaz, de valahogy nem szeretnék az őrsön éjszakázni, mert szinte biztos, hogy apám nem szed ki reggelig, ahogy Markot sem fogják hazavinni. Már csak azért is, mert a szülei nincsenek itthon, tehát gyakorlatilag apám felel mindkettőnkért.

Amint eltüntettük a létrát és összepakoltuk a holmit, a fejünkre rántottuk a kapucniainkat, a szánkra húztuk a maszkot és már rohantunk is visszafele az utcán. Egyre közelebbről hallottuk a szirénát, mögöttünk már a fények is villóztak, de nem adtuk meg magunkat ilyen könnyen. Még gyorsabb tempóra kapcsoltunk, és lekanyarodtunk egy mellékutcába, ahova a zsaruk nem tudtak követni minket, mert egyirányú utca volt. Nevetve rogytunk le az egyik kerítés tövében.

− Ez meleg helyzet volt! – lihegett mellettem Mark. – De élveztem.

− Valld be, az ilyen csínyek éltetnek.

− Csak azok, amiket veled csinálok – kacsintott, bár nem láttam teljesen az arcát a sötétben. Az ajkaira hajoltam és ismét szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Halk köhintés szedett szét minket.

− A kurva életbe – dünnyögtem szájára, majd a hang irányába fordultam. Jó öreg barátunk már felettünk állt karba font kezekkel és felvont szemöldökkel, egyenruhában. Hogy én mennyire utálom, amikor dolgozik.

− Bocs, hogy megzavarlak titeket – kezdett bele –, de illegális dolgot műveltetek. Ismét.

− Szia, Kei! Nem úgy volt, hogy ma nem leszel itthon? – kérdezte Mark felpillantva a jó öreg haverunkra, akit még anno négy éve ismertünk meg, akkor még frissen végzett rendőr volt és mivel megesett rajta a szíve, ezért elengedett minket az első nagy graffitis botrányunkkor. Ám most éreztem, hogy nem fog ilyen könnyen menni.

− Nos, változott a helyzet – vont vállat. – Két okból, nekem nincs családom, akivel otthon kéne lenni, meg már ismerlek titeket. A haverotok részegen pedig csak úgy dalol.

− Rohadék… − dünnyögtem az orrom alatt. Közben feltápászkodtunk, Kei pedig biccentett, hogy bizony induljunk el az utca másik irányába, ahol már a rendőrautója vár minket. Oh, mennyit éjszakáztunk abban a kocsiban! Te jó ég! És mennyiszer hánytuk össze… Kei is mellénk csapódott, ahogy elindultunk, közben egyeztetett a többiekkel, hogy megvagyunk.

− Igazából, még ki sem jöttem volna, elvégre a haverotok részeg volt – vont vállat. – Egy öreg hívott minket, hogy zajt halott a szomszédos házból. Aztán a társam mondta, hogy két, tizennyolc körüli srácot látott elrohanni. Rögtön tudtam, hogy ti vagytok. – Valóban elég híresek voltunk a rendőrségen, már némelyik annyira kedvelt minket, hogy reggelit és kávét hozott, elvitt minket suliba, hazavitt minket, vagy kaptunk tabletet, amin filmezhettünk este. Alapvetően nem voltunk bűnözők, csak csínytevésre hajlamos tinik. – De ha őszinte akarok lenni…nekem tetszik, amit alkottatok.

− Köszi, Kei! – vigyorgott rá Mark, közben kezemet kereste, ám hiába fogdosta a combomat, a kezem a zsebemben volt. Morogva nyúlt a zsebembe, hogy összefűzhesse az ujjainkat, én pedig önelégült vigyorral a képemen haladtam tovább.

− És most mi lesz? Beviszel?

− Ezt már nem tudom lenyelni nektek. Nem mellesleg más is látott titeket, be kell, hogy vigyelek titeket. Apád már vár rád, Kyle.

− Faszom… − morogtam. Utáltam apámnak magyarázkodni, ő sosem ért meg engem vagy a kapcsolataimat. Szerinte a graffiti csak bűnözés és szórakozás, szerintem meg – meg jó pár barátom szerint – művészet, és nem csak szórakozás, lehet öröm, bánat, ragaszkodás, szeretet. A művészetekkel bármit kifejezhetünk, nem csak a festészettel, a tánccal és a zenével is, a szobrászattal. Bármivel. De apám ezeken nem lát át. Számára csak a részvények léteznek.

Kei elvezetett minket a kocsiig, onnantól pedig az út néma csendben telt. Mark izgatottan szorongatta a kezem a zsebemben, én pedig bátorítóan simogattam hüvelykujjammal hideg ujjait. Tudtam, hogy ideges az apja miatt, de minden egyes alkalommal, mikor megkérdeztem, eljön-e velem graffitizni, elfelejtette az apjával lefolyt veszekedéseket. Önző voltam? Talán igen, mert mindig tudtam, hogy képtelen nekem ellenállni. De így volt rendjén. Néha bele kellett csábítanom egy-egy csínybe, hogy teljes legyen az élete.

− Rohadtul meg fogom szívni – suttogta a vállamnak dőlve.

− Én is, nyugi.

− De legalább volt egy izgalmas Halloweenunk, nem? – kérdezte nevetve. Vele együtt nevettem, láttam a visszapillantótükörben, ahogy Kei is elmosolyodik. Talán fiatal rendőrként ő is tudja, milyen tininek és szerelmesnek lenni, még akkor is, ha a nagy ő veled egynemű.

Kei az egyik elágazónál nem balra, hanem jobbra kanyarodott, így kiérdemelt mindkettőnktől egy-egy felvont szemöldököt.

− Öh, Kei?

− Igen?

− A rendőrség az ellenkező irányban van – mondta áthajolva a két első ülés között Mark. A férfi nevetve vállat vont.

− De a házatok erre van, nem?

Mark vigyorogva huppant vissza mellém. Apám kipurcan az idegben, ha Kei nélkülünk megy vissza, de ez már nem a mi gondunk. Ahogy ismerjük Kei-t, biztosan kitalál valamit, amivel megmentheti mindhármunk bőrét.

Pár pillanat múlva meg is állt Markék háza előtt, kiszálltunk és pedig megálltam a lehúzott ablaka elől és egészen közel hajoltam a férfihoz, hogy csak ő hallja, amit mondok.

− Köszi, Kei – mosolyogtam rá. – Jövök neked eggyel.

− Nem, Kyle. Te már sokkal jössz nekem. De nélkületek unalmas lenne a munka – kacsintott, majd már fel is húzta az ablakot, én pedig oldalra lépve figyeltem, ahogy elgurul mellettem. Mark mellém lépett, majd átölelte a derekamat.

− Igazad volt, Mark. Volt egy jó Halloweenünk. – A ház felé pillantottam, amin ott díszelegtek az általunk készített DIY inspirálta halloweeni dekorációk. Bár nem voltak olyan feltűnők, mint a graffitink, elégedettek voltunk.

VÉGE