Utcagyerekek | Fagyöngy | Második novella

Hellókaa!

Kyle és Mark visszatértek! Ezúttal egy karácsonyi novellával melengetik meg a szíveteket, ami a múltba nyúlik vissza. Egészen pontosan megtudjátok, hogyan is jöttek össze. ;) Készülök más párokkal is, mert elég sok lesz, de annyi időm sincs mostanság, hogy nyugodtan meghaljak. :') Gimnazástának ilyenre nincs ideje, hagyjuk már...

Na szóóóval. 

Kellemes olvasást kívánok!

Boldog karácsonyt és szerencsés új esztendőt! Nem ígérem, hogy Újévre hozok valamit, de hátha sikerül...

Puszi!

Beszúrok IDE nektek egy német rappet, én kihaltam rajta. Van magyar felirat hozzá. Hallgassátok meg XD

× Történet: Kyle már jó ideje szerelmes az igazgató fiába. Megszállottan figyeli minden egyes táncpróbáján, de egyszerűen nem jut egyről a kettőre. Ezért segítséget kér a kissé kettyós barátjától, Lucastól, aki rögtön gyógyírt ad a problémára. Azonban ez nem teljesen úgy sül el, ahogy azt először képzelték.

× Hossza:  2772  szó

× Szereplők: Kyle McCall, Mark Allen, Lucas Hale

× Trágár beszéd!

× Páros: Kyle&Mark

S

osem tartottam magam igazi művésznek, hazudnék, ha azt mondanám valaha is annak éreztem magam. Ez talán betudható az apai szigornak, a családom előítéletességének, a tanáraimnak, akik mind hasznavehetetlennek gondolnak, a munkáimat pedig értékelhetetlennek tartják. Lehet, hogy így van. Sosem érdekelt, nem is akartam jobban elgondolkodni rajta, a művész nem akkor művész, ha más annak gondolja, hanem ha magát annak érzi. Egy idő után a környezetednek is be kell ismernie, ha jó vagy.

Engem nehezebben fognak elismerni. Hogy miért? Nos, a legtöbb sráccal összeverekedtem az osztályomból, aki csak megjegyzést mert tenni rám vagy a családomra, esetleg mindkettőre. A legutóbbi verekedésem egy Mark nevű sráccal volt, aki olyan csöpp és vékony, mégis akkorát rúgott, hogy háttal a tanáriasztalnak vágódtam. Már akkor is csodáltam. Elméletileg osztálytársak voltunk, gyakorlatilag pedig csak azokon az órákon találkozhattunk, amik kötelezőek – másszóval érettségitantárgyak voltak. De én akkor sem láttam. Egyrészt azért, mert olyan kicsi, másrészt azért, mert az órák nagy részében nem is figyeltem, meg amúgy elég csöndes típus. De ütni…na azt tud. Pedig inkább hasonlít egy tizenhat éves lányra, mintsem egy tizennyolc éves srácra, de talán ezért volt olyan elragadó. Sőt, kifejezettem aranyos volt.

Egy idő után nem tagadtam; bejött nekem. Vagy legalábbis felkeltette az érdeklődésemet. Utánanéztem, ki is ez a srác, milyen szakra jár, kik a szülei és minden apróbb részlet, amiket a barátaiból ki bírtam szedni. Megtudtam, hogy táncszakra jár, de néha a rajzszakkörön is megfordul. Azt is megtudtam, hogy az apja az igazgató. Érdekes, hogy nem tudtam róla, mert elég sokszor fordulok meg az öreg irodájában, mégsem jutott el az agyamig, hogy Mark apja. Még csak nem is hasonlítottak, te jó ég! Simán letagadhatnák egymást. De igazából maga a srác sem tűnt fel nekem egészen addig a verekedésig, amíg véletlenül ki nem csúszott a számon: ,,Baszd meg anyád!”. BAMM, hatalmas ütés a képembe, amitől rögtön kifeküdtem. Felszegett fejjel állt meg előttem, lenézett rám, akár egy szemétre én pedig vérző orromat törölgetve néztem vissza rá. Az anyám meghalt – mondta. – Ne merd még egyszer a szádra venni! Nem tettem. Igazából…bocsánatot akartam kérni, de sosem volt hozzá merszem.

Mindig csak figyeltem a táncpróbájukat az üvegajtón keresztül, de sosem volt elég vér a pucámban ahhoz, hogy bemenjek, megkapjam a gyereket, aztán kinyögjem: Ne haragudj, nem tudtam. Napokon keresztül kukkoltam. Aztán a napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Közben egy nyári szünet is becsúszott, de még ott sem szabadultam tőle. A júliusi Művészeti Táborban megszemlélhettem vékonyka, lányos, de annál izmosabb felsőtestét, amint a vízben kecsesen úszkál. Akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a suli alighanem lenyomibb csávójába szerettem bele, aki nem mellesleg a diri fia. Kurva jó, nem? Kinek lenne ilyen szerencséje, ha nem Kyle McCallnak?

Elkezdődött a suli és még mindig nem beszéltem vele. Elment az ősz, és akárhányszor nekiindultam, hogy ,,Na, most már tényleg menni fog!” annyiszor fulladt kudarcba az elhatározásom, már a rajz sem ment olyan jól, nem ettem, nem ittam rendesen, még bulizni sem volt kedvem. Teljesen a betege lettem a srácnak. Nem vagyok normális, tudom. Végső elkeseredésemben megkerestem a legjobb barátomat, aki még a gimi elején vett magához, Lucas. Nem volt normális, sőt, totál kettyós volt, de amilyen őrült, olyan bölcs. Szóval tanácsot kértem.

– Kukkolod, mint valami szerencsétlen, már lassan egy éve. Hát mi a faszom vagy te? – kérdezte félig betépve a kinti padok egyikén gubbasztva. Tél volt, alig két hét és kezdődik a karácsonyi szünet, ő pedig egy trikóban és melegítőnadrágban szívta a füves cigijét. – Kyle McCall, én nem ilyen balfasznak ismerlek. De hányszor mondjam még? Légy romantikus, te idióta! Légy kreatív! Művész vagy mi a picsa vagy, hát viselkedj is úgy – vont vállat, majd ismét beleszívott a füvescigijébe. Felsóhajtottam, majd zsebre dugtam a kezem, ott lapult benne egy doboz cigi, de nem mertem elővenni. Lucas elevenen megnyúzna, ha megtudná, hogy szívok. Nem akarta soha sem, hogy cigizzek, de ez az egyetlen dolog, ami lenyugtat. Meg Mark mosolya…várj! Mi? – Segítek neked, kölyök. Fagyöngy.

– Fagyöngy?

– Tudod, az a kis biszembaszom, amit az ajtókeretre akasztanak és ha megáll alatta két ember, meg kell, hogy csókolják egymást – vont vállat. – De tőlem marihuánát is lógathatsz a feje fölé, lehet komálná. – Én ebben nem voltam ilyen biztos, szóval inkább lemondtam a marihuána akasztgatásról. Lehet, hogy megcsókolna tőlem, de az apja meg úgy berágna, hogy elevenen megnyúzna, aztán meg eltemetne.

– És mégis honnan szerezzek fagyöngyöt?

– Veszel egy száznyolcvan fokos fordulatot, életke, aztán ott van egy egész fa előtted.

Mikor megfordultam valóban ott feszített egy hatalmas nyár, amelynek egyik ágán vidáman integetett felém a kis fagyöngy-bokor. Oh. Nos, azt hiszem ez lesz életem megromantikusabb húzása. És ezt az ötletet is egy őrült srácnak köszönhetem, aki éppen már félig be van tépve. Hát oké – gondoltam magamban. – Essünk neki.

Egy maréknyi fagyöngy csücsült a zsebemben egésznap és nem tudtam, mikor is jön el a megfelelő pillanat. A pillanat nem jött el. Végül nagyot sóhajtva mentem el délután a rajzterem irányába, ám amikor elmentem a táncterem mellett, megakadt valamin a tekintetem. Péntek volt, ilyenkor nincs táncpróba senkinek. Valaki mégis bent táncolt, balettozott vagy mi. Nem igazán értettem ehhez. Megálltam az üvegajtó mögött, majd figyeltem, ahogy kecsesen nyújtogatja a lábait és ide-oda szökken, mint valami őzgida. Persze, hogy Mark táncolt bent. Na, de nem tütüben. Egyszerű melegítőben, pólóban, meg a szokásos – egy csöppet sem férfias – balettcipőben. Undorodtam attól a topánkától, de az ő kedvéért még azt is képes voltam elviselni. Egyszer csak hirtelen leállította a zenét, majd dühösen megpördült és az ajtóhoz vágtatott. Kitárta az ajtót és szikrákat szóró szemeivel engem pásztázott. Tehát a düh oka én voltam. Ahelyett, hogy odébb álltam volna, mondván ,,Csak benéztem”, szende szűz tekintettel lestem rá, mint valami fogyatékos. Én, Kyle McCall, aki érzelemmentesen dug meg minden emberi lényt, akit csak felé sodor a szél, most les egy alig százhatvan és százhetven centi között lévő srácra, akinek még közelről is elég csajos vonásai vannak.

– Mit akarsz, Kyle? – kérdezte teljesen felháborodva, majd hüvelykjével maga mögé mutatott. – Éppen megzavartad a gyakorlásom.

– Én csak…öööö….izééé.

– Én csak, ö, izé? – kérdezte. – Ahelyett, hogy kukkolsz, inkább nyögd ki, mit akarsz!

– Nem kukkoltalak!

– Tényleg? – kérdezte, mire teljesen elpirultam. – Már lassan egy éve figyelsz. Mit akarsz? Kiröhögni? Megszégyeníteni? Videókat posztolni? Szerinted buzisan táncolok? – kérdezte hadarva, mire összevontam a szemöldököm. Én? Soha nem tennék ilyet, nem szokásom megszégyeníteni olyat, aki nem ártott nekem. Oké, egyszer behúzott nekem – megérdemeltem –, de ez csak egy kis nézeteltérés volt, ezért nem akarom megalázni. Nagy levegőt vettem.

– Nem. – Olyan magabiztosnak hangzott a fejemben, mégis mire kimondtam, csak cincogásnak hallatszott. Akkora balfasz vagyok! Amúgy bárkinek beszólok, beverek, vagy egyáltalán, a srác közelében meg pirulgatok, mint valami szűz kislány és még beszélni sem tudok normálisan. – Csak… Szóval azért nézlek már hónapok óta, mert csodálatosnak tartalak. – Ez úgy hangzott, mintha egy ovis vallott volna szerelmet. Mindenesetre ez is kellően ledöbbentette Markot és rögtön hátra hőkölt. Összevonta gyönyörűen íves szemöldökét, majd előrébb hajolt, mintha meg akarna arról győződni, hogy részeg vagyok-e.

– Csodálatosnak tartasz?

– Oké, ez elég béna vallomás volt, de nézd el nekem. Rohadtul nem találom a szavakat, egyszerűen görcsbe megy a nyelvem, amikor a közelemben vagy. Igen, azt is tudom, hogy nagyon para, hogy hónapok óta kukkollak…

– Szóval bevallod, hogy kukkoltál? – kérdezte önelélgült vigyorral az arcán.

– Be – sóhajtottam. – De nem ez a lényeg! Éppen most vallottam neked szerelmet, te húgyagyú!

– Vagy úgy – bólintott magának, majd aranyosan száját gyűrögetve, maga elé bámulva hümmögött és gondolkodott. Nagyon édes volt, de elképesztően idegőrlő. Erre úgysem kapok semmi értelmes választ.

A zsebembe nyúltam, majd kihúztam belőle a fagyöngyöt. Még nagyobb szemeket meresztett, tekintete köztem és a növény között cikázott. Nekem sem volt már mondanivalóm, ugyan mit tehettem volna? Engedélyt kérek? Nem, nem, azért még mindig Kyle McCall vagyok, nem valami szűz picsa. Fejünk fölé emeltem a kis „biszembaszomot”, Mark követte a tekintetével, én meg őt bámultam. Remélem nem veszi zokon a dolgot…és tudja, mi az a fagyöngy és mit szokás alatta csinálni! Ha nem…hát akkor egy édes pofon csattan az arcomon.

Szabad kezemmel az álla alá nyúltam, majd magam felé fordítottam az arcát. Meglepődött, az biztos. Hatalmas kutyaszemeket meresztett rám, a szája széle megremegett. Hol az ajkamra, hogy pedig a fagyöngyre sandított. Úgy döntöttem, nem húzom tovább az időt, és esélyt sem adok neki arra, hogy meggondolja magát és ismét behúzzon nekem egyet. Az ajkaira hajoltam és óvatosan összeérintettem őket. Meglepődve sóhajtott fel, de rá pár másodpercre már engedelmesen nyitotta is szét a száját és hagyta, hogy nyelvemmel felfedezőútra induljak. Kellemes karamell ízé volt, és elképesztően selymes érzés volt őt csókolni. Kezei a derekamra siklottak; egyik a pólóm alá merészkedett, a másik az övtartómat piszkálta. Az én kezemből kihullott a fagyöngy, és mindkettővel az arcát simítottam, később jobbommal puha tincsei közé túrtam. El sem hiszem, hogy megtettem. Megcsókoltam Mark Allent! Egy fagyöngy alatt! Úristen… Nem vagyok normális…

Körülbelül Marknak is ekkor eshetett le a dolog, mert hirtelen nagyot lökött rajtam, és míg én kint rekedtem, ő rám vágta az ajtót és kulcsra zárta. Felvont szemöldökkel és a csóktól feldagadt, nedves ajkakkal néztem farkasszemet az ajtóval. Mark még a benti redőnyöket is leengedte így nem láthattam őt. Felsóhajtottam, majd homlokon csaptam magam.

– Hülye vagy, Kyle!

Valóban annak éreztem magam, mire visszaértem a koleszba a kellemes karamell ízét átvette a csalódottság keserű íze. Nem a saját szobámba mentem, felbaktattam Lucasék emeletére, majd kopogás nélkül benyitottam. Elképesztően el voltam keseredve, amiért Mark így ellökött magától. Pedig romantikus voltam! Legalábbis…romantikusabb, mint szoktam. Lucas az ablakban ült és cigizett, már nem tűnt annyira beszédültnek, mint reggelről, de még így is megmondtam róla messziről, hogy szívott.

– Na, mi van Rómeó? Összejött a dolog? – kérdezte felém fordulva. Becsuktam az ajtót, majd nagyot lökve elterültem az ágyán.

– Megcsókoltam.

– Oh, váo! Hát mindjárt hátast ugrok az ablakból! – tapsikolt boldogan nevetve, ám amikor én nem reagáltam jókedvvel, elkomorodott. – Na mi van, bénán csókol?

– Nem. Elképesztően jól csókol, finom, édes íze volt…

– Oké, ne részletezd.

– De kilökött az ajtón, aztán magára zárta.

– Szép, most depresszióba rángattad – sóhajtotta gondterheltem. Ijedten ültem fel a matracon, majd nagy szemeket meresztettem. Felnevetett. – Csak viccelek, kölyök! Adj neki egy kis időt, elég nagy harcot vív magában. Tudod, szerelem vagy apai szigor. Büszkeség és balítélet. Rómeó és Júlia. Majd ad neked választ, ő nem olyan. Te mindent megtettél.

Így volt, mégsem dobott fel és egyre csak szomorúbb lettem. Napok teltek el, és ha véletlenül összefutottunk volna a folyosón, hirtelen más irányba vágtázott el, gyorsan beugrott az apja irodájába, vagy csak egyszerűen nem jött be órára. Hát ez kurva jó! Most kerül, mint egy szatírt! Így ment el egy hét; került engem, ha köszöntem vagy megszólítottam csak zavartan intett egyet, majd már tovább is állt. Én pedig ismét betege lettem az elutasításnak. Szinte biztos voltam a kudarcban. Lucas azt mondta, időre van szüksége, szerinte kezdő. Hát…kicsit szűziesen csókolt, de biztos, hogy nem ez volt az első csókja. Annál ügyesebb volt. Annyira nem lehet tapasztalatlan. De igazából mindegy is volt, engem csak a saját nyomorom aggasztott, maga alá temetett a sok szar; félévi elővizsgák – na az mi a szarnak –, karácsonyi készülődések, felkészülés arra a másfél hétre, amit apámmal töltök… Szörnyű volt, mindamellett még ott motoszkált gondolataimban Mark édes csókja is, amit oly’ szívesen megízleltem volna ismét. Vajon mindig karamell íze van? Vagy csak szaloncukrot evett? Franc se tudja, de ilyen édes csókom még sosem volt.

Felsóhajtottam. Eltelt a két hét, itt a szünet, én pedig megyek apámhoz, jaj, de jó. Mereven bámultam a faliórám, mellettem a két szobatársam pakolt; Harry és Charles. Mindketten a Last Chrismast énekelték, és már az idegeimre mentek, főleg úgy, hogy kábé most én is így éreztem magam.

− Last Chrismas I gave you my heart – énekelték kórusban. – But the very next day, you gave it away.¹

– Befognátok? – morogtam, még mindig az órát bámulva. Fél öt. Kereken egy óránk van elhagyni a kollégium épületét.

– Jaj, Kyle! De morgós vagy! Mostanában nincs kin levezetni a feszültséget? – kérdezte gúnyosan Harry.

– Nagyon vicces vagy – morogtam feléjük fordulva.

– Mielőtt kitörne a harmadik világháború, én elmegyek fürdeni, te meg leviszed a cuccokat – szólt közbe Charlie, miközben vállára kapta a törölközőjét, majd kezébe vette a tusfürdőjét. Fejével az ajtóra bökött, mire Harry szemet forgatva indult kifelé, Charlie meg mosolyogva menetelt mögötte. Egyedül maradtam, ismét körül ölelt a magány és a keserűség. Mi baja lehet velem Marknak? A stílusom? A családom? Nem jól csókolok? Vagy tényleg ennyire befolyásolja az apja? Szomorú sóhajt hallatva huppantam le az ágyra. Valahogy beszélni kéne vele, ez így egyikünknek sem jó. Nyilván, nem tehetjük meg nem történté a dolgot, de talán megbeszélhetjük és akkor mindkettőnk szíve könnyebb lesz.

Kopogtak. Morogva pattantam fel.

– Esküszöm, ha megint a pom-pom lányok akarnak rám erőltetni valami szar szaloncukrot, bíz isten, én… – Kitártam az ajtót, az ajtóm előtt pedig szende szűz tekintettel és halovány mosollyal az arcán állt Mark Allen. Háta mögött tartott valamit, mert hátra feszült a két válla. Kicsit, mintha kellemetlennek érezte volna a szituációt, biztos hallotta a dünnyögésem. – Oh, te vagy az…

– Zavarok?  - kérdezte felnézve rám.

– Ezt én is kérdezhetném, az elmúlt két hétért – vontam vállat, majd az ajtókeretnek dőltem, karba fontam a kezem és keresztbe tettem a lábam. – Egy okot mondj, amiért ne vágjam most én rád az ajtót. – Nem akartam ilyen keménynek hangzani, de annyira fájt, hogy most úgy nézett rám, mintha csak egy baráti üdvözletet adna át. Felsóhajtott, majd előrébb lépett, de én nem mozdultam. Ha be is akart jönni, hát kint maradt.

– Nem akartalak megbántani – mondta elhúzott szájjal. – De…az volt az első csókom, és hát…basszus, megleptél! – Mintha csak megvádolt volna, fejével felém bökött. – Mit tehettem volna? Semmi értelmes gondolatom nem volt, ösztönből kilöktelek az ajtón. Ne haragudj…

– Ez volt az első csókod? – kérdeztem döbbenten. – Tök jól csókolsz.

– Hát…öhm…izé, kösz? Erre mi a helyes reakció? – kérdezte felhúzott vállakkal. Közelebb hajoltam, annyira, hogy érezze a leheletemet az arcán.

– Erre nincsen helyes reakció – suttogtam egyenesen a két szemébe nézve. Elmosolyodott, majd előrántotta a kis szatyrát a háta mögül. Piros volt, arany Merry Christmas felirattal, a fogóján egy kis címke lógott.

– Kiengesztelő ajándék. Boldog karácsonyt! – vigyorgott rám. Összevont szemöldökkel elvettem tőle a szatyrot, majd belenéztem. Tele volt csokival, meg egy férfiszettel, de ami rögtön feltűnt, az a masnival átkötött fagyöngy a tetején. Lélegzetvisszafojtva emeltem ki, hogy még jobban szemügyre vehessem. Már száraz volt, de a bogyók gyöngykénk csillantak meg a levelek takarásában. Ez az a fagyöngy, amit én a múltkor a feje fölé lógattam. Hatalmas szemekkel és elnyílt ajkakkal néztem le a srácra. – Kapok még egy esélyt?

– Ha ezúttal te kezdeményezel, igen. – Nem kellett neki kétszer mondani. Rögtön az ajkaimra tapadt, átölelte a nyakamat, engem pedig úgy meglepett, hogy majdnem hátraestem az ajtókeretből. És igen. Még mindig karamell íze volt és még mindig selymesen puha volt az ajka. Átöleltem a derekát és még közelebb vontam magamhoz, egészen nekem simult. Aranyosan pihegett a számba, ezt kihasználva alsó ajkára haraptam, mire sikerült előcsalogatnom belőle egy aprócska nyögést. Belevigyorogtam a csókba, majd ruhája alá türemkedtem.

Mi sem bírtuk túl sokáig oxigén nélkül, lihegve váltunk szét, de most nem lökött el és el sem húzódott, még mindig nyakamat ölelve pihegett egyenesen a szemeimbe nézve.

– Te sem vagy semmi csók terén – lihegte arcomba.

– Köszi? – kuncogtam. – Amúgy, mit értettél a második esély alatt?

– Próbáljuk meg, Kyle! Próbáljuk meg együtt! Nem érdekel az apám, sem a tiéd, csak…érezni akarom a csókjaid. Olyan sok ideje epekedsz, miért lökjelek el magamtól? – Ebben egyet kellett értenem. Kínkeserves egy év volt, ez a két hét pedig még rosszabb, még idegőrlőbb. De megérte, nem?

– Azért megpróbálok még kicsit romantikus lenni – sóhajtottam, majd fejünk fölé emeltem a fagyöngyöt. – Mark Allen, lennél a barátom? – kérdeztem lenézve rá, mire mosolya még szélesebb lett, még hófehér, kissé hegyes fogait is kivillantotta.

– Kyle McCall, te mindig meg tudsz lepni! – nevetett. – Igen, a barátod leszek! – Ismét megcsókolt, én pedig magamban köszönetet mondtam Lucasnak, akinek végül igaza lett. Csak időre volt szüksége.

Szóval így esett az első csókunk. Illetve, Marknak tényleg ez volt a legeslegelső csókja, de hát már nem szívhattam vissza – nem is tettem volna. Még a mai napig nem értem, miért pont ebbe a nyomiba lettem szerelmes, ha még csak kábé a létezéséről sem tudtam, pedig osztálytársak voltunk. De már nem bánom. Ő is sokat változott és én is sokat finomodtam mellette, ennek hála sokkal jobb ember lettem, és sokkal biztosabban vezetem az Utcagyerekeket is. Ő tett erőssé és érettebbé, kellett már az életembe egy ilyen társ. Hogy ez csak egy béna tiniszerelem-e? Nem tudhatjuk, de szeretném kiélvezni ezt a kapcsolatot addig, amíg lehet.

Így visszagondolva elég szerencsétlenül oldottuk meg a dolgot, de még így is elképesztően aranyosnak hat. Már el sem hinné senki, hogy olyan kicsapongó életet éltem Mark előtt, mint a többi haverom, ahogy azt sem hinné el senki Markról, hogy olyan nyomi volt, mint Frida – ő a legnyomibb csaj a suliban. Lucast azóta nem nagyon láttuk, abban az évben kiballagott, utána pedig nem nagyon beszéltünk, de örült nekünk. Büszke volt magára, amiért ilyen jó tanácsot adott.

Hát…voltak még béna – elbaltázott – romantikus pillanataink, de egy biztos; az a karácsonyi ajándék volt a legemlékezetesebb.

VÉGE

¹Tavaly karácsonykor neked adtam a szívem, de a következő nap, te már odaadtad másnak. – Wham! – Last Christmas